Előszó

Játék-e az élet, vagy élet-e a játék? - valami ilyen problémának a szélsőségei között hullámzik a szinművészet. Az élet lelkébe nyul, hogy kiemelje azt könnyű felszinességekre, vagy belesodorja még gyötrőbb mélységekbe, mint amilyent a hétköznapi gondok szürkeségei adnak. De mindig játékot akar, játékot mutat, játékkal nevettet és azzal ráz meg, s teljes összeségében valami átrévülő értelmet ad, valami titokzatos nagy jelentőséget a játéknak. Olyant, amelyikhez rokon értelemmel mondja a szójárás az élettől való messzi elszabadulásokat a képzelet játékának, vagy a világegyetem komor, fenséges, játszi megnyilatkozásainak egymásra következését a természet játékának.

A játék így nagy dolog, nagy életnyilvánulás, nagy mozgása és szórakozása az életnek önmagával, s nagy birkózása minden élettelennel.

Üres kongásu szólammá változott a művészetek értékelése, divatos jelszóként ma is halljuk éppen a szinművészetekre nézve a pártolás, a megbecsülés követelését. Ezek a szólamok egykor bensőből fakadtak, az élethez való ragaszkodásnak óriási ösztönszerüségéből. Ujabban már az élet sokféle ábrázolásának a játéka a szinházak és szinészet intézményeiben rendszerességet kapott, s ez a folyton rendelkezésre állás kényelmessé tette a ragaszkodásokat, vagyis elfeledtette a ragaszkodásnak életmélységekből jövő igazi okát. Az emberek a szinművészetben való életjátékot úgy vették, mint ahogy veszik a levegőt, vagy a vizet, amely nem fogyhat el, s amelyből a szervezet minden külön nagyobb gond nélkül folyton uj felfrissüléseket merithet. Ez a gondtalanság tette legújabb időkre csak üres szólammá, csak a multbeli felfogások felületes emlékezésévé, csak divatos utánzássá a művészeteknek, a játékoknak az értékelését.

És ha elfogy testünk körül a kimerithetlennek hitt levegő és viz; ha elfogy lelkünk körül az élet nagy hullámzásainak a játéka, annak a játékos elképzelése, annak a játékos ábrázolása: vajjon mi lesz akkor? Mert ez is lehetséges. A mai napok szivszorongató aktuálitásaként itt van előttünk, erdélyi magyar nyelvü tömegek előtt is az a lehetség, hogy ha megint nem ragaszkodunk az élet óriási ösztönszerüségével az élet mélységeiből jövő játékhoz, akkor el fogjuk azt vesziteni. Nem üres szólamok kongásával, hanem szivünk dobbanásának a ráismerő életölelésével kell összeszaladnunk, kell egyérzésű és magas öntudatu s nemes önérzetű tömeggé válnunk, hogy megmentsük azt a játékot, mely gondolkozásunkat és érzésünket folyton továbbmíveli. Amely igy továbbnövelvén minket, képessé tesz a szabadságoknak, jogoknak, életkülönbségeknek, élethelyzeteknek a megbecsülésére, s életjavitásunk tömeges felfogásának a kiképzésére.

Ilyen nagy élet a játék. Csupa küzdelem, csupa eszményi akarásoknak a fáradhatlansága.

Ami lapok itt megirva következnek, azok ilyen nagyakaratu játékosnak a sorsa futását akarják emlékezetbe hozni. Egy részletet az emberiség művelődési törekvéseinek a messzi terjedő, millió változattal telehintett játékterületéről. De abban a játékban a sziv vérzik, az agy roncsolódik, s az élet lassu lánggal elhamvasztja magát. Ebből a mások életéért való elhamvadás nagyszerű áldozatából tevődik össze Janovics Jenőnek, s a vele összefüggő szinművészeti viszonyoknak a képe. A megiráson túl is gondolkozni kell rajta, megindulni, meghatódni kell rajta és a divatos szólamok kongása helyett meg kell zendülnie a művelődésért fájó és félő lelkiismeretnek.

Akik pedig játszanak tovább, akik viszik a játék terhét lelkükön, mint Janovics Jenő és küzdő társai, azok vigasztalódjanak meg, hogy sorsuk fel fogja kelteni a tömegek lelkiismeretének a visszhangját. És ha talán ez a vigasztalásuk se lehetne meg, egyetlenegy nagy gondolatban mindig megmarad a vigasztalásuk. Abban, amelyiket örvények széléig eljutva, azokba szédületesen belebámulva, azokból ujra és ujra emelt fővel visszatérve ők mindennap átélnek és büszke szenvedéssel mindennap átéreznek. Uj és uj feltámadást hoz nekik mindig ez a gondolat, mely másnak talán keserű pessivizmus, nekik azonban fölényes áttekintés minden gyarlóságon. És ez a gondolat úgy szól, hogy: játék az élet!

Paál Árpád