Előszó helyett, egy találkozás ürügyén... (részlet)

Az a reggel, a női magazinok által elkoptatott, ám mégis egyedül ideillő szóval kifejezhetően, varázslatos volt! Pedig az előjelek rosszat mutattak. A kávéház, amit találkozónk színhelyéül, időközben átalakult új tulajdonosai kezén és a vendégségre még fel sem készült, de már előre rosszkedvű háziasszony képét mutatta.

Csüggedten fordultam vissza az ajtóból, kezdett eluralkodni rajtam valami balsiker előérzete, ami számos kapcsolatomat rontotta már el, mielőtt azok egyáltalán kialakulhattak volna. A sors mégis megkönyörült rajtam. Mentőötletként a közeli Olasz Intézet jutott eszembe, mintegy kitérő gyanánt, míg kétségbeesett agyamból valami végleges megoldást elő nem tudok rántani, mint a vásári planétás papagáj a kedvező jóslatot. Sikerült! El sem értünk a főbejáratig, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a könyvtár bejáratánál mintha lenne egy kávézó, ami tán befogadhat. És igen, az ódon belvárosi kapualj alatt valóban ott volt a furcsa helyiség! Átalakítva, átrendezve, mégis a régi Pest és a modern nagyváros hangulatát furcsa, eklektikus hangulatba egyesítve ott volt a Hely, puritán, a nagy belmagasságú falak ridegségét szigorú rendben felaggatott, mégis valami mediterrán slendriánsággal vidámmá tévő olasz filmplakátok sorával. A kávézóasztalok egyike mellett üldögélő örök bölcsész figurája akár Szerb Antal regényéből is előléphetett volna, bár az asztalon előtte heverő, láthatóan az internetre rákötött laptopon talán tőzsdeárfolyamokat böngészett vastag szemüvegével. A kedvesen amatőr, ám nagyon jószándékúan csetlő-botló kisasszony végül kitűnő kávéval szolgált nekünk. Ám főleg témát, beszélgetnivalót adott, átsegítve minket az ismerkedés percein. Mire rendelésünket megkaptuk, már számos lényeges és lényegtelen apróságról eszmét cserélhettünk és kialakult köztünk a megfelelő, baráti, szinte intim hangulat, amely jól megalapozta a további eszmecserét.

Így ismertem meg újdonsült könyvügynökömet, akinek gyenge vállaira rá kívántam terhelni azt a számomra elviselhetetlen terhet, amit manapság egy kezdő író munkáinak eladása jelent. Soha nem felejtem arcát, gyönyörű haját és melegbarna szemét, melybe nézve néha elfeledtem a soronkövetkező szavaim és befejezetlenül maradtak a gondosan fogalmazott mondatok. Megdöbbentő volt, hogy Ő, aki vidékről utazott fel erre a találkozóra, valamiféle módon jobban ideillett az ódon falak frissen vakolt és festett, mégis, ettől szinte még történelmibb légkört árasztó bolthajtásába, mint jómagam, a tősgyökeres pesti, a magát oly nagyra tartó, világot látott férfiember, kinek ebben a korban már illik némi tekintéllyel, háttérrel, kultúrával rendelkeznie. Ám előnyöm pillanatok alatt szertefoszlott, sznobizmusom a porba hullva esedezett bocsánatért, csak ne szálljon el a perc, a pillanat, hadd hallgathassam azokról a szépen formált ajkakról az édes szavakat! Azok a szavak nem a mai lányoktól megszokott nyafogást, magakelletést hordoztak. Kereken, logikusan fogalmazott gondolatok, magvas, tömör mondanivaló, érett, pragmatikus, mégsem túlzottan materiális életszemlélet, finoman átsütő érzelmek és fel-felcsillanó humor... A részletekben hamar megegyeztünk, szabad kezet adtam neki ügyeimben, láttam, hogy jobban tudja, mi a teendője, mint én. Egy dolgot mulasztottam el, melyre csak azután döbbentem rá, miután őt már hazavitte szűkebb pátriájába az érzéketlen vonatszerelvény. Nem kértem meg a kezét...