Ajánlás (részlet)

2003. május 27-én a Bukarestben megjelenő (azóta megszűnt) Romániai Magyar Szó közölni kezdte Krebsz János Csángóföldi utazás felcímet viselő, A szűgomba nyomában c. írását, amelynek utolsó, befejező része május 30-án látott napvilágot.

Emlékszem, hogy felelős szerkesztőként, a frissen feltoluló öröm érzésével vettem a kezembe azokban a napokban a lap próbanyomatait, amelyekre a szerkesztőségben, még egy tüzetes szúrópróba után, aztán megadtuk a végleges sokszorosítási engedélyt. Megállapítottam magamban, hogy sok éve nem volt akkora elégtételem hírlapi írás olvastán, mint Krebsz János riportja esetében, ráadásul egy olyan témában, amelyről manapság különösen hálás és divatos ténykedés írni, de ha nem vigyázunk, nagyon könnyű hamis dallamokat kicsalni hangszerünkből.

A címben szereplő "szűgomba" olyan erdei növény, melynek föld alatti gumóját megszárítva és porrá törve szívnek való népi gyógyszert nyernek a Csángóföldön, egészen pontosan Gorzafalván. Ide igyekszik szándéka szerint a szerző, egy kis kikapcsolódásra, néprajzos barátja kiruccanásán magát alkalmi gépkocsivezetőnek előléptetve, arra a néhány napra, amíg a misszió tart, s amelynek a célja, hogy kellő mennyiségű gyűjtött anyag és képi felvétel jusson a birtokukba.

Az utazás, az érkezés, a puhatolózás, egy kilencven éven felüli csángó adatközlő lakásának és életterének bemutatása, ezen belül különböző nemzedékek egyre ziláltabb és meghatározhatatlanabb nyelvi és etnikai identitásának érzékeltetése, a finom megfigyelések lélegzetelállító olvasmánnyá avatják a látszólag eszköztelen és szűkszavú írást.

Mindennél furcsábban csapódott le mindez az én esetemben, aki a mindennapos lapszerkesztés és megállás nélküli kéziratgondozás bélmosásra emlékeztető kényszere folytán az undorig telítődtem mindazzal, ami aznap vagy másnap vagy még azután a lapban megjelent, olyannyira, hogy a képanyagban való gyönyörködésen kívül - mert az, ugye mindig akkor fénylett föl igazán, amikor nyomdai kivitelezését a kezembe vehettem - már semmi sem érdekelt utólag. Krebsz János írásait viszont azokban a napokban, az esti elalvás előtt még egyszer-kétszer "átismételtem", új és új fortélyait s rejtélyeit fedezvén föl írásmódjának.

Bevallom, még csak a magam írásait szoktam ekkora érdeklődéssel és kíváncsisággal újraolvasni, különösen azokat, amikről többször is megbizonyosodtam, hogy nem fogtam velük mellé. De ugyanezt a rajongó örömet tapasztaltam a lapot alaposan és örökké kritikus szemmel olvasó feleségem részéről is a riport felfedezésekor, attól függetlenül, hogy ő viszont mint olvasószerkesztő, előzetesen besegített az előkészítendő oldalak gyomlálásába.

Egy mondatba sűrítve, azt mondta: ez az ember olyan pontosan észrevesz mindent s olyan tökéletesen adja vissza, hogy eláll tőle a lélegzet.

[...]

Nagy utat járt be Krebsz János első csángó riportjától az utolsóig. Míg kezdetekkor a felfedezés izgalma és elkötelezettsége vezetik a tollát, a továbbiakban a visszatérés, a látókör bővülése, a csángó társadalom rétegződésének és széthullottságának belső megtapasztalása, az "így kell éljünk, ahogy lehet" logikájának felfejtése nyomán jut el ahhoz a végkövetkeztetésig, hogy mindazok, akik valóban a csángók boldogulását és jólétét akarják, akkor járnak el helyesen, ha "népmentés" helyett érdeklődésükkel a Csángliában, bármiféle csángó sorsban élők belső békéjét, önbecsülését képesek felébreszteni.

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2009. március 19.