SZISZEGÉS
(Gyermekkori emlék)
 
A sors - szüleim akaratából - erdei vadonban zajló, gyermek-éveket szánt nekem.

Apám erdész volt. Szolgálata megkövetelte a helyben lakást. Fel sem merült annak lehetősége, hogy külön a családtól. Így én is belekényszerültem a vadon fogságába.

Őszintén megvallva, fogságnak nem igen volt tekinthető. Hiszen több km. távolságig bejárhattam az erdőt. Ami cseppet sem volt félelmetes. Nem voltak sűrű burják, bozótok. Nagy fák alkotta, ligetszerű vadont, helyenként legeltetésre alkalmas tisztások tarkították. Sőt, még két nagyobbacska rét is volt, melyek kaszálóként a téli takarmányt biztosították állatainknak. Igen, voltak bőven háziállataink. Szarvasmarhák, sertések és számos baromfi félék. Az utóbbiakkal nem volt sok gond. Nem igényeltek őrzést. Igaz, olykor-olykor róka és sas vámot vett belőlük, de maradt még elég. Egyébként a tolvaj előbb vagy utóbb rajtavesztett, mert apám nem sajnálta tőlük a sörétet. No, és a Bodri, majd Sajó kutyáink sem hagyták szó nélkül a tolvajlást. Nekik köszönhetően, még a hízónk is megmenekült a kétlábú váratlan éjjeli vendégtől.

A jószágainknál maradva, azok bizony, számomra gyakran adtak elfoglaltságot. Őrizni kellett őket, hogy a közeli mezőgazdasági területet nehogy megdézsmálják. Mert valami oknál fogva, a tiltott mindig jobban ízlett nekik. Tanulóidőben ez igen terhes volt számomra: könyv, füzet csak a petróleumlámpa fényénél kerülhetett kezembe. Nyári szünet idején nem volt gond.

Így legalább nem kellett töprengenem, hogy mit kezdjek a szabadidőmmel. Egy-egy jó legelőre és nyugodt jószágra lelve, közben madarászhattam is. Nem elszedési szándékkal, hanem csak úgy kíváncsiságból. Szerettem tudni, hogy az iszalagos fészke s a nagy fák odvai milyen kismadarakat rejtenek. Olykor figyelemmel kísértem a kicsik növekedését, viselkedését és hangadását. Bizony, voltak madarak, melyek meglepetést okoztak.

Ilyen volt: a barázdabillegetők által nevelt kakukkfióka, a búbosbanka bűzös fészke, a harcos csókaszülők, a nyaktekercs tekergő mozgása és sziszegő hangja és még sorolhatnám.

A nyaktekercs esetében volt egyéb sztorim is.

Nyári szünet idején, az erdészháztól úgy 2 kilométernyire legeltettem. Éppen zsíros kenyeret falatoztam a földből kihúzott sáshagymával, amikor a domboldalról négy lefelé futó fiúra lettem figyelmes. Engem észrevéve, felém közelítettek. Sápadtak voltak, s a fáradtságtól elfulladtan kapkodtak levegő után. Valami felfoghatatlan ijedtség látszott rajtuk.

- Hol jártok, mit kerestek erre? - tettem fel a kérdést. Nem jött gyorsan a légszomjas válasz:

- Madarásztunk - nyögte ki végül egyikük.

- És mitől, vagy kitől rohantatok oly lóhalálában? - kérdeztem ijedtségüket látva.

- Kígyó volt az egyik fában - hadarták többen levegőért kapkodva, s közben vissza-visszanéztek, hogy nem követi-e őket.

- Kígyó? Tényleg? - tettem fel ravaszkásan a kérdést, s mosolyogtam magamban, mert volt némi valóság-sejtésem.

- Hol, merre, melyik fán? - kíváncsiskodtam. - Mutassátok! - mondtam és elindultam a jelzett irányba. Kicsit szepegve, bátortalanul követtek, s amint közeledtem, le-lemaradoztak.

Félve, távolról figyelték a fejleményeket. Nekem úgy tűnt, mintha még reszketnének is.

A fához mentem. Megütöttem az odú száját és hallgatóztam. A hecc kedvéért, ekkor elfutottam néhány lépést. A fiúk is futásnak eredtek. Jót nevettem és visszaléptem a fához.

A jól ismert hangot hallva -- benyúltam az odúba és kivettem egy kismadarat. A fiúk most már odajöttek, s alig hittek a szemüknek.

- Add ide! Szedd ki a többit is! - mondták fellelkesedve.

Én azonban nevetve visszatettem. Ők tovább ösztökéltek, s amikor látták, hogy nincs eredménye, most már bátran ők próbálkoztak.

Szerencsére, vaskos kezük nem fért be az odúba.

Hosszas sikertelen próbálkozás után csalódottan lemondtak tervükről.

Én, pedig elégedetten, s kicsit büszkén, visszaballagtam a gömbölyödő hasú jószágaimhoz.