Nővérsirató

Közeledem feléd.
Lépteim alatt haldoklik a fűszál.
Acélos tőrként éri
szívemet a döbbenet.
Már soha nem lehetek veled.

Közeledve hozzád
villannak emlékképek.
Alakod, mosolyod
egy-egy sírkő mögül
lebbennek elém.
Kezed simítása
még ott pihen
ágyam szélén.
Otthagytad,
amikor utoljára
velem voltál.

Közeledem feléd.
Apró kavicsok
visítanak fel talpam alatt.
Egy ima szól rozsdás
falevélre tapadva,
s viszi, viszi a szél
sóhajod után kutatva.

A fény megszökött sírodról.
A kúszófenyő ájultan
nyújtja karjait felém,
mintha utolsó ölelésed
akarná pótolni.
Nem tudtál elköszönni.

S nem tudtam elköszönni!
Pedig mennyi mondanivaló
porlik kiszáradt torkomban!
Dörömböl bennem a fájdalom,
mint rabságban őrzött
oroszlán készül kitörni.

Némán zokog a boróka ága…

Emlékszel? Tízéves voltál,
s én féltékeny voltam rád,
mert a szomszéd fiú
érted epekedett,
s nem értettem, miért
nem engem szeret.

S emlékszel, hogy mindig
Én voltam a bátrabb?
A sötétben előtted jártam,
úgy védtelek.

Most mégis téged ölel
a föld magába.
Ott a sötétben,
nem félsz a magányba’?

Sötét függönyt húzott
arcodra a nemlét,
de ráncaiban ott
bujkál mosolyod.

Szemed ragyogása
egy harmatos falevélről
csillan elém.
Mosolyod őrzik
szőlőszemek a tőkén.
Hangod visszhangozzák
apró csengettyűk,
melyek angyalokat hívnak
a Teremtő közelébe.