NEM KELL, HOGY LÁSSATOK!
 
Én, egy szürke ember, élek észrevétlen:
Átlátszó vagyok a fényben, s árny az éjben.
Zölddel önti le a kikelet testemet.
A nyár szalmát szór reám- búzaszem helyett.
- Őszi gyümölcs helyett - lomb hullogat nekem.
S ha jő a tél, magamra hó bundát veszem.
 
Mindig lebeg felettem, valami lepel.
Ha közeledbe jutok, észre sem veszel.
Mosolyt, - szemvillanást sem - nem küldesz nekem.
- Vagy tévedek abban, hogy tényleg létezem?
Nem létező vagyok, hanem csak gondolat?
Az élni-akarás küzd: engem játszogat?
 
Játék vagyok talán? Picike képzelet?
Valaki, könnyelműn, kigondolt engemet?
Létezem így már. Bár, haloványka vagyok.
Sem fényt, sem hőt, ide nem sugározhatok.
- Ha nem akarjátok, - nem kell, hogy lássatok!
Miért tennétek ki kételynek magatok?

- Mint kicsi kődarab - értéktelen vagyok.
Talán, csillanhatok, ha bűvös fényt kapok.
De van-e: ki emelni, hozzám lehajol,
sártól megpucol s - talán - belém is csiszol?
- Ha hazámért - rám fényt csiszolni, nincs remény,
rakjátok a talaj szívós sarát fölém!


HALLGASS ÖNZŐ SZAVAM!
 
Magyarnak születtem. Magyarként élek.
Magyar a nyelv, amit beszélek.
Magyarföldön járok, itt teszem dolgom.
Keblemben: magyar-érzést hordom.
 
Van tervem, van célom: adni szeretnék.
- ha kellene - boldog lehetnék.
Hallgass önző szavam! Nem enyém a tét.
Óvni vágyom: hazám életét.
 
Van hazámban bőven: érzés s akarat.
Miért raknak elé gátakat?
Miért mások mondják és szabják nekünk,
hogy miként éljük az életünk?
 
Szabad hazában az szabad hogy' legyen,
kit tőkés tuszkol és idegen?
Nékünk idegen kéz, olyt' miért kavar,
melyet alkotni tud a magyar?
 
Magyar alkotásért, magyar kapjon bért,
s gazdagítsa: munkátlan szegényt!
Magyar szó segítse mindig a hazát,
s szépségével nyerjen sok csatát!