Az alkony kései húrja

Árnyékodban, óvó tölgyfa alatt,
elnyugszom, fojtom szomjamat.

Tiszta, szűzi pillanat,
sóhaj pásztáz csöndfalat.

Puha, mohás gondolat
szétterül, bársonyos bódulat!

Míg bennem finom dal fakad,
szellő zenget ágakat.

Az alázattal teli zene
az éledő éter éneke.

Ez a nyugalom megfoghatatlan
Idő-tere is láthatatlan.

A lomb, a lég átölel,
ringat, a táj szédül el.

Kívánom, most, itt égjek el
nélkülem te sem létezel.

Minden levél, ág, cirógató,
elhal köztünk a kimondott szó.

Felsír az alkony kései húrja,
indul az ábránd vándorútra...