Itt a tavasz

Messze űzve már a tél,
az utolsó fagy alél...
Pattanásig teli rügyek,
szemem íriszén fürdenek.
Korai, sok szép, szertelen
virágok nyílni kezdenek.
Láb alatt a föld szíve dobban,
fűszőnyeg fut egészen hosszan.
Fák kérgén a bogarak,
rajtuk napfénysugarak,
arcomon ívbe hajlanak,
méhek rajban játszanak.
Hívogató madár dala,
szellő enyhe fuvallata
jár, s a nyíló ibolyaár
elbódít a zsongó ég alatt.
Itt a tavasz. Ígéri: marad...


Orkán

Orkán dúlt az éjjel.
Vad, bolond szélvihar.
Tetőket szedett széjjel,
sodort levelet, ágakat.
Vijjogott, sírt, mint állat, ember!
Félelmet korbácsolt merész
munkával, - szilaj tenger.
Alászállt hegyhát, a bérc,
elvíve álmot és nyugalmat.
Csak szenny maradt, - mocsok
nem ismert oldozást, irgalmat,
bősz haragja örök titok.
Virrasztott a rettegő lélek,
ellopva az idő igazát,
galádság mart, mint a méreg,
elsodródott a tisztaság...
Talán a hajnal derengő fénye
nyomán elülnek szélcsaták
s a gyarló ember tisztessége
új értő, gyönyörre hág...