ESŐ UTÁN
 
Elállt az eső, de még könnyez az eresz.
Még égen a felhő. Már látszik: elevez.
Nap kedves mosolyát halvány fátyol lopja.
Ki-kiszök' egy sugár s a táj sokszorozza.
A milliárd vízcsepp - mint megannyi tükör,
drágakő gyanánt, itt lenn: kacajt tündököl.
 
Vízpára - mint délibáb - ring a föld fölött.
Dombra is - úgy látszik - ködlepel költözött.
Mintha az erdő, ott, jókedvűn pipálna:
leplet lehel a fák kövér, lombos ága.
Olyannak tűnik a látszódó fák csúcsa,
mintha a tengeren lombos hajó úszna.
 
Naptüzében ellobban a felhő-fátyol,
s aranyló fény lobog teljes földi-tájon.
Mező fölött megszólal a pacsirta.
- Méhet hívni - tárul virágnak a szirma.
Ligetben mókust hintáz a tölgyfa ága.
Makkozni, sertések érkeztek alája.
 
Egy néni indul; kapu zárját nyitja.
A kezében ernyő, de már nincs kinyitva.
Egy botos bácsi lassan ballag a járdán.
Esőkabátja, már néki is, a vállán.
Gyermekkocsit tolva, siet egy ifjú nő.
Látszik rajta, hogy biz', megverte az eső.
 
Játszótér sem üres. Gyűl' a gyermeksereg.
Néhány kis labda, már a földön hempereg.
A hinták libbennek, a mászókák mászva.
Csak a homokozó nem talált barátra.
Lehetne sárból sütni: játék-kenyeret.
Játék minek? ha kapni igazit lehet.