Nyomtassa ki a dokumentumot!

5. Pillanatfelvétel 2009-ből a tudományos-filozófiai életről


A politikai folklór szerint 2009 őszén több nyilvános fórumon is megkérdezték a Fidesz elnökét: lesznek-e nagy személyi változások a tudományos-kulturális életben, miután kormányt alakít. Orbán Viktor állítólag – alig leplezve gúnyos mosolyba öltöztetett megelégedettségét – azt felelte volna: arra már nem lesz szükség. Ha valóban mondta volna, igaza lehet...

      A rendszeresen tájékozódó olvasók számára nem szükséges, hogy ismertessem vagy akár csak tömören összefoglaljam a kulturális, az akadémiai és a médiavilágban 2009-ben, tehát még az országgyűlési változások előtt, de azokra „sandítva” bekövetkezett személyi változások tényeit. Persze a tudományos, a kulturális és a művészeti élet, a nyomtatott, az elektronikus és a digitális sajtó személyiségeinek jelentős részét objektíve nem lehet s nem is szabad a jobb- és a baloldal skatulyáiba beszorítani. De ha tanárok, színészek, rendezők, előadóművészek, tudósok esetleg megvallják is világnézetüket, sőt alkalmanként kiállnak is egyik vagy másik politikai párt mellett, ez a közéleti szerepvállalás korántsem azonosítható mechanikusan főhivatásukkal, adott esetben vezetői, oktatói, művészi profiljukkal, az ott megkövetelt szakmaisággal és politikai semlegességgel. Van tehát – nagyon helyesen – egészséges távolság a privát és a közszolgálati szakmai „politikum” között, s ez aligha skizofrénia, ellenkezőleg, a citoyen habitus demokratikus velejárója. Ebben a végzetesen megosztott, hektikus kultúrharcokkal megtépázott magyar értelmiségi elitben azonban mégis szinte mindenki besorolódik valahová, többnyire a rivális oldal hangadóinak (gyakran csahosainak) ellenségképei, sőt bűnbakképző „játékai” miatt. Egész más eset (van rá példa), ha valaki a közszolgálati térben is nyilvánvalóan, sőt provokatívan magánemberi politikai elkötelezettsége, sőt elfogultsága szerint viselkedik.

„A nyúl és az ő kígyója”

Nem foglalkozhatok itt a kulturális-tudományos intézményrendszer elmúlt két évtizede működésének humánpolitikai szerkezetével és átalakulásaival, vezetői anomáliáival, döntéseivel – bár a rendszerváltozás történetének tisztán látása megkövetelne (s immár lehetővé is tenne) egy egzakt, személyi kataszterekre, nomenklatúra-váltásokra, botránykrónikákra is épített tárgyszerű elitanalízist. A szocialista-szabaddemokrata kormányzati ciklusok idején is született sok hibás, elfogult, kontraszelekciós személyi döntés, volt több álságos (mert eleve lejátszott) vezetői pályáztatás pl. a frekvenciaelosztás vagy a színházigazgatói kinevezések terén, olykor érzékelhetően a pártok egyes érdekcsoportjai nyomásának következményeképpen. A tévedések azonban többnyire nem „ideologikusan” előítéletes eredetűek voltak, általában nem szocialista vagy liberális pártkatonákról szóltak. Mégis: a 4+8 évet (1994-1998; 2002-2009) a baloldali politika felől inkább a kultúrharcok csillapításának szándéka, a legkülönbözőbb szellemiségű tehetségek támogatása, az értékelvűség politikai kötődéseket felülíró érvényesítése, sőt olykor egyenesen valamiféle gesztuspolitizálás jellemezte. Legyen elég bizonyítékként a magas állami kitüntetések osztásában érvényesülő kulturális politikára utalni vagy a 2010. január elsejétől kinevezett nemzeti-közintézményi vezetőkre (ettől persze a döntések némelyike még akár vitatható). Sőt: a szocialista-szabaddemokrata kormányzatok elmúlt 20 év során érvényesített kulturális személyügyi politikájában – túl a koalíciós mechanizmus természetes alkuin – számos területen a „nehogy azt higgyék, hogy...” mindenároni, szinte önfeladó toleranciája, esetenként vezeklő-túlkompenzáló baloldali óvatoskodása is tapasztalható volt. Példákat idézhetnék a jobboldali intézményeknek, kutatási és publikációs ambícióknak gáláns előnyt nyújtó, megmagyarázhatatlan, szakmailag is védhetetlenül nagy összegű támogatási döntésekre is; legyen elegendő utalni a Terror Házára és a köréje szerveződő kutatóműhelyekre, alapítványokra (XX. Század és a XXI. Század Intézet; A Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány stb.).

      Éppen nem ez, hanem az ellenkezője, az érdek- és ideológiavezérelt célszerűség jellemezte és jellemzi viszont az önmagukat nemzetinek deklaráló konzervatív-jobboldali kormányok és önkormányzatok, illetve az ellenzékben is kiépített, sőt hatékonyan működtetett árnyékállam káderpolitikáját. Agresszivitás, rágalmak, lejáratás és hipergyors kádercserék, a „mi kutyánk kölyke”-attitűd, sőt a pártkáder-szindróma mindenekfelett való érvényesítése a jellemző a jobboldali kormánykoalíciók idején, illetve a 2006-tól a Fidesz kezébe került önkormányzatok színházvezetői, iskola- és kultúrház-igazgatói kinevezéseinek többségénél. A valódi teljesítmény, a tehetség és alkalmasság, valamint az alkotóközösségek támogatása nem vagy alig számít – tisztelet a kevés kivételnek; bőségesen sorolhatnám az elmúlt évek botrányos döntéseit. Kormányzati időszakjaik „Gründerzeit”-je nyomán, ellenzéki helyzetben is modern kutatói-publikációs intézményrendszert (köztük igényes konzervatív folyóiratokat) alapított, teljes vertikumú, polifonikus hangú, ügyesen vezérelt médiabirodalmat épített ki és fejlesztett föl a jobboldal. Az önkormányzati, a területi oktatási, egészségügyi és szociális intézmények közül mind több kerül egyházi kezelésbe – immár nem a korábbi államosítások jóvátételeként, hanem a „kettős” (állami és egyházi) finanszírozás teremtette előnyösebb helyzet miatt. Ez a folyamat bizony nem a szabad intézmény- (pl. iskola-) választás, nem a szekuláris állam, az esélyegyenlőség, a világnézeti semlegesség és a pluralizmus erősödésére vall.

      Vannak komoly vívmányai a rendszerváltozásnak, sok szó esik ezekről a 20. évforduló alkalmából. Ám ahelyett, hogy két évtized alatt mégis csak kialakulhatott, érvényesülhetett és fejlődhetett volna az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a média és a köz- és felsőoktatás, a tudományos-kulturális szféra ideológiai-politikai semlegessége, elvárt demokratizmusa, valójában egy, a jogállam megbénulásának reális veszélyét is felidéző és a szellemi-emberi értékekben súlyos rombolást okozó polarizálódás ment végbe. A balliberális kormányzás hét éve (2002-2009) alatt egyenesen kettős hatalom jött létre, egyre dominánsabb jobboldali infrastruktúrával, média- és internettámogatással s főleg komoly szellemi-anyagi tőkével. Mindez elsősorban a szélsőjobboldallal összekacsintó, alája lovat adó ellenzéki politizálás 2002 s főleg 2006 óta tartó – útszéli demagógiákban, jogsértésekben és amorális technikákban bővelkedő – eszkalációjának „köszönhető”, ideértve jobboldal szívós tőkeszerző képességét is – amin az újkapitalizmusban aligha lehet csodálkozni. Ugyanakkor komoly felelősség terheli a nem egy ügyben folyamatos és gyáva hátrálással reagáló, erőtlenül védekező, sűrűn hibázó szocialista-szabaddemokrata kormányzati munkát is, valamint – néhány szép kiállást és gazdasági stabilizációs erőfeszítést leszámítva – a baloldali-liberális politikai tábor már-már tehetetlenkedő viselkedését, önpusztító működését. Számos mélyebb, hosszabb távra visszanyúló társadalomszerkezeti, jogtörténeti és tömeglélektani okról is kellene beszélni, de nem hallgathatok a korrupciógyanús ügy(let)ekről, amelyek nemcsak az ország egésze számára, hanem a balliberális táboron belül is felmérhetetlen erkölcsi és politikai károkat okoztak s okoznak.

      Hol van már az az idő, amikor a jobboldal arról kesergett, hogy balliberális médiafölény van – pedig ez már akkor, az 1990-es évek első kétharmadában sem volt igaz, hát még 1998 után.1 Igaza van (bár néhány részkérdést másként látok, de ez most lényegtelen) Vásárhelyi Mária Élet és Irodalomban s másutt publikált elemzéseinek; hogy a legfrissebbre hivatkozzam: Médiafronton a jövő elkezdődött.2 Szeretném azonnal félreérthetetlenné tenni: nem az a probléma, hogy nincsenek „baloldali kézben” a fő országos és helyi kulturális és tájékoztatási intézmények, médiumok. Hanem az, hogy a szocialista kormányzat alatt jelentős részük olyan kezekbe került, amely kezek – szemben a baloldali világnézetű vagy semleges vezetők irányította intézmények szakszerűségre, értékelvűségre és semlegességre törekvésével szemben (nem hibátlan működésükről beszélek) – nyíltan jobboldali arculatváltást hajtottak végre s ilyen személyzeti politikát is folytatnak. Nem csak hogy nem sikerült érvényt szerezni a minőségi elv, a szakszerűség, a pártatlanság és kiegyensúlyozottság – korántsem csupán a három nagy közszolgálati médiumra és nemzeti kulturális intézményekre kötelező, de az önkormányzati és a magántulajdonban lévőktől is elvárható, a pluralizmussal igen is összeegyeztethető – elemi normáinak, hanem a korábban sokhelyütt megvolt viszonylagos egyensúlyok is fölborultak. Az interneten mára jóval erősebbnek tűnik fel, társadalmilag különösen veszélyessé terebélyesedett a szélsőjobboldal hangja és szervezőkészsége, mint a demokratikus oldalé. Már csak kis oázisok maradtak az elsivatagosodott kulturális, digitális és főleg médiakínálatban, ami nemcsak ideológiai-politikai elfogultságokra vall, hanem – leginkább – riasztó minőségi deficittel, nívósüllyedéssel, kommercializálódással is jár, hiszen az előbbieket többnyire az utóbbival igyekeznek leplezni-kompenzálni. (Más, külön kérdés, hogy a baloldal a saját műhelyeinek megteremtése, fenntartása, támogatása ügyében, a saját – az egész nemzet számára is legitim – kultúrájának ösztönzése terén is számos hibát vétett; nem volt ereje, koncepciója, kapcsolati hálója megfelelő és hosszabb távú legális pénzügyi-logisztikai háttér kiépítésére sem.)

      Megrendítőek az iskolai és a felsőoktatási tapasztalatok is: a fiatalok előtt is mind vonzóbb az egyre inkább intézményesülő szélsőjobboldali szubkultúra; a neonáci ideológiák és az erőszakos cselekmények terjedése is nap mint nap ad hírt magáról.3 Mindezek a tünetek elválaszthatatlanok attól a tendenciától, hogy a jövő értelmiségét képző egyetemeken és főiskolákon is egyre agresszívebb egyes tanárok nyílt, helyenként uszító jellegű „oktatótevékenysége”. Saját s mások tapasztalatából tudom: míg a magukat magánemberként a balliberális eszmekörben identifikáló egyetemi-főiskolai oktatók az órákon általában nem politizálnak, addig a másik oldal számos tanáregyénisége (köztük jogász, történész, néprajzos, irodalmár stb.) bizony ellenkezőképpen viselkedik. Nem csupán nyíltan agitálnak, hanem otromba, esetenként nyomdafestéket nem tűrő hangon szidalmazzák az órákon a másik oldalt és képviselőit – a mindezt elszenvedő hallgatók azonban nem mernek ellent mondani vagy éppen felszólamlani: nagyobb egzisztenciális fenyegetettségben érzik magukat, mint a mai tanárok egykor diákként az egypártrendszer idején. Az egyetemek vezetése és diákönkormányzatai pedig vagy nem akarnak tudni ezekről a jelenségekről s tehetetlenek, vagy cinkosan hallgatnak. Morvai Krisztina egyetemi docens, jobbikos politikus esete az ELTÉ-vel sajnos példaértékű. Egyéb okok mellett ez a pedagógiai háttere annak a történelemszemléleti káosznak, ami a mai fiatalokat és a populáris médiát jellemzi,4 s annak, hogy – miként ezt az ifjúságszociológiai kutatások is igazolják – egyes felsőoktatási intézményekben, bizonyos szakokon, illetve a hallgatói önkormányzatok vezetőségében már-már legitim szélsőjobboldali pártsejtek működnek.

      Mindezek a „kulturális” okok is szerepet játszanak abban, hogy a 2010. áprilisi választásokra a szelídebb jóslatok, forgatókönyvek is a baloldal súlyos vereségét s egy alkotmányozó jobboldali többség létrejöttének lehetőségét jelzik előre.5 A mai politikai erőviszonyok mélyebb okainak szociológiai dimenzióját plasztikusan tárja fel – más, itt nem részletezhető elemzések mellett – a TÁRKI legújabb kutatása is.6 A kialakult helyzet tehát nem hárítható a végzetre, miként persze – önmarcangoló vagy bűnbakképző mazochizmussal – csupán a baloldal hibáira, morális válságaira, erőtlenségre sem; mégis csak a világgazdasági válság és következményei képezik a játéktér kereteit. Egy baloldali mozgalom és főleg politikusi elitje a nyilvánosság előtt egyébként sem készülhet a bukásra, ez önmagában is kóros, önpusztító szindróma lenne. Van egy bölcs és érvényes mondás erre a helyzetre is: „nem szabad előleget venni a córeszra”. Káros a hisztéria, az önijesztgetés, az önmagukat beteljesítő negatív próféciák eszkalációja, de szintén veszélyes a sértett kivonulás vagy akár csak az előkelő semlegesség propagandája, „az egyik rosszabb, mint a másik” demagógiája. Mindazonáltal szigorú józansággal, önáltatás nélkül kell mérlegelni a jelent és a várható jövőt.

      2009 nyarán a szociológus Tamás Pál fájdalmasan szellemes, már-már önironikus miniesszében a nyúl és az ő kígyója metaforájaként írta le a helyzetet. Érdemes ma és esetleg pár év múlva újraolvasni: „a magyar ballib értelmiségét egyre inkább egyetlen dolog érdekli: mi lesz vele 2010 őszén s azután? Mered a Fideszre, mint nyúl az óriáskígyóra, amely most gondolja át, hogyan nyelje el őt. Védekezésre nem gondol, elfutni nem tud, megadni magát nincs értelme, gondolja – nem hiszi, hogy akkor majd kevésbé fáj.”7 Tamás Pál ehelyütt nem részletezte az okokat (korábbi, más tanulmányaiban megtette ezt), inkább a civil szféra és a baloldal lehetséges jövőjéről – mint a kígyóelnyeletési végzet túlélési alternatívájáról – írt. De ha mégis az okokat feszegetjük, nem hallgathatunk a baloldali értelmiség olykor hátborzongató naivitásáról és szolidaritás-deficitjéről, némelyek szektásodásáról vagy árulásáról, a külön menekülő-útvonalakban is reménykedő belső széthúzásokról. Maga Tamás Pál is ennek az – olykor egyenesen a hinaus mit uns – kollektív magatartásnak esett áldozatul, együtt két másik akadémiai kutatóintézeti vezetővel. Igaz, ez nem saját hibájukból történt, hanem a balliberális értelmiség és kormányzat asszisztálása mellett bekövetkezett jobboldali tudománypolitikai és akadémiai fordulat jóvoltából.

A vallásfilozófus és akiknek nem kell

Az MTA három társadalomtudományi intézete igazgatói posztján 2009-ben történt radikális változások tényei – nem utolsósorban széleskörű visszhangjuk okán – nagyjából ismertek az olvasók előtt.8 Az MTA Politikai Tudományok Intézete, Szociológiai Intézete és Filozófiai Kutatóintézete igazgatói posztjára az MTA elnöke a kutatóintézeti dolgozók és szakma releváns kutatói többségének véleménye ellenében állított új személyeket. Nem nevezte ki Bayer József akadémikust az első, Tamás Pált a második és Gábor Györgyöt a harmadik intézet élére. Nem pontosan azonos dolgok történtek, a szervezeti és személyi következmények is némileg eltérőek, de a tendencia egybehangzó volt. A döntő nem az, hogy kik s miért váltak győztessé az elnöki eldöntés során, hanem az, hogy kik, miért és hogyan nem lettek igazgatók.

      Az Akadémia vezetői (mindenekelőtt elnöke) és szóvivői tudományszervezési, innovációs és tudományos minősítettségi okokat hangoztatnak, s arra teszik a hangsúlyt, hogy minden a legszabályosabban történt, hogy Pálinkás Józsefnek az új akadémiai törvény szerint joga volt kinevezni a pályázók bármelyikét. Ez részben igaz, nem is a döntések formális jogszerűsége kérdőjelezhető meg. Nem akarok a kinevezési procedúra részleteire kitérni, de tekintettel arra, hogy az egyik érintett műhely, a Filozófiai Kutatóintézet Lukács Archívumának munkatársa vagyok (illetve voltam 2010. február végéig, hamarosan letöltvén felmentési időmet), belülről is sok mindent láttam és legtöbb, megfélemlített kollégámtól eltérően – „nekem már nincs veszteni valóm” – meg kell, hogy szólaljak. A munkahelyi véleménynyilvánító értekezleten az Intézeten belülről pályázó Gábor György igazgatóhelyettes 21, a kívülről, a pécsi egyetemről jelentkező tanszékvezető, Boros János pedig 4 szavazatot kapott – ez az eredmény az MTA elnöke számára természetesen nem kötelező érvényű. Ám egyhangúlag Gábor Györgyöt támogatta az éppen az elnök által felkért öttagú ún. eseti szakmai jelölő bizottság, s egyértelmű többséget kapott a vallásfilozófus a szakmailag legilletékesebb Filozófiai Bizottságban is. Az a testület, amelyik viszont leszavazta őt, ti. az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa egyetlen filozófust sem tud tagjai között, a tagok zöme a természettudományos intézeteket képviseli. Tetejébe az MTA elnöke állítólag olyan, ha neveket nem is említő, de egyértelműen személyekre kihegyezett, manipulatív és tévedésekkel terhelt felszólalást tartott ennek – az ő számára „tanácsot adó”– testületnek az ülésén, amivel egyértelműen prejudikálta is a tagok szavazását: természetesen abba az irányba befolyásolva őket a szavazás előtt, amilyen döntést ő, a „véleményükre hivatkozva” eleve hozni akart. Az általa generált szavazásra hivatkozva nem Gábor Györgyöt, hanem Boros Jánost nevezte ki igazgatóvá. Fontosabbnak tartok azonban két olyan motívumról is szólni, amelyek az eddigi nyilvánosságban sem (vagy alig) kerültek elő.

      1. A Filozófiai Kutatóintézet s általában is a társadalomtudományi intézetek régóta az MTA egyes természettudományos köreinek a bögyében vannak, mondván: ‘ezek nem termelő, nem jövedelmező, hanem fecsegő, improduktív, tetejébe kellemetlenkedő és drága műhelyek’. Élt ez a vád már az államszocializmus idejében is. Természetesen érheti jogos kritika ezeknek a műhelyeknek a tevékenységét is, bizonyára van mit megújítani a működésükön, de erre aligha megoldás a rossz diagnózis és a szakszerűtlen, sőt személyes elfogultságokkal is terhes terápia. A Filozófiai Kutatóintézet esetében az MTA illetékesei a tudományfilozófiának becézett „valamit”, a természettudományok egzaktságára hajazó (egyébként hasznos) rész- és segéddiszciplínákat, főleg az üzletileg is involvált információtudományi vagy mobilinformációs profilú kutatásokat akarnák fő profillá tenni. Pálinkás József – a hivatkozott írásokból is kivehetően – az egyik korábbi igazgató, Nyíri Kristóf lobbizására hallgatva hónapok óta erőltette ezt. Vajda Mihály akadémikus azonban – akit pedig 2008-ban éppen az MTA vezetői hívtak vissza a nyugdíjas létből s kértek fel az Intézet igazgóti posztjára – nem volt hajlandó végrehajtani az időközben az elnök által megkövetelt durva profilszűkítést és radikális létszámleépítést, amelyet Pálinkás József Vajda Mihályhoz írt 2009. június 25-i levele „konszolidáció”-ként eufemizál. Aligha lehet másként olvasni ezt a levelet, mint zsarolást. S tekintettel arra, hogy Vajda ennek nem tett eleget (csak négy félállásos és már nyugdíjas munkatársat bocsátott el, hogy másokat, fiatalabbakat megmentsen), eldöntetett: ‘nincs rá szükség, nem tartunk igényt további igazgatóságára’. Ezért íratott ki az igazgatói pályázat, ezért kéretett föl Boros János, akitől – esetleg – várható e radikális átszervezési intenciók teljesítése, illetve ezért utasíttatott el Gábor György, aki Vajda Mihály és az Intézet dolgozói túlnyomó többségének bizalmát is élvezte.

      Régóta dúl az MTA-n belül „a” természettudományok és „a” társadalomtudományok egyes képviselői közötti osztályharc, ami – túl a reális tudománypolitikai vitákon – kemény érdekküzdelem is: a pénzügyi forrásokért. Persze a természet-, az élet- és a műszaki tudományok mindig is – helyesen – a többszörösét kapták annak a finanszírozásnak, ami a társadalomtudományoknak jutott. Éveken át viszont társadalomtudós, sőt történész elnöke volt az Akadémiának (Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc), ‘ami mégis csak abszurdum a mai információs társadalomban, de most végre – Vizy E. Szilveszter és leginkább Pálinkás József elnöksége révén – helyreállítható a világrend’ – hallható tipikus folyosói véleményként és „demokratikus” demagógiaként. Főleg, ha ehhez kedvező a politikai hátszél is. (A tudományos normákat, a doktori és akadémikusi minősítési követelményeket is úgy alakítják manapság, hogy szinte tekintetbe sem veszik a társadalomtudományok, közöttük a jellegzetesen nemzeti érdekűek sajátosságait.) Mindenesetre a tudományos-műszaki innováció, a nemzetközi kompatibilitás és a dinamikus akadémiai reform – elvileg jogos – követelményeire hivatkozva 2008-ban Pálinkás Józsefnek elnökjelöltként sikerült maga mellé állítani az akadémikusok többségét, köztük sok baloldalit is. Olyanokat, akik nem akarták elhinni, hogy milyen kockázatot hozhat (rájuk nézve is) a volt és igen harsányan pártpolitizáló fideszes miniszternek, a markánsan konzervatív-jobboldali Professzorok Batthyány Köre, majd a Fidesz Kulturális Tagozata vezetőjének akadémiai elnökké választása. Pláne egy szocialista–szabaddemokrata parlamenti többség idején, akár a kormányzat hallgatólagos asszisztálásával, még ha természetesen nem is lehetett (volna) szó a független köztestület életébe való kormányzati beavatkozásról. Hasonló naivitással vagy/és felszínes odafigyeléssel (netalán valamilyen alku jegyében?) fogadták el az MTA és az Országgyűlés tagjai az új akadémiai törvényt, amely – sok jogos és nem kevés problematikus paragrafusa közepette – szinte teljhatalmat biztosít az elnöknek személyi kérdésekben is.

      2. A fentiekben összefoglalt tudománypolitikai küzdelmet össze kellett s lehetett kapcsolni a jobboldal által régóta követelt kulturális elitváltás realizálásával – immár az MTA berkeiben is. Bayer József, Tamás Pál és Gábor György kétségtelenül liberális-baloldali világnézetűek, de tudományos vezetői, menedzseri és oktatói munkájuk során pártatlan, minőségelvű személyiségek, akiknek szervező munkája során – a „másik oldal” nem egy tekintélyes szakembere szerint – nem volt tapasztalható baloldali elfogultság. Tudományos írásaik „köznapi üzenete” s főleg esszéírói és publicisztikai munkásságuk azonban csípte egyes, amúgy is pozícióéhes jobboldali-konzervatív csoportok szemét. S hogy az elitváltást mielőbb végre lehessen hajtani, be kell dobni róluk a köztudatba a rágalmat: ‘nem tudósok, csak publicisták’. Freudi elszólás: a súgók és kiabálók valóban nem ismerik – vagy nem akarják elismerni – hármójuk tudományos produktumát és tudománymenedzseri képességeit. Mintha egyébként tudósnak, kutatóintézeti vezetőnek nem szabadna részt vennie a kulturális-közéleti agóra életében (persze csak akkor, ha liberális-baloldali értékrendű). Holott a társadalomtudományoknak, különösen a modern dialogikus filozófiának éppen a nyilvános beszéd az egyik – ha nem a legfőbb – éltető eleme. Egyébként a nálunk fejlettebb, innovatívabb tudományos és kulturális intézményrendszerrel megáldott országokban is gyakran napi- és hetilapokban (tehát nem pusztán az ún. „lektorált”, magas impakt faktorú folyóiratokban) zajlanak az igazi filozófiai és „filozófiai” diskurzusok; ilyenekben is megjelennek revelációként ható esszék, tanulmányok és kreatív szellemiségű könyvszemlék.

      Tehát kész a diagnózis: ‘Gábor György publicisztikát ír s nem tudományt’. Mintha nem lenne a szerzője, illetve szerkesztője közel tíz tudományos monográfiának és tanulmánykötetnek.9 A lefokozás és elhallgatás igazi oka persze aligha az, hogy nem olvasták műveit, hanem hogy Gábor György publicisztikai, pontosabban tudományos közírói aktivitása felettébb kellemetlen az árnyékállamot működtető, illetve hatalomra készülő fundamentalista jobboldalnak. Erről ez idáig jóformán nem esett szó az egyébként széles sajtóvisszhangban: Gábor György évek óta olyan kérdésekben, időszerű nemzetközi és hazai vallás- és egyházpolitikai ügyekben hallatja közírói hangját, amelyek kínosak a „keresztény-nemzeti oldalnak”. Vallásfilozófushoz és – történészhez méltó szakmai alapossággal és briliáns esszéírói tehetséggel bírálja – a keresztény egyházak egyre direktebb politizálását és a jobboldali pártok „egyháziasodási” törekvéseit, a jobboldal és az egyházak egyre nyilvánvalóbb (korántsem csupán hazánkban tapasztalható) antiszekularizációs összejátszásait.10 Leleplezi a fundamentalista kísérletek „teológiai igazolásait”11 – egyáltalán: védi az európai humanizmus, felvilágosodás és modernitás elveit. Veszi a bátorságot, hogy szakszerű elemzésnek vesse alá – egyebek mellett – Orbán Viktor szakralizáló fordulatát,12 s nem is egyszer kikezdje Semjén Zsolt pártelnök-frakcióvezető keresztényiségének hitelességét.13 Az sem bocsátható meg neki, hogy bírálni merészeli a jobboldali fundamentalizmus és az antiszemita jobboldaliság ikonját, az 1920-as numerus clausus egyik bábáját, Prohászka Ottokár érseket.14 Az meg végképp botrány, hogy elvtelenül megszervezett jeruzsálemi delegációs útjuk kapcsán képmutatással vádoljon s elmarasztaljon keresztény és zsidó közéleti személyiségeket, valláspolitikusokat.15

      Természetesen Gábor György nem tévedhetetlen értelmiségi, írásai akár jogos vitákat is involválnak, van is visszhangjuk. ‘De jobb lenne elnémítani vagy legalább is szordínóra kényszeríteni’ – vetődhet föl egy ideje a jobboldali agitprop osztályok egyeztető ülésein. ‘S hogy ő legyen a Filozófiai Kutatóintézet igazgatója? Na, azt mindenáron meg kell akadályozni.’ Hát ez az igazság Gábor György és azok esetében, akiknek ő nem kell. A Filozófiai Kutatóintézethez tartozik a Lukács György Archívum is, így elkerülhetetlen az asszociáció a 125. évvel ezelőtt született Lukács 1918-as esszékötetére: Balázs Béla és akiknek nem kell.16

      Ha 2010 nyarától új hatalom rendezkedik be, vélhetőleg könnyű dolga lesz; ami a tudományos-kulturális életet illeti, addigra már valóban nem nagyon lesz szükség széleskörű személycserékre, koncentrálhat a politikai, igazságszolgáltatási és közigazgatási intézményekre. Persze azért lesz még elnyelni valója ebben a szférában is a nyulakat megbűvölő óriáskígyónak, főleg ha valóra akarja váltani nagy átszervezéseit, például a közszolgálati médiumok összevonását. Ám ha az 1990-2010 közötti két évtized eredményeit is visszavonó (nem csupán a hibáit korrigáló) fordulat következne be, annak már nem is elsősorban a radikális elitváltás lenne a fő következménye, hanem egy ennél is mélyebb és átfogóbb folyamat. A tét: a demokratikus jogállam megroppanása, a társadalmi-kulturális igazságtalanságok és egyenlőtlenségek növekedése, kedvezőtlen előjelű újrarendeződése, valamint e tendenciák manipulatív leplezése, populista bűnbakképző ideológiával és/vagy árvalányhajas „keresztény-nemzeti” mázzal várható nyakon öntése.

      Ami pedig az új vezetőket, köztük Boros János kutatóintézeti igazgatót illeti: nem kérdőjelezem meg tudományos kompetenciáját, sőt szervezőképességét. Az viszont nagy kihívás lesz a számára, hogy akarja-e, képes lesz-e teljesíteni a vele szembeni – tudománypolitikainak stilizált – hatalmi elvárásokat; hogy össze tudja-e majd egyeztetni demokrácia- és morálfilozófiai teóriáit az akadémiai gyakorlattal. S főleg, hogy fel tudja-e tölteni, el tudja-e tüntetni a legalitás és a legitimitás között a kinevezésével kapcsolatban megnyílt szédítő szakadékot. A magyar szellemi életnek az lenne jó, ha siker koronázná ezt a kísérletet. De lehet, hogy „a zemberek” e nélkül is napirendre térnek majd a történtek felett – mint annyi esetben. Lesz épp elég más „filozófiai” téma.

Készült: 2010 januárjában.


Utóirat 2012 nyarán

Fontos a fenti írás keletkezésének pontos dátuma: még a 2010. tavaszi országgyűlési választások, a Fidesz–KDNP pártszövetség 2/3-os győzelme, Orbán Viktor kormányalakítása előtt íródott, így valóban pillanatfelvételnek tekinthető. Néhány stiláris, illetve értelmező javításon kívül nem is változtattam rajta; nem lett volna korrekt. Elismerem: politikával is erősen átszőtt, nem „sterilen független” tanulmány, de ezekben a témákban nem is lehetséges a „tiszta semlegesség”, viszont egyértelműen a szaktudományok minősége és intézményeik ésszerű, demokratikus működése iránt aggodalom ihlette. Az írásban leírt s bírált tendenciák szakmai, tudomány-közéleti rizikójúak s csak éppen a szféra autonóm jellegének a megsértése révén, illetve ennek szándéka okán tekinthetők ideológiai-politikai természetűnek. Ezáltal az én írásom lábai is két térfélen állnak: a tudományén és a politikáén.

      Az olvasó megtapasztalhatja s kötetem további írásaiból nyomon is követheti, hogy az írás 2009-es valóságanyaga, példatára, fogantatása, megjelenése, illetve 2010 nyara óta milyen radikális szervezeti, jogrendbeli és személyi változások mentek végbe a tágan vett szellemi, tudományos és kulturális életben. Előrejelzéseimet, sejtéseimet nemhogy nem cáfolta meg 2010–2012, hanem még – nyeglén fogalmazva – jócskán rá is tett egy lapáttal. Természetesen demagógia lenne minden változást, ami végbement a tudományos, a kulturális, a felsőoktatási és a médiaszférában, eleve rossznak, kizárólag hatalmi érdekből fakadó vagy pusztán kényszerű költségtakarékossággal „menthető” intézkedésként megbélyegezni, előítéletesen centralizációs célú átszervezésnek, kreatív fiatalítási ideológiába csomagolt elitcserének tekinteni. Valóban szükség volt–van racionalizálásra, innovációra ezekben a szférákban is, így például örvendetesnek és progresszívnek tartom az MTA elnöke, Pálinkás József által már 2009-ben elindított Lendület Fiatal Kutatói Programot. Voltak, vannak más helyeselhető, szakmailag megalapozott kezdeményezések, sőt eredmények is. A médiarendszer, főleg a közszolgálati televíziók és rádió felügyeleti rendszerének egyszerűsítése s a médiajogrend korszerűsítése is indokolt; ez utóbbi azonban a pluralizmust durván szűkítő és a minőséget szegényítő irányban valósult meg. Az elitcserét „segíti” a nyugdíjkorhatár elérése utáni gyors „obsitolás” az értelmiségi kulcspozíciókban, például az oktatásban és az igazságszolgáltatásban, a bíróságokon. Cikkem megírása óta tovább erősödött a filozófusok – pontosabban egy, nemzetközileg is elismert meghatározó csoportjuk, az ún. Budapesti Iskola és újabb generációi (Lukács György tanítványai, Heller Ágnes s mások) elleni, kriminalizáló hangulatkeltés – a kritikai értelmiség megfélemlítése és elnémítása céljából. Az MTA Filozófiai Kutatóintézetét összevonták más társadalomtudományi intézetekkel s a Lukács György Archívum relatív önállóságát, kutatóhely-jellegét is fölszámolták. 2012-ben a kormányzat rátette a kezét egy közcélú magánalapítvány által fönntartott levéltár és kutatóhely, a Politikatörténeti Intézet archívuma gyűjteményének jelentős részére, s az intézményt kitelepítteti a budapesti Kossuth Lajos téri épületben jogszerűen használt helyiségeiből. Amit 2009-ben, egy pillanatfelvétel erejéig rögzítettem, az csepp volt a tengerben, de a cseppben benne volt az egész végtelen tenger – a jövő idő értelmében is.

      Ami pedig 2010. januári cikkem tudományfilozófiai kérdését, a bölcselet, a humán kultúra szerepét, valamint a természet-, élet- és műszaki tudományokkal szembeni állítólagos túlreprezentáltságát, netalán társadalmi fölöslegességét illeti, hadd idézzek egy, az 1956 után születettek generációjába tartozó, a középkori vallásfilozófia és a kora újkori gondolkodás szakértőjeként minden világnézeti-ideológiai szekértáborban tekintélyt kivívott tudóst. Boros Gábor egy 2012. tavaszi akadémiai konferencián a filozófia mellett tartott védőbeszédét így zárta: „a filozófia a legtágabb értelemben vett emberi kultúra normatív értelemben integráns és integráló része. Talán legnagyobb teljesítménye a hozzájárulás olyan autonóm szellemű emberek kiműveléséhez, akik kreatívan értékőrző módon képesek viszonyulni mind saját diszciplínájukhoz, mind az elsajátított kultúra egészéhez, ide értve egyáltalán nem utolsósorban az igazságosságra vonatkozó normatív filozófiai kérdést mostanság élesen fölvető politikai kultúrát is. A magyar kultúra filozófiai teljesítménye csakis tarthatatlan, ideológiai okokból értékelhető le. Mindezekből következően a filozófiai kutatás és a filozófiaoktatás magyarországi bázisait mind a múlt értékeinek megőrzése, mind pedig a nem utópikus, hanem képviselhető, alkalmazható értékeknek a jövő számára való gyarapítása érdekében mindenképp fejleszteni szükséges.”17

  1. ↑  Vö.: Agárdi Péter: Bródy Sándor u. 5-7. Rádió és médiapolitika a századforduló Magyarországán. Budapest, Új Mandátum, 2005. és A magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, PTE FEEK, 2005.
  2. ↑  Vásárhelyi Mária: Médiafronton a jövő elkezdődött. Mozgó Világ, 2009. 12. sz. 61-67. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=1080
  3. ↑  Lásd legutóbb: Jeskó József: Gyorsan terjed a Jobbikhoz köthető ellenkultúra. Heti Világgazdaság, 2009. november 27. ; Scipiades Erzsébet: Magyarország, 2010: a tanárok tehetetlenek? Népszava, 2010. január 18. p. Mintha most válna csak igazán aktuálissá s persze extrapolálhatóvá annak a tanácskozásnak a szakmai analízise és figyelmeztetése, amelyet a Politikatörténeti Intézet 1992-ben rendezett: Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Budapest, Napvilág, 1993., 1998.
  4. ↑  Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban. Századvég, 16. sz., 2000. 91-100. p. URL: http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/16/niedermu.htm; Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások formálódásában Magyarországon 1867-2006. Budapest, L’Harmattan, 2009.; Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram, 2007.; ugyanő: Történelmi jobbra át. Élet és Irodalom, 2008. december 19. 13. p. URL: http://www.es.hu/?view=doc%3B21620; György Péter: A Magyarország-szöveg. Ideológiai terápia vagy kulturális gyakorlat. Élet és irodalom, 2009. június 12. 9. p. URL: http://www.es.hu/; ugyanő: Magyar Gárda. A Bováryné-félelem. Élet és Irodalom, 2009. július 17. 5. p. URL: http://www.es.hu/
  5. ↑  Vö.: Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami. Mozgó Világ, 2009. 10. sz. 3-14. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=370
  6. ↑  A TÁRKI „A gazdasági növekedés társadalmi/kulturális feltételei” c. 2008-2009-es kutatási anyagai, ezen belül Tóth István György elemzészáró tanulmánya és Keller Tamás írása. http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult; illetve: „A társadalom rendkívül bizalomhiányos”. Tóth István György szociológussal Rádai Eszter készített interjút. Élet és Irodalom 2009. december 4. 7-8. p. URL: http://www.es.hu/
  7. ↑  Tamás Pál: A nyúl és az ő kígyója. Népszabadság, 2009. július 10. 11. p. URL: http://www.nol.hu/velemeny/20090710-a_nyul_es_az_o_kigyoja
  8. ↑  Csak néhány írás időrendben (a televíziós és internetes tudósításokat és interjúkat pedig egyáltalában nem sorolom föl), döntően a Filozófiai Kutatóintézetben történtekről 2010. január végéig: Ötvös Zoltán: Igazgatóváltások az Akadémián. Népszabadság, 2009. december 4. 12. p. URL: http://nol.hu/tud-tech/20091204-igazgatovaltasok_az_akademian; Gergely Miklós: Szokatlan elnöki befolyás az MTA-nál. Népszava, 2009. december 21. 3. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=233629; Ötvös Zoltán: Viharos igazgatói pályázatok az Akadémián. Népszabadság, 2009. december 22. 3. p. URL: http://nol.hu/belfold/viharos_igazgatoi_palyazatok_az_akademian; Gergely Miklós: Pálinkás a bírálatok ellenére állítja, nem lépte túl hatáskörét. Népszava, 2009. december 22. 8. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=233609; Bitó László: MTA: koncepciós kinevezések. Népszabadság, 2010. január 2. 11. p. URL: http://nol.hu/velemeny/20100102-mta__koncepcios_kinevezesek; Kun J. Erzsébet: Helyettest keres a filozófiai intézet igazgatója. Népszabadság, 2010. január 5. 5. p.; G[ergely] M[iklós]: Nem indul újra posztjáért Gábor György. Népszava, 2010. január 6. 3. p.; Bitó László: MTA: elhallgatott pályázatok. Népszava, 2010. január 8. 7. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=210601; Ludassy Mária: Etikus. Élet és Irodalom, 2010. január 8. 11. p. URL: http://www.es.hu/; Nyíri Kristóf: Hamis próféták. Népszabadság, 2010. január 11. 11. p. URL: http://nol.hu/velemeny/20100111-hamis_profetak; Bitó László: Hazudott? Mondjon le? Népszabadság, 2010. január 11. URL: http://nol.hu/velemeny/20100111-hazudott__mondjon_le_; Németh Péter: Pálinkás újévet! Népszava, 2010. január 12. 7. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=206169; Bitó László: A Filozófiai Kutatóintézet őrangyala. Népszava, 2010. január 14. 7. p.; Heller Ágnes: Pálinkás József esete Nyíri Kristóffal. Népszabadság 2010. január 15. 10. p. URL: http://nol.hu/velemeny/20100115-palinkas_jozsef_esete_nyiri_kristoffal; Gábor György: Értekezés a módszerről. URL: http://nol.hu/velemeny/20100115-ertekezes_a_modszerrol Ugyanott.; Borbély Gábor: Az ember, akinek fordítva van a feje. Népszabadság, 2010. január 15. 11. p. URL: http://nol.hu/velemeny/20100115-az_ember__akinek_forditva_van_a_feje; Varró Szilvia: Perpatvar filozófusok között. Magyar Narancs, 2010. január 21. 16-17. p. URL: http://magyarnarancs.hu/belpol/perpatvar_filozofusok_kozt_-_ekkora_lett_a_fejuk-72980
  9. ↑  Csak néhányat említve közülük: A bárka és utasai. Zsidóság és kereszténység, történelem és emlékezet (1996); A szentély és a vadak. Az emlékezés technikái. Zsidó vallástörténeti tanulmányok (2000); Szinaj és Jabne. Zsidó emlékezet a történelmen „innen” és „túl” (2005); Abszolút tenger. Tanulmányok, esszék, kritikák (2006); Szabad egyház szabad államban. Vallás- és egyházpolitikai esszék, publicisztikák [társszerző: Buda Péter] (2006); Az idő nélküli hely. Vallásfilozófiai és vallástörténeti tanulmányok (2008); A politika szolgálólánya. Valláspolitikai írások [társszerző: Buda Péter] (2009); A diadalíven innen és túl. Pogány, zsidó és keresztény narratívák – a „hetvenes” háború emlékezete (2009).
  10. ↑  Pl.: Gábor György: Isten báránya. Népszabadság, 2008. március 22. Hétvége 1. p. URL: http://www.nol.hu/archivum/archiv-485900; Fazekas Csaba – Gábor György: Földet vissza miért adunk? Élet és Irodalom, 2009. december 4. 5. p. URL: http://www.es.hu/
  11. ↑  Buda Péter – Gábor György: Metafora és küldetéstudat. A jobboldal politikai antimodernizmusa. Élet és Irodalom, 2007. július 20. 5-6. p. URL: http://www.es.hu/; Mosolytalan hit, neurotikus fundamentalizmus. Élet és irodalom, 2008. február 22. 12-13. p. URL: http://www.es.hu/
  12. ↑  Gábor György: Antropológia és istenkirályság. Mozgó Világ, 2008. 12. sz. 53-58. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=932
  13. ↑  Fazekas Csaba – Gábor György: A borotva éle. Népszava, 2007. szeptember 26. 6. p.
  14. ↑  Gábor György: Az elkötelezett érsek. 168 Óra, 2008. október 22. 24-25. p. URL: http://www.168ora.hu/itthon/a-puspok-ur-a-zsidosagot-hol-poloskainvazionak-hol-patkanyhadjaratnak-nevezte-25786.html
  15. ↑  Gábor György: Kozmetikusok. Élet és Irodalom, 2009. december 11. 8. p. URL: http://www.es.hu/
  16. ↑  Lukács György: Balázs Béla és akiknek nem kell. Összegyűjtött tanulmányok. Gyoma, Kner Izidor, 1918. A benne található esszék modern közlése: Lukács György: Ifjúkori művek (1902-1918). Budapest, Magvető, 1977.
  17. ↑  Boros Gábor: Filozófia, végesség, normativitás. Védőbeszéd a filozófia mellett. Élet és Irodalom, 2012. június 1. 13. p. URL: http://www.es.hu/


A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

© Agárdi Péter, 2012
Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország (CC BY-NC-ND 2.5)

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138