Szomorú

Szomorú, esős nyárdélután.
Monoton csendes kopácsolás.
Madárdal ritkul, lombokba hull,
messziről sír, mint hegedű húr.
Ütemére rezdül halkan a szív,
jajong a széllel a vágy a kín...
Halni készül minden érzelem,
- hívnálak! - beszélgess velem.
Ázott hajamba rejtsd el orcád,
bánatodat meg ne tudják...
Hulló gyöngykönny egybe folyva
e nyáresővel versenyt futna...
Időt, Teret karunkba zárva
ringunk eső ritmusára
Álmot várunk, szép éjszakát,
nyugalmat, békét, feloldozást...


Dicséret
/Radnóti Miklós: Dicséret c. verse nyomán/

Te, a szelíd, lenge nőt dicsérted,
mint úszó felhőt, felkelő napot.
Én a férfit. - Ugye, megérted?
Az erős sziklát, a holnapot.
A férfi mosolya szinte parázsló,
lobbot vet bennem és éget.
Alig hallik a varázsszó
mégis alélok, alig élek.
Kedvesem szemében acélos tisztaság,
fülemben tomboló, feszítő dallamok,
testemben ólmos szívzuhogás, -
egyszerre újulok s meghalok...
Dicsérem benne az otthonteremtőt,
szívbölcsességet, szeretetet,
- az előre mutató zászlóvivőt -
a mindig óvó, dolgos kezeket.
Dicsérem az új életet adót, a vért pezsdítő szeretőt,
mikor csillagként ragyog felettem,
s magához ölel, - gyenge nőt!
S én oldódok fényében rejtetten...