Smaragd könnyeim

Sebet vés lelkembe pár szavad,
mit talán nem bántásnak szántál.
De az üvöltő csendben vártnál
már hamarabb erednek smaragd
könnyeim. Maradsz inkább magad,
mintsem szerelmem kapujánál.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Érintsed meg hát a fényfalat!
Megmar némaságod, és most már
megértem; vetél a vágy, kószál
az árnyék, gyöngyfüzér megszakad.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Éjszakai pillanatkép

Az ég összehúzta szemöldökét.
Komor redőiben megbújtak a csillagok.
Némán oson a bokrokon a sötét,
hallgatva az esti harangot.
Úszik a hold a városon.
Hunyorgó lámpák sora vigyázban áll.
Egy kutya vonyít fel hirtelen,
riadtan rebben fel egy éji madár.

Terhes már a földnek méhe

Sikoltsatok csak rozsdás falevelek!
Zöldellő lombokból nektek mi marad?
Sárba taposott álmotok nyüszít,
Ellopták tőletek a nyarat.

Dércsípte magányos reggelen,
Bömbölve húrjába csap a szél,
Vacogó ablak pislákol riadtan,
Száraz faág dühöngő táncra kél.

Bömbölj csak szél, tombold ki magad!
Lejár a te időd is, ne félj!
Terhes már a földnek méhe,
S új tavaszt szül majd a tél.