Ottava rima /Stanza!/

Utazunk. Szalad a késő őszi táj.

Itt-ott dér csillan ágak csupaszán,
az elmúlás bennem fáj.

Köd-nehéz terítő az ég asztalán.

- Oly messze az igéző, arany nyár! -

Még időzünk múló varázslatán.

Robog vonatunk. Ki alszik, ki beszél.

Andalító nesz a sínek ütemén...

Áll az idő. A percek sem peregnek,
gyógyító szavak hullnak egyre rám.

Ölelnek, cirógatnak és becéznek,
elülve a megértés látszatán.

Lelkemben kérdésre választ keresnek
újult érzések tiszta hajnalán.

Ragyogó szempár, nyíló virágágy!

Növeli barátság sugallatát...


Színek tombolnak...

Színek tombolnak a nap aranyában,
lassú léptekkel búcsúzik a nyár.
Elpihen a szél kimódolt vackában
s szirmot bont néhány kései virág.

Levél hull levélre, gyűlik az avar,
pára, köd eszi-emészti a lombot,
itt van az ősz, súlya rajtunk - nem zavar.
Élet múlással veszi fel a harcot.

Fárad az ember. Bágyad tekintete.
Fel-feltűnnek a múltnak árnyai,
megfásult, mély kétellyel vannak tele.

De reményt súgnak az ősz virágai,
a fázós, szép kies táj lehelete
hol bújócskáznak új élet vágyai...