Előszó

Nem véletlen volt, hanem tanulmányaim hozták magokkal, hogy a mult években főként a XVII-ik század történetével foglalkoztam. S igy lőn, hogy dolgozataim némely része közt, legalább a korra nézve, bizonyos összefüggés felismerhető, a mennyiben épen ezek egyik a másiknak folytatását képezik. E körülmény birt rá, hogy azokat, mivel szétszórva különböző folyóiratokban jelentek meg, most összegyüjtve bemutassam: azonban részben ujra dolgozva, részben pedig uj adatokkal bővitve.

Hátra van még, hogy a czimről számot adjak: miért neveztem e munkát "Vértanuk"-nak.

A ki valamely eszméért vagy elvért küzd vagy még áldozatul is esik: közönségesen vértanunak nevezzük. Azonban nemcsak a hazafias és szent ügyeknek vannak vértanui. Lehet valaki rögeszmének, saját korától elitélt elveknek áldozata, s mégis bizonyos szempontból vértanunak mondják. Másra talán saját hiusága, nagyravágyása vonta a bukást, s ama czim tőle sem szokott megtagadtatni - mert az a küzdőknek, szenvedőknek és áldozatoknak czime. Aztán a vallás és politika vértanuin kivül másokat is ismerünk - a tudományéit.

Ember nincs gyengeség nélkül, valamint daemont sem találunk a halandók soraiban. S ezen "vértanuk" közt kiket én most egymásmellé állitottam, s kik mondhatni, mindnyájan egy és azon kornak gyermekei, tévedőket, gyengéket, sőt bünöst is találhatni, de találunk olyanokat is, kik hazafias érdem, önzéstelen buzgóság, nemes áldozatkészségük által tüntek ki. Kétségtelenül fel fogja ismerni az olvasó mindenik fajt, anélkül hogy én a vértanui czim kedvéért sem a bünt palástoltam, vagy az érdemnek árnyoldalát érintetlenül hagytam volna.

De kiket itt, történeti rajzaimban, felmutatok (bizonyos tekintetben áldozatok: tudománynak, politikai vagy vallásos eszmének s keverten nagyravágyásnak áldozatai. Apáczai a nevelés terén képviselt oly eszmét, melyért tanitványai rajongtak, de melyet előljárói nem értettek. Kemény és Bánffi csillogó, de még nem valósitható eszméktől elkábitva, idő előtt le akarták rázni Erdélynek nyakáról a török fensőségnek nyomasztó igáját - a dolog azonban nem érett oda s ők ez eszme vértanúi sorát szaporiták. Hallert esze, miveltsége, népszerűsége s érdemei tették rettegetté s ezek miatt áldoztaték fel. Béldit saját hiusága, nagyravágyása s rövid látása buktatta meg. De bár egymástól eltérő elveket vallottak is ezek négyen: Kemény és Bánffi Haller és Béldi, küzdelmeik végczélja egy volt - megmenteni a mennyit lehet Erdély önállóságából s alkotmányoságából. Mind abból azonban alig volt valami megmenthető s a XVIII-ik század története más nemű küzdelmeket mutat fel.

Szász János kortársaival jött collisioba olyan - nem tiszta forrásu - törekvésekért, melyek utána diadalra jutottak, de melyek neki, kihivólag dölyfösnek, nyakát szegék. Bethlen Kata a vallásos buzgóságnak sivár ugyan, de megdöbbentő példánya. Az utolsó Rákóczy egyedül nevének köszönheté, hogy a török egy leendő invasió vezérére szemelte ki. Ő valóban nevének volt martyrja. Egészen más nemüek Mikes és Cserei szenvedései. Mindketten látták Erdélyt önállónak, függetlennek s mindketten még a kor emlékeivel táplálkozó irodalmi harczosok. Az egyik mint bujdosó, a másik mint elbusult öreg volt tanuja hazája sülyedésének, hanyatlásának. Ők szivökben hordozák a vértanuságot.

S én a vértanu nevet kizárólag és egyedül a fenn kitett értelemben vettem, midőn azt a fennebb is elősorolt s egymástól annyira különböző küzdőkre alkalmazám.

Végül fogadják Szabó Károly és Papp Miklós barátim s Mike Sándor ur hálás köszönetemet, azon szivességökért, melylyel az ujabb adatok birtokába juttattak.

Nagy-Kőrös, 1866. september 30-án.
SZILÁGYI SÁNDOR.