FELVÉTELIN
(Történt 1956-ban)
 
Nem akar összejönni - sem a tanulási, sem a munkahelyi lehetőség.

Apám vadászkollégája - némi befolyás birtokában - megígéri, hogy - ha majd lesz hely a gyárban -, szólni fog.

Közben a személyi igazolványt és a munkakönyvet beszerzem.

Július 12-én jön az üzenet, hogy mehetek a gyárba.

Másnap reggel már a portánál vagyok. Főbejárattól jobbra lévő ajtó fölött hirdeti a tábla, hogy ott van a Felvételi iroda. Kopogtatok az ajtón.

- Tessék! - hallatszik a bentről kiszűrődő hang. Belépek. A köszönésem többen fogadják. Ott van Sztan, volt osztálytársam és még négy idősebb férfi. Akik hozzám hasonlóan az asztalnál ülőtől várják a döntést. Egy pillanatig zavartan állok.

- Foglalj helyet! - mondja az iratokból rám tekintő felvételis. Kis idő múlva ismét ő szólal:

- Kérem a Személyi igazolványokat és Munkakönyveket!

Hirtelen mozgolódás támad, s átnyújtjuk iratainkat. A felvételis tüzetesen átnézi valamennyit.

Most, az enyém van soron. Elkomolyodva rám pillant: - 24.-én születtél?

- Igen - válaszolom.

- Még nem tudlak felvenni. Majd 25.-én gyere vissza! - hangzik a könyörtelen szó.

Kellemetlenül érint a döntés. Szomorúan felállok. Visszaveszem a felém nyújtott iratokat.

- A viszontlátásra! - motyogom a kijárat felé fordulva. Közben a maradókon átfut tekintetem.

Nem állapítok meg rajtuk részvétet. Egykedvűen várnak a sorukra. De Sztan arcán, mintha egy kis elégedett vigyor megjelenne.

- Szervusz! - Viszontlátásra! - hallom mögöttem, s a vasajtó koppanva zárul. Nem igazán vagyok feldobva. Amint hazafelé kullogok, különbféle gondolatok kavarognak agyamban: - Lehet, hogy nem is kellek?

Lehet, hogy csak indokot kerestek az elküldésemre? Vagy valóban oly sokat számít az a 12 nap? Nos, majd kiderül.

- Mi van? Nem kellettél? - fogad otthon kíváncsian anyám. Elmondom, miként jártam.

Látom rajta a bizonytalan csalódást.

- Nos, ha így van, nem tehetünk mást: kivárod azt a két hetet. Nem foglalkozunk tovább véle.

Csak este kerül ismét porondra, amikor apám hazakerül. Vitatják, hogy mi lehet belőle az igazság. Szerintük: az a két hét csak indok, nem ok.

- Ugyan mit számít, hogy csak akkor leszel tizenhat! Az erdőn már tizenhárom évesen sarlózhattad, kapálhattad a csemeték közét. Még sem volt soha probléma. Jancsi csak átvert. Játszotta a jó fiút, hogy elintézte. No, mindegy. Ne menj feléjük sem! Majd csak megélünk valahogy - fejti ki mondandóját apám.

Kicsit szomorúan, de beleegyezem. Egyébként sem engedné, hogy ellent mondjak.

Lassan telnek a napok. Kicsit még mindig bizakodom valami csodában.

Eljön a születésem napja. Majd a 25 és 26 is. Szüleimnek szót fogadva, nem próbálkozom újra.

29-én későn délután az udvarunkon megjelenik Jancsi bácsi.

- Ne szólj róla semmit! - mondja anyám apámnak.

- Dehogy is. Hogy gondolsz ilyent? - válaszolja apám, s kelletlenül indul kifelé a vendég fogadására.

- Bizonyosan vadászni akar hívni, de ezek után, nincs sok kedvem véle jópofizni - veti még hátra, mielőtt kilép az ajtón.

Kezet fognak. Úgy tűnik, mintha még a vendég lenne sértődött. Egy-két szó után rátér jövetele okára: - A fiad a megbeszélt időben miért nem ment dolgozni?

Apám meglepődik a kérdésen, hogy még ő teszi azt fel. Hirtelen nem tudja, hogyan válaszoljon. Hogyan köszönje meg a semmit. Helyesebben az átverést. Míg keresi a szót, a vendég folytatja:

- Kellemetlen az nekem, hogy közbejártam az ügyben. Számítanak rá, és a fiad nem megy.

Apám hirtelen ráeszmél a helyzetre, hogy a kolléga, akkor mégsem verte át.

- Azt hittük, hogy nem kell, azért küldték el - magyarázkodik apám.

- Dehogy is! Akkor nem szóltam volna. Csak az a szabály, hogy a gyárban tizenhat év alattit nem lehet foglalkoztatni.

- De csak két hét hiányzott.

- Egy nap is számít. No, mindegy. Még nincs baj, ha menni akar.

- Persze, hogy akar.

- Rendben. Valahogyan majd kimagyarázom a félreértést. De holnap reggel akkor ott legyen!

- Megmondom neki.

Néhány percig más témáról még beszélgetnek, aztán távozik a vendég. Apám kipirult arccal lép a házba. Kicsi szégyenérzetféle látszik rajta, de az öröm túlsúlyban van. Beérve egyenesen hozzám fordul: - Reggel mehetsz felvételre. - Röviden magyarázza a tényállást, majd: - Nem is olyan rossz ember ez a Jancsi. Tényleg elintézte. Persze majd holnap! - de nem folytatja tovább.

Reggel hétkor már az irodánál vagyok.

- Jó reggelt kívánok! - köszönök belépve.

- Jó reggelt! - jön közömbösen a válasz. Nem mutat haragot, de nem is mosolyog.

- Miért nem jöttél, amikorra megbeszéltük?

Kicsit zavarban vagyok. Szeretném a szüleimre hárítani a felelősséget - ami igaz is -, de csak annyit mondok: - Azt hittem, hogy nem kellek.

- Megbeszéltük! - jegyzi meg komolyan. Majd elkéri irataim.

- No, jól van. Akkor írj egy rövid önéletrajzot! Van tollad?

- Nincs. Nem tudtam, hogy kell.

- Nesze, van itt egy. Papírt találsz ott a kis asztalon. Meg van ott minta is.

- Köszönöm! - Leülök és elolvasom a mintát. Némi elképzelésem egyébként is volt. Nem régen láttam, miként írta apám. Kis gondolkodás után papírra vetem életem fontosabb jellemzőit.

- Kész? - kérdi rám nézve, a nagydarab ember, amint a tollat leteszem, s nyújtja érte kezét.

- Igen. - válaszolom, s némi reménnyel átadom. A művem elveszi, olvassa. Néhány másodpercig csend. Majd ad egy másik papírt. Hirtelen azt hiszem, hogy újra kell írnom, de csak annyit mond: - Olvasd el és írd alá!

Olvasom. Az van ráírva: "Tudatában vagyok, hogy amit a gyárban látok és hallok, soha senkinek nem mondhatom el." Nem gondolkodom sokáig, aláírom.

Egy újabb papírt nyom a kezembe. Van rajta vagy tíz felsorolás.

- Minden felsorolt helyre menj el és írasd alá! - Legelőször a portán, majd Kiss Ernő elvtársnál jelentkezz a TMK-ban! - adja ki az utasítást. Útnak indulok.

A porta csak néhány lépés. Géppisztolyos egyenruhásokba botlok az ajtónál. Egyikük elveszi a felvételi papírt. Sokáig írogat. Talán egy negyedóra múlva indulhatok tovább. Megkapom az eligazítást, hogy hol találom a TMK-t. Melyik üzemnél kell majd elfordulnom. De azt is közlik, hogy nem a név szerinti számozás van az üzemekre kifüggesztve. - A diverzánsok megtévesztése céljából van ez így. Nekik, persze, nemigen okozna gondot, de nékem igen. Nem könnyű eldöntenem, hogy melyik a keresett épület. Nézelődöm. Hátha sikerül tájékozódni. Az út mindkét oldalán különböző nagyságú épületek. Ráadásul közelebb, távolabb az úttól, meg egymástól is. Jó lenne érdeklődni, de sehol senki, mintha kihalt lenne az egész. Néhány épületet magam mögött hagyva, végre egy személytől érdeklődhetem:

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy hol találom az MTK-t?

- Nem tudom - kapom a kurta választ. Egy újabb épületet magam mögött hagyva, a kérdezéshez ismét szerencsém van: egy gyönyörű - hozzám hasonló korú - kisleány mosolyog reám. Kérdésemre kérdéssel válaszol:

- Nem a TMK-t keresed? - Közben úgy csillognak gyönyörű szemei, hogy a szívem belezsibog. Már ezért megérte a gyárba jönnöm. Kicsi zavar után koncentrálok:

- De azt. - Kicsit szégyenkezve, elmosolyítom magam. - A csoda sem tudja, hogy annak a három betűnek hogyan van itt értelme. Erről nem ad eligazítást, de az üzemről igen.

- Ott az egyes és kettes üzem között menj be a 37-es épületbe. Jobb végében az emeleten van az iroda - mondja, s közben mutatja is.

- Köszönöm!

Amint a jelzett út közepén járok, velem szembe jön egy szikár, magas férfi.

- Jó napot kívánok! - köszönök rá.

- Jó napot! - mondja, és kíváncsian végigmér.

- Kiss Ernő elvtársat keresem. Tetszik-e tudni, hol találom?

- Én vagyok. Miért keresel? - Átnyújtom a felvételi lapot. Elveszi. Majd visszaadva magyaráz:

- Menj fel az irodába a titkárnőhöz! Mondd, hogy én küldtelek! - De meggondolva magát:

- Gyere, odavezetlek! Úgy egyszerűbb lesz. - Nagy léptekkel lohol fel a lépcsőkön. Alig bírom követni. Máris a helyszínen vagyunk. A titkárnőnek szinte mindent elmond. A hölgy gyorsan jegyzetel. A lapom is leszignálja. A főnököm megvárja, míg végez, És engem szinte kézen fogva, siet le az állítólagos munkahelyemre. A víz-gőz-szerelők csoportvezetője kissé zavart mosollyal vesz át. Néhány ismerőst is látok. Itt van Sztan is.

- Milyen munkát adjak én neked? - fordul hozzám. Erre én nemigen tudok választ adni.

- Van munkaruhád? - teszi fel az újabb kérdést.

- Nincs - válaszolom. Erre még inkább tétovázó lesz. Úgy érzem, szólnom kell:

- Még néhány helyre el kell mennem a felvételi lappal. - Látszólag megkönnyebbülve:

- Akkor menj és intézd el! Ha végeztél, akkor jelentkezz!

Ismét úton vagyok. A többi aláírást az irodaházban kell beszereznem. Mindenütt kíváncsi tekintetek vetődnek reám, mielőtt a bejegyzést megteszik. Közel a dél, mire újra a munkahelyemen jelentkezem. Jóformán csak most nézek körül. Több kisebb helyiségre szabdalt ez az üzem. Melyben állok, nemigen több húsz négyzetméternél. Ez olyan előtérféle. Kormos, füstös, poros falakkal. A padlózat sem tisztább. Mindenfelé rozsdás, piszkos csődarabok és egyebek. Még az sem bizonyos, hogy egy mesterség kellékei. Vas, olaj és egyéb - számomra ismeretlen - szagok terjengnek. Több ajtónyílás jelzi a szomszédos helyiségeket. E helyiség külső oldalán több kis ablak van, de nemigen nyújthatnak nappali fényt. Most nincs gond, mert a kétszárnyú vasajtó tárva van. Kár is lenne becsukni, hiszen majdnem percenként, ki vagy be megy rajta valaki. Közben a csoportvezető valami kinti munkáról visszaérkezik. Mellém lépve:

- Végeztél? - fordul hozzám.

- Igen, mindenütt bejegyezték a felvételem. - S bólintok is hozzá fejemmel.

- Akkor jól van - válaszolja, s kicsit eltöpreng, hogy ily kiöltözötten, a mai hátra lévő két órára, milyen feladattal bízzon meg.

Én legszívesebben tétlenül ismerkednék.

De hát ez munkahely. Ráadásul titkos üzemekkel.