KÖZELÍT A TÉL
 
- Mintha meglepni akarna -
titokban közelít a tél.
Napfénye, nappal takarja,
de éjjel: feltárja a szél.
 
- Éjnek mintha foga lenne -
sötétben már, fagy: harap,
s földnek, szállni vágyó nedve,
rabejtő, jégkalitkát kap.
 
Röggé fagyott a sárcsomó,
mint cement-kötte kődarab.
Rajta járni nem igen jó:
a lépés benne megakad.
 
Szikrát szórva, jő a reggel.
S szinte lobban a dombtető.
Az ékszer sem csillog szebben,
mint amikor fény, jégre lő.
 
A nap, mintha bajtól félne,
a hegygerincnél kukucskál.
S lám! A domb meg kefe lenne,
mert fent fényez: a fa-szőrszál.
 
Szépen tisztít a fakefe,
mert egy felhő sincs fölötte.
Csak fák árnyéka fekete,
meg a holló pár közötte.
 
Fa ágán - mint bőgő húrján -
dalt játszik most a kósza szél,
s a vén fenyő kettős csúcsán
a sok kis toboz táncra kél. 
 
- Mint egy gombóc - villanydróton
egy árva madár ücsörög.
Lehet, várja: mag szóródjon,
de csak: üres fazék zörög.
 
Kavargó szél, kémény füstjén,
ide, oda csavar, kavar,
- mint a pásztor ostor hegyén,
mikor: pattintani akar.
 
A szomszéd kutyák ugatnak.
Zöld ruhában jön a postás.
Lehet, hogy azon mulatnak?
vagy azt jelzik: ők nem kapnak.
 
Kezem fázik. Az ujjam fáj.
Tél egyre inkább rám talál.
Már hiába mondom: - állj!
Éveim ott: az évszaknál.