Meséink és mondáink Aranykertjéből, Tündérszép Ilona földjéről, a Csallóközből származnak e versek - Halász Gizka tollából. Elfogultan, csak a személyesség hangján tudok szólni műveiről, mivel "beavatott" vagyok, hiszen néhány költemény születését figyelemmel kísérhettem.

Halász Gizka sokoldalúan művelt, finoman érzékeny, irodalomban, történelemben s művészetekben járatos asszony, aki ugyanúgy észreveszi és költészetté nemesíti - vagy forrósítja! - a mindennapi lét lírai telítettségű momentumait, mint a felvidéki magyarságság égető sorskérdéseit (Apám a hintaszékben, Holnap ki ülteti át).

Hidegülő-ridegülő világunk életérzéseit tükröző verseit, hol "ajkamon áthullik / a semmi szélén koptatott lelkem" (Farkastörvény) s "fagyos gondolatösvény kígyózik" (Hétköznapi reggel) ritkán ellenpontozza, oldja csak derűvel (Zápor) vagy kosztolányis csengés-bongással (Hópihenő). Még országot-világot járva gyűjtött élményeit is lírává tudja transzformálni (Torockó, Törökországi levél), s pár "buborék" erejéig elénk varázsolja Nakonxipánt, az álombéli tartományt is.

Versformái gyakran idézik a magyar népköltészet mágikus-misztikus világát (Tánc, Égiritmus), de mindig mai, "halászgizkás" hangszerelésben.

Bizton állítom, e versek alkalmasak arra, hogy beáramoljanak a magyar irodalomba!

Debrecen, 2012. böjtellő havának 20. napján

Ozsváth Sándor
művelődéstörténész