A két út

                      "Isten ugyanis őrzi az igazak útját,
                       De a gonoszok útja pusztulásba visz."
                       /Zsoltárok könyve 1.6/

Fennkölt szaván az úr dicséretének,
száll-kering áldó sóhajom.
Nem engedve mámoros kísértésnek
ujjongó dal buggyan ajkamon.
Az út előtt álltam ingadozva,
a fákon csalárd virágözön
kacagott csábosan hajladozva,
s égi jel ölelt át, - friss öröm!
Bár gyökerek közt botladozva,
de szálfatörzsek nyomdokán,
hol húsba vágó zsolozsma harca
zengett fenn a lombkoronán,
mentem, abban a biztos tudatban,
ha tépi is ruhámat Krisztustövis,
összehajolva alagút alakban,
kiérek majd a fényre is.
Választásom életígéret,
a fürge perc repült velem.
Biztonság, s semmi rettenet.
Átölelt a messze igyekvő, bölcs idő
elrejtve a világ keserű küzdelmeit
s meg-megcsillant az újra felnövő
természet, mely kiteljesít.
Mindig két út kígyózik előttünk.
A métely hullámzik, mint a hab,
hamis útitársként lappang közöttünk,
de szívünkben oltalom, mely új erőre kap.
Gonosz tanácsra, bűnútra nem lépve
győz a mindig mindent újra gondolás.
Lázas elmémben Isten törvénye:
A hazug ez úton tovább nem gyaláz!
Mert őrizett az igazak útja
- gonoszoké a pusztulás,
hol jellemek dőlnek romra -
az igazat gyengéd fény vonja át.
Boldogok kik az égbe látnak.
Szárnyakon szelíd szeretet.
Ó jöjj! Ezen az úton várlak,
átélni gyönyört, végzetet.
Így tudunk űzöttként együtt maradni,
- keselyüket hagyni, bitangokat -
Becsület útját meg nem tagadni,
kerülni olcsó, hamis hangokat.
Egyenes út. Már nincs kitérő.
Napfényes találkozó
vár. Megérdemelt pihenő,
jó úton jártadért való...
Ez a szomjat oltó, éltető varázs,
mit tiszta szívvel megkönnyezel,
igaz boldogság, izzó parázs,
utadon igazzá, könnyűvé leszel...