KETTEN AZ OSZTÁLYBAN
 
Csengetnek. Vége az órának.
Tanár az osztálynaplót csukja;
szemüvegét tokjába dugja,
s termet a hangzavar befutja.
 
Már mindenki pakol, beszélget.
Búcsúzó szók, karok lendülnek,
s a zajok, máris, csendesülnek.
Teremben már csak ketten ülnek.
 
Ancika marad itt velem.
Az, persze, nem az én érdemem.
A buszunk majd, csak később indul,
s addig eszünk a táskáinkból. 
 
Nézem. Olyan kedvesen eszeget,
hogy felkorbácsolja eszemet.
A mosolyát kutatja szemem
s úgy érzem, hogy máris szeretem.
 
1961. okt. 10.
 

KÉSŐ ŐSSZEL
 
Kora reggel, amint a munkába megyek,
fejemre sapkát, kezemre kesztyűt teszek.
Mert, ha kerékpárral gázolom az utat:
a mardosó őszi szél mindig felkutat.
 
A lámpám fénye nem világít messzire.
A hömpölygő köd, még lopkod is belőle.
A makadámút kemény, biztosan vezet.
Ám, kutatnom kell, hogy a kanyar hol lehet.
 
Gördülő kavicsok dobják meg kerekem,
nem sokon múlik, hogy repülve, nem esem.
Támasztékul, picit, le kell tennem kezem,
s az útszéli deres füvet megérintem.
 
Gyárhoz közeledve, látszik lámpák fénye,
s egy pici sugarat elküldnek elémbe.
Jókor, mert sötét alak mozog az úton:
vonat keresztezi utam a vasúton.

1961. nov. 22.