Vihar előtt

A fák, mint táncos lányok, hajladoznak.
Zöld fátyluk búg, susog.
Egyre vadabbul járják táncukat,
szél húzza lábuk alá a bűvös dallamot.
A Nap - ágya még vetetlen -
mint hatalmas szem, figyel.
Az ég aljáról lassan kúszik fel
egy fekete folt, mint égi jel.
Hirtelen, mint dühös sárkány, ugrásra készen,
sötét mancsait nyújtja az föld felé,
hatalmas szájából tüzet okádva
tör előre, s bömbölve vágtat
égi szekerén.
Szélparipáját meglovagolva
csattog az ostor, vágtat a ló,
vér csorog a kék paláston.
Vihar készül. Iszonytató.

Vihar

Ó Uram! Mond mi ez a
szörnyű lárma ott fenn az égben?
Tüzes nyilaid lövelled
bosszúra éhesen, serényen.
Visít az éj, mert fényesre
fested a fekete palástot,
eltüntetsz minden csillagot,
s te uralod a világot.
Kisgyermek felsír ágyában,
s nem vigasz számára anyja ölelése,
hajlékot nélkülözők rémült szemét lásd;
nincs már földi béke,
már a szabad ég is ellenség,
nem marasztal, s nélküle
a remény meghal.
Zokognak a fák, s fájós derékkal
hajlongnak előtted.
Miért bünteted őket?