Előszó (részlet)

A jelen munkát a magyar tudományos Akadémia megbízásából írtam, mely, miután a Pesti hazai első takarékpénztár-egyesület Fáy-alapítványából kitűzött kérdésre: "Adassék elő, önálló kutatások alapján, a magyar nemzet története, ethnikai minőségének meghatározásával, a honfoglalástól Gejza fejedelem haláláig", 1892-ben, 1894-ben sikertelenül hirdetett pályázatot: a takarékpénztár kivánságára 1896-iki nagygyűléséből a feladat megoldására a megbízás útját választotta, s engem tisztelt meg bizalmával. Kitűzött feladatom volt: megírni a magyar nemzet történetét a honfoglalástól Szent Istvánig. El kellett tehát mondanom: ki? mi? volt az a magyar, ki a IX. század végén a Tisza-Duna mentére leszállott? kit talált itt a mai hazában? kivel kellett megverekednie, hogy e hazát megszerezze? mikép csapott ki, mint a háborgó ár, mikor már medrét betöltötte, a szomszédba és dúlta Európa közepét vagy hetven esztendeig? mily változáson ment át ezalatt benn, a hazában, gazdaságilag, erkölcsileg? mikép járult végre e változáshoz, mint új tényező, a keresztény vallás, melynek terjesztését, uralkodásra jutását egy erős ember és még erősebb asszony tűzték ki czéljukul, és megállok ott, hol ez erős ember sírba hanyatlik, és nagy fia - Szent István - veszi kezébe és segíti diadalra a kereszténységnek és a magyar czivilizácziónak nagy művét.

Külsőleg véve a dolgot: csak a honfoglalásnál kellett volna kezdenem; de mert meg kellett ismertetnem Árpád magyarját, nem mellőzhettem, hogy ne vizsgáljam korábbi sorsát, hazáját, a mennyire csak mai tudásunk engedi. Régi krónikáink hasonló feladattal a magyar történetet a vízözönnel vagy a Babel tornyával kezdték és a nemzet ősét Noé fiai közt keresték. Újabb kutatók, bibliai naiv hit, de azért nem hiszékenység nélkül, némi tudással és sok merész hypothesissel ezer évekre visszamennek Ázsia belső pusztáira, s ott a nomád törzsek, alakuló és szétbomló népek zavarodásában felismerni vélik a magyar nemzet őseit vagy már magát a magyar nemzetet. Én nem vagyok, nem voltam oly merész; megelégedtem azzal az idővel, és ott kezdem meg elbeszélésemet, mikor az ősöket már a történelem világánál megtaláljuk, mint népet, ha nem is még mint nemzetet, melynek már külön neve, külön hazája van a nélkül, hogy kutatnám, mikor? mily úton? mily módon? jutott oda, mikor az altáji, mondjuk: turáni népek Ázsia belsejében megmozdultak, s egy részük a mai európai Oroszország legnagyobb, északi és középrészét a Balti tengerig megszállotta. Nem kutatom, mert történeti eredményre, kellő adatok hiján, még most legalább, nem juthatunk, nem juthatunk még a nyelvészet segítségével sem, mert ennek az aránylag új tudománynak értékét nem szabad ugyan kicsinylenünk; több vívmánya olyan, hogy fölér a legbiztosabb históriai adattal; de nagyon sok esetben adatai nagyon is problematikusok és gyakran maguk is, kellő megérthetésük végett, a história támogatására szorulnak, nemhogy már előre felvilágosítanák. Így, mikor a szókölcsönzés sokféle lehetősége forog fenn: csakis a történelem lehet, megállapítván a népek érintkezéseit, némileg biztos útmutató arra, hogy melyik lehetőség járhat legközelebb az igazsághoz.

[...]