Megbocsájtod-e

Jaj, megbocsájtod-e valaha,
hogy úgy érzem, nélküled
meglelem nyugalmam.
Leszelt kenyérre kenem
veled töltött óráimat,
s kérészéletem
morzsáit markomban szorítva
most csak állok egy végtelen mezőn
a vérbe-fúlt alkonyatban.
Bútorreccsenő-éjszakába menekülök,
s a sápadt fényben
szobám falán holisztikus életünk.
Ahogyan feltűnik, úgy tűnik el is,
mint délibáb a végtelen rónán.
Nyelvemen édes-keserű a katarzis,
s emléked, mint szolitert,
elrakom fiókom mélyére.

versillusztráció - Mónos Jenő grafika