EGY MOSOLYÉRT
 
A Tarna-patak melletti dombok között van egy kicsi falucska.

Az egykor reményekkel teli lakói, mára sokan vesztve: ifjúságot, társat, egészséget - talán csodára várva - még babusgatják a jobb jövő eljövetelének reményét, s itt élik fájásoktól gyötört, fényűzést mellőző életük. Közben fölöttük lyukasodik a tető, falakról pereg a vakolat.

A múlt években volt itt bőven karbantartó szakember. Jutott belőlük a környező falvakba is. Többen közülük a fővárost is megjárták. Mára, többségük mögött, Szent Péter becsukta a kaput. Volt kinél az alkohol, másnál a szakma egyéb betegségei rövidítették meg az életet.

A még élők is kiöregedtek, vagy beleuntak az efféle munkákba.

Tobi bácsi persze még itt van. Ő a közeli gyárban - olyan futkosó emberként - sokfélét kipróbált. Olykor-olykor belekóstolgatott az építkezési munkákba is.

Téli időben - amikor ilyen munka nem volt - akkor sem tétlenkedett. A megszűnt iskola épületéből művelődési házat varázsolt. Könyvtárat, Fotósszakkört, Gyermek- és Ifjúsági klubot, mozit működtetett megbízásos jogviszonyban. A felnőtteknek is több alkalommal helyi rendezvényt, sőt, egri színházlátogatást szervezett. A gyárban brigádvezető volt.

Az üzemi és lakóhelyi rendezvényt egyesítve, ingyen színházjegyet és kedvezményes buszt szerzett. A művelődési házat több esetben átengedte rendezvényi célra az üzemi brigádoknak. Viszonzásul a gyár sokban hozzájárult a működési feltételekhez.

Másfél évtized után változni kezdtek a lehetőségek. Egy kicsit bele is fáradt. Így a művelődési munkák irányítását átadta másnak. - Mit tegyen most már a szabadidejével? - töprengett.

De csak rövid ideig, mert hamarosan megszaporodtak a kőműves munkák. Annyira odapártolt, hogy még a szakmunkásvizsgát is letette 51 évesen. Persze erről a gyárban mit sem tudtak s ott, végezte tovább addigi feladatait. A hamarosan bekövetkező rendszerváltás a gyárban is végbement. Sok munkahely megszűnt. Sok dolgozó az utcára került.

Tobi bácsit is megérintette a változás szele. Három műszakos munkára irányították. A bagoly-műszak nemigen volt kedvére való, de még inkább bosszantotta a munkahelyi vezetők egymást keresztező döntései és megalkuvásai a minőség rovására. Így lehetőséget kért az új szakmája gyakorlására. Kisebb huzavona után megkapta. Kapott még maga mellé hat embert s végezték a gyári épületek karbantartását.

Közben elkezdődött kisfalujában a templom építése. Helyesebben csak az alap készült el. Közben beköszöntöttek a fagyos éjszakák. A folytatás áttevődött a következő évre.

Tavasszal megérkezett az anyag. Kivitelező is létezett papíron, de a valóságban ő mással foglalkozott. A segédmunkás gárda is ugrásra készen állt, de nem volt, aki a falazást végezze.

A faluban volt ugyan fél tucat kőműves, de egyik sem akart bekapcsolódni. Egyik este Tobi bácsit is felkereste a szervező. Nem tudott ellent mondani, s munkaidő utánra, félig társadalmi jellegűn vállalta. Elkezdődött a falazás. A főfalak rövidesen helyükön álltak, majd idővel a torony is elkészült. Hamarosan az ácsok helyükre rakták a gerendákat. A gerendaközök berakása ismét kőművesre várt. A plébános Tobi bácsit folyamatos munkára kérte, de ő csak munkaidő utánra vállalta. Némi vita után megegyeztek, hogy úgy is jó lesz, de másokat is bevonnak. Másnap, minden állás anyagot felhasználva, a plébános baráti köre elkezdte a boltív feletti rész falazását. A gyári munka után Tobi bácsi is megjelent. Neki sem állás, sem ember nem jutott. Némi vita után - a falon guggolva, s hátrafelé haladva - az öreg mester is végezte a dolgát. Igen veszélyes mutatványnak bizonyult. Jelezte, hogy ilyen körülményekkel másnap nem vállalja. A plébános közölte, hogy akkor többet ne is menjen. Hát, nem is ment.

Két hónap múlva elkészült a templom. Eljött a felszentelés napja.

Köszönettel kísérve, felsorolták a munkát végzők neveit. Ám, Tobi bácsi neve sem ott, sem a későbbi újság lapján nem szerepelt. Az ismerősök viccelték is: - Te, nem vettél részt a templomépítésben? Ő kissé fanyar mosollyal: - Azt már csak az Isten tudja, ha mások így emlékeznek rá.

Egy év múlva lehetőség adódott nyugdíjba vonulásra. Tobi bácsi ki is használta. Közben az asszonya másba szeretett. Magányában a megszaporodott szabadidő kezdett unalmas lenni. Így a hozzáfordulóknál örömmel vállalta az alkalmi karbantartási munkákat. Ezek legalább elterelték fájdalmáról a gondolatait. Gondolt új asszonyszerzésre, de nemigen ment utána.

Már nem bízott sem a szeretetben, sem a hűségben. Azok híján meg mi értelme? Közben fölötte is haladt az idő. Már hatvanöt elfutott. Főleg az őszvégi munka kezdett terhére lenni. A keze fázós volt, a lábát gyakran görcs húzta. Légszomjat is érzett. Persze lehet, hogy azt csak a nátha miatt. Az is bosszantotta, ha segítői lassúk voltak, ha félősek a magasban, vagy csak kesztyűs-kézzel akartak bármit is megfogni. Néki is sérült, s olykor vérzett is a keze. Amikor az ujjaiba ütött a hideg, kerülgette a szédülés. A háztető csúszós, jeges lécének hidege átsütött bakancsa talpán.

A megolvadó jég nedvét beszívta ruhája, s lúdbőrössé tette kékülő bőrét. De nem lehetett mindent észrevenni. Arra kellett koncentrálni, hogy a fagyos cserép ki ne csússzon dermedő ujjai közül. Az kár lett volna. A gazdát bosszantotta volna. Attól meg Isten ments, hogy bárkire esett volna!

Kéményt rakni sem volt jó ily időben. Pedig ekkor jutott a gazda eszébe.

Ezen veszélyeket, szenvedéseket látva, egyik barátja meg is kérdezte: - Miért csinálod még mindig azt a fáradtságos munkát? Hiszen nem vagy Te rászorulva erre a sóra való keresetre?

Tobi bácsi kicsit elgondolkodott, majd erőltetett mosollyal: - Hát valóban nem vagyok. - Kis szünetet tartott majd folytatta: - A kis nyugdíjam ugyanis fedezi a rezsit. Egy kevéske még kajára is marad. Főleg azért, mert nem járok a kocsmába, nem dohányzom, nem kávézok s ruhákban sem válogatok.

- Egyébként, azért is csinálom, mert jó érzés fog el, amikor az egykor rám szorult emberekkel, munkaadóimmal - később - ha találkozom, mosolyogva köszönnek rám.