Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés

6. Köz- és felsőoktatás a XXI. század második évtizedében
a felnőttek tanulási esélyei felől

Közhely, de érdemes újra és újra kimondani, következményeit tekintve pedig végiggondolni: a felnőttek tanulása, képzése, művelődése döntő mértékben függ a köz- és felsőoktatás szerkezetétől és gyakorlatától, a gyermek- és ifjúkor során az iskolákban szerzett tapasztalatoktól és impulzusoktól, a korábbi tanulási-művelődési lehetőségek elszalasztásának felismerésétől. Egyúttal függ természetesen az ország általános kultúrájának ösztönzéseitől vagy fékjeitől, a hozott és kitermelt esélykülönbségektől, illetve kezelésük társadalmi és szociokulturális módszereitől, távlataitól.

Koltai Dénes, akinek – 2012 nyarán – több évtizedes műhelyteremtő és intézményépítő munkássága, 65. születésnapja előtt tisztelgünk, elsősorban a felnőttoktatás és -képzés, az andragógia szakértője. Ez a hivatásválasztás intézményesült a Pécsi Tudományegyetemen általa létrehozott és működő andragógia-képzésében, az egykori közművelődési tanszéki csoportnak – az évtizedek során – önálló Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karrá fejlesztésében. E tanulmány szerzője (aki Koltai Dénes fölkérésének és befogadó gesztusának köszönheti felsőoktatási pályáját) tőle eltérően nem andragógus, nem oktatáskutató. Nem vagyok szakembere a pedagógia elméletének és gyakorlatának sem. A művelődés-, az eszme- és az irodalomtörténet kutatójaként s tanáraként ugyanakkor folyamatosan elemzem az oktatásügy és a művelődéspolitikák változásait; arra törekszem, hogy társadalomtörténeti és kulturológiai dimenzióban mutassam be a kontinuitás és diszkontinuitás iskolai-közművelődési-művészeti jelenségeit, az értékrendek, kánonok és művelődésfelfogások, a kulturális ideológiák és az intézmények változásait. Mindezen túl: két évtizede fiatal és felnőtt hallgatókkal hivatásszerűen foglalkozó egyetemi pedagógusként velük együtt éltem s élem meg a múlt, illetve a jelen idő köz- és felsőoktatásának, eredményeinek és kudarcainak, sikereinek és kacskaringóinak megannyi tapasztalatát.

A felnőttek tanulását a mai Magyarországon roppant erős kölcsönhatás köti össze a tanulás, a köz- és felsőoktatás, a kultúra általános társadalmi helyzetével – magam ehelyütt elsősorban az utóbbi tendenciákkal foglalkozom. (Tanulmányomban az új törvényeken és a hozzájuk kapcsolódó kormányzati rendelkezéseken kívül támaszkodom a szociológiai, valamint a köz- és felsőoktatási szakirodalomra, az oktatáspolitikusok nyilatkozataira, az új jogszabályok és intézkedések szakmai fogadtatására, illetve az igényes vitákra, de kivételesen elhagyom a tényadataim és érveim egy részének forrásául is szolgáló dokumentumokra, tanulmányokra és publicisztikákra vonatkozó bibliográfiai hivatkozásokat; nagy részük amúgy is megtalálható a kötet többi tanulmányában.)

Koncepció és társadalmi funkció

Lehetetlen teljesen „depolitizáltan”, sterilen szakmai argumentációval fölvázolni, hogy mit is ígér, illetve előlegez meg a három oktatási szféra összefüggése a XXI. század elején, azaz hogy milyen kölcsönhatások érvényesülnek már ma is s fognak érvényesülni a jövőben a köz-, a felső- és a felnőttoktatás között. Tény: az új évezred második évtizedétől olyan radikális köz- és felsőoktatási változások indultak meg a Fidesz Orbán Viktor vezette kormánya és a kereszténydemokraták irányította szakigazgatás jóvoltából, amelyek véleményem szerint – a sok „nemzeti” és „erkölcsi” hivatkozás ellenére, sőt annál inkább – riasztó visszalépésnek tűnnek az elmúlt másfél évszázad nemzeti kultúrájának progresszív társadalmi, vallási és kulturális törekvéseihez képest. Mindez annál nagyobb baj, mivel egyébként valóban komoly változásokra szorul a tágan értett magyar oktatási és nevelési rendszer minden szektora; csakhogy nem mindegy: előre- vagy visszafelé mutató korrekció kezdődött-e el.

Hogy ténylegesen milyenné formálódik a köz- és felsőoktatás s velük összefüggésben a felnőttek tanulási esélye és praxisa, az igazából 3-5 év múlva fog kiderülni (ha egyáltalán érvényben maradnak a mostani rendelkezések); mélyebb és hosszabb távú hatásuk pedig csak 10-15 év múlva mérhető le. Irányuk azonban már most is egyértelmű és a kormányzati ideológiából s PR-ból kicsomagolva, a történelmi tapasztalatokra építve kritikai elemzés tárgyává tehető. Tudott, hogy hazánkban az európai átlagnál jóval alacsonyabb az egész életen át tartó tanulásban való tényleges felnőtt részvétel és részvételi hajlandóság. Az Eurostat adatai szerint a 25-64 éves korosztálynál 2000 körül ez az arány 4% volt, 2010-ben 3%-ra csökkent, miközben Dániában 33% és az európai uniós átlag is 11%. Vélelmezhető, hogy 2012-re tovább romlik a magyar részvételi arány, holott éppen a felnőttképzés és a felnőttoktatás fejlesztése lehet az egyik kitörési motívum, illetve indikátor a gazdasági modernizáció és az átlagos jövedelemnövekedés stagnálásából, az elszegényedés szélesedő sávjából.

Az oktatáspolitikai alapozás és döntéssorozat jól nyomon követhető a 2011. szeptember 11-i és 28-i kormányhatározatokkal elfogadott nyilvános köznevelési és felsőoktatási törvénykoncepciótól kezdve a különböző törvénytervezetek vitáin át a december utolsó napjaiban elfogadott és hatályosult két törvényig. Ezek: a 2011. évi CXC. törvény A nemzeti köznevelésről (Magyar Közlöny 2011. 162. sz., december 29.), valamint a 2011. évi CCIV. törvény A nemzeti felsőoktatásról (Magyar Közlöny 2011. 165. sz., december 30.). Vegyük hozzá az azóta meghozott kormányzati és miniszteri rendeleteket, például a felsőoktatás új finanszírozási mechanizmusáról, a felvételi keretszámok drasztikus megváltoztatásáról, az önkormányzati közép-, majd az általános iskolák „államosításáról” stb. Fontosak a részletek (hiszen, mint tudjuk: bennük lakozik az ördög), ám minden szövegváltozat, nyilatkozat, alkalmi paragrafus-barkácsolás és rögtönzött módosítás mögött azért egyértelműen látszik a lényeg. Jól kitapintható az a társadalompolitikai gerinc és bordázat, amelyre a Fidesz-hatalom fel akarja építeni az újnak szánt és nemzetinek deklarált magyar oktatási rendszer izomzatát.

Nem önmagában egyes paragrafusok és intézkedések szorulnak bírálatra; sőt egyik-másik 2010–2012-es döntésben van–lehet racionális megfontolás is. A rendszerváltozás utáni két évtized oktatáspolitikája joggal kritizálható több ponton; a társadalom műveltségi állapota, az esélyegyenlőtlenségek mértéke, a szakmai és civil tapasztalatok összegezése – minden vitán túl is – feltétlenül szükségessé tett volna s tesz korrekciókat, bármilyen politikai pártcsoport irányítja is az oktatás- és művelődéspolitikát. Baj most „csak” a lényeggel, a koncepciókkal, a törvények szellemével és a kodifikáció fővonalával van: antidemokratikus, szabadságkorlátozó, átideologizált, államilag centralizáló, kultúra- és innovációellenes felfogás munkál az köz- és felsőoktatás „nemzeti” átszervezése mögött. S persze nem csupán az oktatási ágazatról van szó: szervesen illeszkednek egybe az oktatás- és művelődéspolitikai, az egyház- és médiapolitikai, a tudomány- és művészetpolitikai „projektek”, méghozzá nem eklektikus ötlethalmaz, hanem nagyon is átgondolt, markáns társadalomfelfogást realizáló hatalmi projekt jegyében. A lényeg, a vízió – írjuk le tárgyszerűen – ellenforradalmi. A meghirdetett fülkeforradalom oktatási és kulturális vonatkozásban „keresztény-nemzeti ellenforradalom”, ahogy ezt az 1920-as években „legalább” ki merték mondani és föl merték vállalni akkori képviselői. A címkének az 1920–1930-as években használt egykori önelnevezéses jelentését és konnotációját most nincs lehetőségem kibontani, csak utalok rá, hogy az idézőjel azt jelenti: ennek az ideológiai karakternek nincs lényegi köze sem a kereszténység/keresztyénség humánus történelmi küldetéséhez, sem az önérzetes és progresszív nemzeti identitáshoz.

A 2011. szeptemberi köznevelési-közoktatási politikai alapdokumentumnak már a célkitűző tétele is – nem beszélve anyanyelvi-helyesírási minőségéről és tautológiájáról – a bombasztikusság, a banalitás, sőt a komikumba hajló bornírtság tüneteit hordozza: „Magyarország fejlődéséhez és messzire mutató sikeréhez mindenkor új magyar gondolatokra és egyenes magyar beszédre van szükség. A közösségi nevelés célja tehát nem más, mint megtanítani a magyar gyermekeket magyarul gondolkodni és beszélni. [...] A Nemzeti Közösségi nevelésről szóló törvény megalkotásának az a tétje, sikerül-e úgy átszervezni a rendszert, hogy az alkalmassá váljon a munkát tisztelő, magabíró, korszerű tudással rendelkező, s önálló magyar gondolkodásra képes emberek nevelésére, akik elkötelezettek a nemzeti közösség alapvető értékei iránt. Csak sikeres emberek tehetnek sikeressé egy nemzetet. Az általános és középiskolai nevelés kérdése azért kiemelten fontos, mert ez az az életkor, amikor kialakul az ember személyisége, és eldől, hogy olyan emberré válik-e, aki kiáll saját maga és nemzete sikereiért, vagy beletörődik, hogy mások döntsenek róla és helyette. A Nemzeti Közösségi nevelés ügye tehát elválaszthatatlan kötelékkel fonódik össze nemzetünk sikerességének sorskérdésével.”

A kasztos iskolarendszer rehabilitálása

A 2011 decemberében viharos sürgősséggel megszavazott három (köz-, felső- és szakoktatási) törvény alig építette be a hatályos szövegbe a 2011 őszén megfogalmazott szakmai és civil kritikákból levonható tanulságokat; komolyan vehető konzultációk nem is voltak. Igaz, a törvények végleges szövegébe már nem nagyon kerültek be a fentiekben idézett s az egyéb, önleleplezően ideologikus, osztályelvű és hatalompolitikai tételek, de erre már nem is volt szükség. Amazok a törvények előkészítő fázisában éppen a jobboldali többség társadalmi-politikai-egyházi támogatói körét célozták meg indoklásukkal; s most már „épp elég” volt, ha a törvények az ezek szellemében kodifikált paragrafusokból építkeznek. Csak néhány elemét ragadom ki a továbbiakban a törvényeknek és az azóta megszületett rendelkezéseknek.

A talán legfontosabb döntés a tankötelezettséget érinti. Az 1996-os közoktatási törvénymódosítás során a Fidesz által is lelkesen megszavazott 18 éves felső korhatárt 2010-et követően először 15 éves korra akarták leszállítani, Orbán Viktor Kötcsén ki is állt emellett. Hogy mégsem 15 lett, hanem 16, csak azért van, mert az előterjesztők számára kiderült: az Európai Unió tiltja a 16 éven aluliak dolgoztatását, a gyerekmunkát. Az „ötlet” a kormányt támogató hazai nagyvállalkozói, üzleti, iparkamarai lobbitól származott, elsődlegesen az ő (egyébként korántsem biztos, hogy jól felmért) munkaerő-piaci, szakképzési érdekeit szolgálja: az olcsó, képzetlen munkaerő tömegeit bevonni – akár a kényszer erejével is – a termelésbe, a szolgáltatásba és az olcsó közmunkába, illetve inasoktatássá alakítani az ez idáig legalább elvileg felfelé nyitott, többszintű szakképzést. Még az oktatási államtitkár is az újságból értesült a 15 éves korhatárra vonatkozó tervről, hogy azután mégis neki kelljen konzervatív argumentációval „megvédenie” és az évhatárt picit felfelé finomítania. Egy nyilvánosságra került kormányzati háttértanulmány szerint 2015-ig 73 milliárd forintot lehet megtakarítani a tankötelezettség 16 évre leszállításával, az általános iskolai felső tagozatok összevonása pedig 633 iskola bezárását jelentheti, mindez 4-5000 pedagógus elbocsátásával járhat együtt – láthatóan ez a korhatár-leszállítás másik fő motívuma. Eközben az Európai Unióban éppen ellenkező tendencia érvényesül: Ausztriában 15 évesről, Nagy Britanniában 16 évesről éppen most emelik föl a tankötelezettségi felső korhatárt 18-ra, méghozzá a konzervatív kormány javaslatára.

Természetesen értelmes keretek között meg lehetne vitatni a 18 éves tankötelezettségi korhatár reális problémáit. Ide értem azt a tapasztalatot is, hogy erőszakolt és differenciálatlan érvényesítése a tanulni nem akaró s talán arra képtelen serdülőknél mit sem segít, míg a tanulni szándékozók és a pedagógusok számára „zavaró” tényezőként, oktatási és fegyelmi akadályként jelentkezik az osztályokban. Ezt a problémát azonban nem cinikus és elitista pragmatizmussal, hanem korszerű pedagógiai módszerekkel kellene kezelni. Csakhogy a korhatár leszállítása és a szegregációs tendenciák legalizálása újabb tíz- és tízezreket fog taszítani az amúgy is magas munkanélküliségbe, az utcára vagy jó esetben közmunkába, nem lévén annyi egyszerű fizikai munkát ígérő állás, ahogy ezt hirdetik. Inkább azon kellene gondolkodni, miként lehetne még jobban differenciálni a 14-18 éves korosztály kötelező iskoláztatásának gyakorlati formáit, jobban figyelembe véve eltérő szükségleteiket, jövőképüket, alkatukat.

Egy másik sarkalatos tétel szerint az érettségit adó középiskolák férőhelyeit kb. a felére csökkentenék, növelik viszont a rövidebb tanítási idejű, szakképzést nyújtó intézmények beiskolázási létszámát, miközben összevonnák a szakmai profilú iskolák többségét, az új tantervekben pedig radikálisan csökkenteni tervezik a közismereti, általános műveltségi tantárgyakét. Kell-e indokolni: ezzel éppen a rugalmas ön- és munkaerő-piaci képzés útjába építenek akadályokat, s gátolják az egész életen át tartó tanulásra való fogékonyság kialakulását. A középfokú iskolákba való bejutást eldöntő, a gyerekek jövőjét már 14 éves korban szinte predetermináló, sőt prejudikáló felvételi vizsga, amit szintén tartalmaznak a rendelkezések – sok egyéb okkal együtt – az oktatási rendszer szociálisan széttartó jellegét erősítené, visszahozná a korai szelekciót kikényszerítő, zsákutcás, rendies iskolarendszert. Mint ahogy ezt szolgálja a tankötelezettségi időszak oktatási intézményrendszerének immár 20 éve működő széttartó struktúrája, a 8+4, a 4+8 és a 6+6-os rendszer is. Szociológusok tapasztalatai és előrejelzései szerint a középfokú oktatás kereteinek gyökeres szűkítése jelentős mértékben növelné további százezrek mélyszegénységbe süllyedésének, reménytelen leszakadásának kockázatát.

Erre az egyenlőtlenségnövelő, sőt esetenként a szegregációt erősítő mechanizmusra még rátesz egy lapáttal a középiskolákból a főiskolákba és az egyetemekre jutás lehetőségeinek újraszabályozása. Hazánkban – eltérően például a skandináv országoktól – a gyerekek tudásszintje és továbbtanulási esélyei eddig is döntő mértékben függtek a szülők jövedelmi helyzetétől és iskolai végzettségétől. Ez a függés most még szorosabb, mondhatni durvább lesz, ahelyett, hogy az iskolarendszer csökkentené a tudástőke megszerzésének esélyegyenlőtlenségeit és javítaná a társadalmi mobilitást, a demokratikus és szolidáris politikai kultúrát, az állampolgári öntudatosság műveltségi alapjait.

Köztudottan siralmas a magyar felnőtt és gyermektársadalom olvasási és szövegértési állapota; a felnőttek 76%-a komoly szövegértési gondokkal küzd, ha egyáltalán küzd; milliós nagyságrendű lehet a funkcionális analfabéták száma. (Igaz: a 15 éves iskolások esetében a 2009-es nemzetközi PISA-felmérés némi örvendetes javulást mutatott ki, bizonyára a 2002 utáni „nemzetietlen” kormányok „bűnös” kultúraellenességére valló oktatáspolitikai erőfeszítései okán.) Ehhez az aggodalmat keltő helyzethez képest döbbenetes, hogy szélsőjobboldali nyomásra 2011 nyarán éppen a rovásírás iskolai tanításának bevezetését deklarálta az oktatásügyi államtitkár asszony. Az ember nem hisz a szemének és fülének: milliók bánnak rosszul anyanyelvünkkel és a magyarrá lett latin betűkkel, a helyesírási teljesítmények közismerten aggasztóak (egyes közjogi méltóságoknál is), s erre bevezetjük az – egyébként nem is a honfoglalás előtti, hanem a jóval későbbi s más természetű – ún. székely rovásírást? Az elfogadható, hogy a felnőttképzésben, hobbiérdeklődésből ilyen tárgyú önköltséges tanfolyamok, öntevékeny klubok is működjenek, de bevenni a megtanítandóktól amúgy is túlterhelt közoktatásba (akár csak fakultatív tárgyként), méghozzá a nemzeti identitás erősítésére hivatkozva?

Az oktatási törvények és rendeletek jelentősen szűkítik az iskolák és a pedagógusok önállóságát. A 2012 tavaszán kormánydöntéssel véglegessé váló NAT számos területen visszalépés; egyrészt túlzsúfolt oktatási programokat, másrészt elavult módszereket realizál, harmadrészt pl. az irodalmi tananyagba új, szélsőjobboldali szerzők olvasmányait is beiktatja. Megszigorítják a pedagógusok szakmai és szakmainak hazudott ellenőrzését, kiszolgáltatva őket a felsőbb – vélhetően gyakran ideológiai – őröknek. Hosszan sorolhatnám a kötelező óraszám emeléséről s a pedagógusok nyakába akasztott egyéb terhek növeléséről, a szakmai autonómiájuk és civil önszerveződési lehetőségeik korlátozásáról szóló rendelkezéseket, illetve az indirekt pressziókat, megfélemlítéseket. Fővároson és vidéken egyaránt sok példa van az átgondolatlan vagy éppen nagyon is tudatos (mert nyersen költségvetési vagy egyéni-kishatalmi érdekeket, személyzeti ambíciókat és politikai bosszúkat szolgáló) iskolabezárásokre, átszervezésekre. Az iskolák nagy része közvetlen állami-minisztériumi, kormányhivatali igazgatás alá fog kerülni (miközben a fenntartási költségek jelentős része továbbra is az önkormányzatok büdzséjét terheli), ide értve az igazgatók kinevezését is, ezzel is biztosítandó az egységes állami (párt-?) ideológia szerinti központi vezérlést. (Hogy ez a központosítás pénzügyileg olcsóbb, takarékosabb módszer lenne, aligha hihető, kivéve persze akkor, ha nagymértékű iskolabezárásokkal és pedagógus-elbocsátásokkal járna együtt, amire sajnos „jó esély” van.) De számos iskolában már az államosítás előtt elintézte a helyi hatalom, hogy a kormányzat ideológiájának megfelelő vezetőkre cseréljék az igazgatói posztok addigi betöltőit, akár a tantestületek, a szülők éles – pedagógiai indokú – tiltakozása ellenére is.

Kényes kérdés az egyházak és a köz-, illetve a felsőoktatás viszonya. Költségvetési kényszerből a települési önkormányzatok egyre több általános és középiskolát adtak s adnak át a különböző egyházaknak, ott látva nagyobb anyagi biztonságot számukra. Ez persze indirekten is bizonyítja azt, amit az egyházak és a konzervatív oktatáspolitikusok többnyire tagadnak, hogy ti. az egyházi iskolák (mindhárom fokozatban) a kettős, azaz a kötelező állami és az egyházi támogatás révén az önkormányzati, illetve tisztán állami fenntartásúaknál jobb financiális helyzetben vannak. Az egyházi oktatási intézmények általában pozitív szerepet töltenek be a magyar oktatási rendszer sokszínűségében; indokolt volt az 1948-as durva és hirtelen államosítás után az 1990-től kezdve realizálódott jóvátételi döntések, iskola-visszavételek egy része. Ha azonban a történelmi inga, ahelyett, hogy lecsillapodva, végre középen stabilizálódna, az egyik után megint a másikra pólusra lendül, s bizony napjainkban újra ez történik, az – egyebek mellett – gyakorlatilag sérti a tanulás és az iskolaválasztás, a lelkiismeret és a vallás szabadságának Eötvös József óta a magyar jogrendbe és gyakorlatba beiktatott elvét. Természetesen ezeket az elveket deklaratíve nem vonták vissza. Amikor az önkormányzatok anyagi okokból lemondani kényszerülnek az iskolájukról s azon a településen a megmaradó egyetlen iskola egyházi fenntartású lesz, akkor ez már felidézi ennek veszélyét, nem beszélve a pedagógusok egy része elbocsátásának és a világnézeti (nem humánus értékrendbeli!) semlegesség megszűnésének, a közoktatás újra-átideologizálásának kockázatáról.

Egyes számítások szerint a 2011/2012-es tanévben az előzőhöz képest 20%-kal nőtt a katolikus, 13-mal az evangélikus és 10-zel a református kézbe került iskolák száma. A középiskolák államosításával is együtt jár egy részük egyháziasítása, s ha ez a tendencia folytatódik, arányuk megközelítheti akár az 50%-ot is. Ezt fogja „segíteni” a Vatikán és a magyar állam között 1997-ben kötött szerződés – állítólag napirenden lévő – újratárgyalása, aminek a gyakran bizony elfogultan „jobbfelé” politizáló keresztény egyházak befolyásának további növekedése lesz a következménye. Ezt az evangelizációs és szakralizációs tendenciát – s ennek révén a konzervatív-jobboldali „nemzeti középosztály” politikai, ideológiai, köznevelési és nyilvánosságalakítási érdekeit képviselő projektet – támasztja alá a hit- és/vagy erkölcstan kötelezővé tétele a közoktatásban, a papság helyi és országos közfunkciójának a szimbolikusból egyre inkább reális hatalommá erősödő szerepe. S persze ez a tétje az egyházi felsőoktatási intézmények feltűnő „pozitív diszkriminációjának” is az államilag támogatott hallgatói keretszám és az intézményfinanszírozás vonatkozásában.

A három éves kortól kötelező óvodáztatás – túl azon, hogy realizálása logisztikailag és finanszírozási szempontból egyelőre irreális – a központi, állami ideológiától vezérelt nevelési koncepció kora gyerekkori intézményesítését sejteti. A bölcsődei gondozási díj bevezetése pedig éppen azokat a társadalmi rétegeket sújtja leginkább (illetve tartja távol a bölcsődétől), amelyeknek talán a leginkább lenne szükségük a bensőséges szellemű, higiénikus keretek közötti korai szocializációra – ami azután a gyerekek egész későbbi életére is kihat. Félő, hogy ezt a homogenizációs tendenciát viszi tovább a kötelezően egész napos általános iskola terve is, amelyben a kulturális demokratizálás szempontjából lehetne ráció, ha – szemben a mostanival – egy valóban emancipatorikus nevelési programot szolgálna. A sajátos nevelést igénylő gyermekek előképzésére és elkülönítésére, a roma tanulók burkolt–nyílt szegregációjának újraengedélyezésére, sőt ösztönzésére irányuló tervek realizálása tovább nyitná az amúgy is tágra nyílt társadalmi ollót, fokozná a diszkriminációt.

A köznevelési és felsőoktatási mellett új szakképzési törvény is született (2011. évi CLXXXVII. törvény a szakképzésről. Magyar Közlöny 2011. 160. sz., december 27.); a szakképzési hozzájárulás rendszere szintén megváltozott 2012 januárjától. Ezek – mégoly tömör – bemutatása és értelmezése azonban végképp szétfeszítené a tanulmány kereteit. Azt azonban nem hagyhatom említés nélkül, hogy ebben a szférában is a forráskivonás az egyik döntő motívum. A tanévkezdéskor, 2011 őszén még átlagban 7–800.000 Ft-ra tervezték az egy tanulóra szánt éves képzési költséget, a tavaszra ez lényegében a felére olvadt, anélkül, hogy erre az oktatás felkészülhetett volna, így kényszerből nagy számban hagyták s hagyják el a szférát képzett szakoktatók. Egyes számítások szerint 2012-ben 6-8 milliárd forint hiányzik a szakképzés rendszeréből, miközben – utaltam rá – a kamarák érdekében gyökeresen át fogják alakítani a képzési portfoliót és struktúrát.

A „közösségi nevelés” és a „nemzeti” jelleg szajkózása és konzervatív, globalizációellenes sérelmi konnotációja fontos alapértékeket üresít közhellyé, harsány nagyotmondássá. Pedig a nemzet – a XXI. század elején – korántsem csupán a „kifelé” intézményesülő magyar közösség, nem elsősorban a másokhoz képest felmutatott saját hagyományok szintézise, a közös nyelvi-szemiotikai rendszer teremtette etnikai-kulturális-politikai identitás, hanem mindenekelőtt a belső integráltság, a társadalmi rétegek közötti kiegyenlítődés és szolidaritás, a tényleges állampolgári közösség, a szerves polgárosultság minősége. Egy országban, ahol egymillió állampolgárnak nincs meg a nyolc osztályos iskolai végzettsége, ahol a családok, a háztartások több mint felének nem jut kulturális kiadásra (hogy egyéb ellentmondásokról most ne is beszéljünk), bizony meglehetősen sérült, szabadsághiányos a nemzeti kohézió, illetve integráltság. Mindez – drámai módon tapasztaljuk – súlyos társadalmi, gazdasági, foglalkoztatási, modernizációs és kulturális következményekkel jár az egyéneknél, a családoknál, egyes rétegeknél, végső soron az egész nemzetben is. S mintha – valamiféle árvalányhajas pótlékként – éppen ennek leplezésére, manipulálására szolgálna a romantikus-nacionalista, tekintélyelvű, külsődleges nemzettudat és a vele járó régi–új történelemhamisítások állami propagandája – az iskolákban is.

A felsőoktatás visszametszése

A felsőoktatásban elindított átalakítások és a nyilvánosságra került távlati koncepciók „szervesen” illeszkednek a nemzeti köznevelés újraélesztendőnek tekintett, egyértelműen a kasztos jelleg felé visszaforduló avítt modelljéhez. A közelmúltban publikussá vált elképzelések szerint – amelyek jelentős része nem is az oktatási, hanem a nemzetgazdasági kormányzat, illetve egyes oligarchikus nagyvállalkozói – iparkamarai érdekcsoportok felől érkezett – hazánkban nincs szükség a „kiművelt emberfők” eddigihez hasonló s még kevésbé növekvő mértékére. Ellenkezőleg: radikálisan csökkenteni „kell” a főiskolákon, egyetemeken tanulók létszámát, különösen az államilag finanszírozottakét: 53 ezerről kb. 25 ezerre. Főleg tanoncokra, segéd- és betanított munkásokra, mobilizálható olcsó közmunkásokra van szükség, no persze azért állattenyésztő és földműves gazdákra, alkalmazottakra is. Még jó, hogy – legalább is egyelőre, hivatalosan – nem iktatták törvénybe az inas, a béres, a cseléd, a szolgabíró és a csendőr szerepeit; a panelproli, a nyugger és az annyit ér, amennyire vitte szegényellenes, pökhendien úri minősítései már amúgy is jó ideje „kétharmados legitimitást” nyertek. S mivel a felsőoktatás valóban drága mulatság, a válságra és az államháztartási kényszerekre is hivatkozva ebből nagyot lehet szakítani: már a 2011. március elsején meghirdetett Széll Kálmán Terv megfogalmazta 38 milliárd forintnak a felsőoktatásból való kivonását, s ehhez még az egyéb csökkentéseket, éves zárolásokat is hozzá kell venni.

A kormány által 2011. szeptember 11-én jóváhagyott felsőoktatás-politikai koncepció szövege védekezve önleleplező megfogalmazásként, freudi elszólásként is bizonyíték erre: „a felsőoktatás elsősorban nem a direkt pénzmegtakarítás terepének” tekintendő – írják, pedig éppen hogy ez az egyik cél. A 2012 januárjában nyilvánosságra került beiskolázási keretszámok és az önköltséges képzések brutális mértékűre nőtt díjai (amit tilos tandíjnak nevezni) drámai átrendeződéshez vezetnek. Máris látszik, hogy sok tanulni vágyó, szegényebb fiatalt, illetve családot riasztott vissza ez az „innováció”: a 2011-es jelentkezésekhez képest 32.000-rel csökkent a főiskolákra, egyetemekre jelentkezett fiatalok száma, amit nem indokol az érettségizők lényegében változatlan köre, illetve a demográfiai hullámvölgy. Sokan veszik az irányt külföldre, ahol a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkezők számára is kedvező ösztöndíjakra van esély, szemben a nagy hangon meghirdetett Diákhitel II.-vel. Ezt csak a komoly hosszú távú kockázatot vállalni merő családok, illetve fiatalok veszik majd igénybe, így ez a hitelforma aligha rendelkezik egyenlőtlenség-csökkentő, a hátrányos helyzetből való kiemelkedést támogató opcióval.

A munkaerő-piaci igények elsődlegességére való gyakori hivatkozás voltaképpen álcája a forráskivonásnak, de egyúttal alapvető gazdaság-, társadalom- és oktatáspolitikai melléfogás is. Az emberierőforrás-gazdálkodás filozófiájából és gyakorlatából, a Nobel-díjas Theodore William Schultz tankönyveiből bizony megbuktak az oktatási dokumentumok és rendelkezések szerzői. De érvelésük szembe megy a nemzetközi tapasztalatokkal – még a válságszituációk kezelése vonatkozásában – is: csak példaként utalok a második világháború utáni, a mainál is nehezebb világ- és nemzetgazdasági helyzetben volt Nyugat-Németország, Finnország, Izrael, Dél-Korea példájára, oktatásfejlesztési előremenekülésére. Kell-e magyarázni: bár természetesen nagyobb távlatból reális szempont lehet a munkaerő-piaci szükségleteké, aligha lehet döntően erre fölfűzni–tervezni a felsőoktatás belső arányait, hiszen egyrészt ezek az igények 5-8 éven belül is gyorsan változnak, másrészt maga a felsőoktatás is alakítja a munkaerőpiacot és főleg a modernizációt. A két szféra között tehát nem szabad direkt napi kapcsolatot kreálni (még ha ez némely gazdasági-kamarai lobbi napi érdekeit szolgálná is); ez már az államszocializmusban is súlyos, máig ható ellentmondásokat szült. Persze vannak egyetemi alapszakok, amelyekben – részben divat- és presztízsokokból – némi túlképzés volt s van, de egészében nem igaz, hogy a felsőoktatási számok irreálisan magasak lennének, s hogy elfogadhatatlanul nagy a diplomás munkanélküliek száma. A hazai munkanélküliek között éppen hogy a diplomások aránya a legkisebb és a szakképzetleneké a legnagyobb; ez is a tankötelezettségi korhatár leszállításának várható negatív munkaerő-piaci, sőt társadalmi következményivel kapcsolatos aggodalmakat támasztja alá.

A képzési áganként és intézményenként lebontott számszerű beiskolázási és finanszírozási döntésekre életszerűtlen szubjektivizmus és bürokratizmus, továbbá valamilyen hátsó szándékot sejtető önkény a jellemző; „érvelő” indokként pedig a képmutatás. Mert vajon pl. a vidéki felsőoktatás védelmét szolgálja-e, ha az összes (a tavalyi 800-ról 100-ra csökkentett) állami támogatású jogászhallgatói poszt két fővárosi egyetem között oszlik meg, az egyik az ELTE, a másik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem? Sértve a felsőoktatási intézményeknek a nemzeti hagyományokba is beágyazódó tényleges autonómiáját, az egyetemeket és főiskolákat lényegében közvetlen állami irányítás alá rendelték, így a kormányzatnak, pontosabban egy szűk formális és informális hatalmi csoportnak módja lesz közvetlenül is eldönteni, milyen képzésekre van s milyenekre nincs szükség. Legalább is a központi költségvetési támogatás, azaz újmagyarul: az „állami ösztöndíjas hely” biztosítása értelmében. Indulhatnak persze más, drága képzések is, csak legyen, aki megfizesse. „A képzési keretszámok és költségviselési formák arányainak meghatározásánál – írja a 2011. őszi felsőoktatás-politikai koncepció – előnyt élveznek a gazdasági kibontakozás, az adósságcsökkentés szempontjából meghatározó műszaki, természettudományos, informatikai, valamint a közoktatás fejlesztéséhez szükséges pedagógusképzési programok, de a többi társadalmi funkcióra, életpályára (egészségügy, szociális gondozás, környezetgazdálkodás stb.) való felkészítés képessége sem szüntethető meg a Nemzeti Felsőoktatási Rendszer keretei között.” Még jó... Mindazonáltal 2012 tavaszán, a beadott jelentkezések és a radikálisan csökkentett felvételi keretszámok alapján zavaros beiskolázási időszak várható, amin nem enyhít az oktatási kormányzat ama ígérete sem, hogy a tényleges felvételi eredmények, az elért pontszámok és a helyek elosztása nyomán – úgymond – lehetőség nyílhat bizonyos létszámkorrekciókra.

Több mint szimbolikus, hogy először föl akarták számolni az ország egyik legsikeresebb egyetemét, a Corvinust. Majd – erről (legalább is egyelőre?) lemondva – radikálisan csökkentették a gazdasági területen folyó felsőoktatás államilag finanszírozott képzési helyeinek felvételi létszámát: 4900-ról 250-re (!). Ennyire veszi komolyan a kormány a szakértelmet, méghozzá egy olyan országban, amelyikben a gazdasági kilábalás, a modernizáció perspektívájából éppen az emberi tőke, a közgazdasági tudás lehetne a fő hozzáadott érték. S ha már a gazdasági számadatoknál vagyunk: az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése – egyes számítások szerint – 500 milliárd forintot vett ki az államháztartás kasszájából (ennyivel növelte a kb. 500.000 főre tehető gazdag elit vagyonát!); ezt az óriási hiányt akarja a kormányzat – egyebek mellett – az oktatásból való forráskivonásokkal kompenzálni. Nyílt titok: a mégoly vitatható koncepciójú, takarékoskodásra és visszafejlesztésre készülő oktatási kormányzatra Matolcsy György miniszter és Orbán Viktor kormányfő kényszerítette rá ezeket a drámai keretszámcsökkentéseket és tandíjemeléseket. Az autonómia és a normatív finanszírozás megvonása zsarolhatóvá teszi a legtekintélyesebb egyetemeket is (pedig ez idáig sem volt teljesen politikamentes a működésük és irányításuk). A legfrissebb fájdalmas példa erre, ahogy a Semmelweis Orvostudományi Egyetem rektora lemondásra kényszerült amiatt, hogy az egyetem Doktori Tanácsa és Szenátusa visszavonta a kisdoktori címet az első közjogi méltóságtól, s ezzel magára vonta a felsőbbség haragját, kockáztatva az egyetem és a kormányzat eddig harmonikus kapcsolatát. S ezen az sem változtat, hogy végül a plagizáló is megvált hivatalától és a miniszter nem fogadta el az – amúgy mandátumának utolsó hónapjait töltő – bátor rektor azonnali távozását.

A hazai felsőoktatás átszervezése perspektivikusan számos humán jellegű képzési irány és szak fölszámolását sejteti, hiszen a „költségtérítés” helyett immár önköltséges képzésnek deklarált – valójában persze tandíjas – helyek a jelenleginél háromszoros, sőt akár ötszörös megterhelést is jelentenének az ezeken a területeken tanulni szándékozó hallgatóknak és családjaiknak. A törvénykoncepció szövege ugyanis így folytatja: „Azon képzési szakokon, ahol a társadalmi szükségletek nem indokolják a hallgatókkal állami ösztöndíjas finanszírozási szerződések megkötését, a képzési költség teljes összegének megtérítésével önköltséges képzés kerülhet megszervezésre az állami, magán illetve egyházi felsőoktatási intézményekben.” S a konkretizálás – komoly szakmai vitákat, egyeztetéseket kikerülve – egy miniszteri listán múlik, amely 2012 januárjában már el is osztotta a helyeket. A humán-, illetve társadalomtudományi képzések, köztük a kiemelten társadalomkritikai, értelmiségpolitikai funkciójúak tehát komoly veszélybe kerültek. A mögöttes szándék elég nyilvánvaló: nem kellenek a szakszerű és demokratikus nyilvánosság intézményei (lásd: média- és kommunikációs képzés); nem kellenek a tudományosan kvalifikált elemzők, szociológusok, társadalomtervezők, kultúraközvetítők, s persze főleg az amúgy is annyi bajt okozó, „hisztérikus” filozófusok, színházi és filmrendezők. A cél: kurzushű értelmiséget kinevelni. Itt ér össze a tudomány-, a média-, a művészet- és a közművelődés-politika a köz- és felsőoktatási koncepciókkal. Ezt bizonyítja az akadémiai intézetek „gazdasági célszerűséggel”, és „modern tudományszervezéssel” indokolt – többnyire azonban megregulázási és forráskivonási célú – összevonása, a sokhelyütt tisztogatás ízű elbocsátások tendenciája.

Az sincs kimondva, csak bele van kódolva a törvényekbe és a rendeletekbe, hogy az ilyen körülmények között működő, szociálisan még a mainál is kettészakítottabb felsőoktatásban a magánintézmények egy hányada is halálra van ítélve, s csak egy szűk, jómódú elit, a tradicionális és a hatalom kreálta „nemzeti középosztály” lesz képes megfizetni a horribilis összegű tandíjakat. S akkor még nem mutattam be a hallgatói jogok durva korlátozására irányuló, például az ösztöndíjasok röghöz kötését, kötelező hazai munkavállalását szerződésileg szabályozó rendelkezések várható hatását, vagy az egyetemekre való bejutás ama – újabb súlyos társadalmi egyenlőtlenségeket okozó – ún. bemeneti követelményét, hogy az érettségizettek középfokú nyelvvizsgával is rendelkezzenek. Aligha kell bizonygatnom: esélyegyenlőtlenség-növelő, sőt diszkriminatív ez az elképzelés, főleg a magyar iskolarendszer mai viszonyai közt; nem termékeny ösztönző a felnőttek tanulása szempontjából sem.

[2012 nyarán, e digitális könyv szerkesztésekor már nyilvánosságra kerültek a felsőoktatási felvételi adatok, s megindult a tapasztalatok elemzése is. Ez utóbbiak számára egzakt alapokat azonban csak az őszi tényleges beiratkozások nyújthatnak, hiszen lesz még pótfelvételi-eljárás, az önköltséges képzésre bejutottak is ténylegesen akkor fognak szembesülni kötelezettségeikkel, az államilag támogatottak pedig röghöz kötésük szerződésével. Néhány felvételi keretszámot már módosított a kormányzat, de a föntiekben jelzett radikális átalakításokhoz nem nyúltak. Végül is 110 ezer fiatal jelentkezett a felsőoktatásba, a tavalyi számhoz képest 32.000-rel kevesebben, s 80.000-en nyertek is felvételit. Az állam által preferált műszaki és természettudományi képzésekre igen alacsony pontszámmal is be lehetett jutni, ami komoly veszélyt jelent a minőségre. Őszre kiderül, hogy mely képzések, szakok, felsőoktatási intézmények kerülnek – okkal vagy ok nélkül – nehéz, netalán válságos helyzetbe.]

Hogy ez a felsőoktatási „reform” mennyire a tekintélyelvűségtől vezérelt hatalmi politikából vezeti le a cél- és eszközrendszert, azt jól mutatja a 2011. szeptemberi koncepció bevezetője és szóhasználata. Már a bevezető alcíme is kimondja: „I.2. Milyen hatalompolitikai motívum jelenik meg a Nemzeti Felsőoktatási Rendszer koncepciójában?” S tüstént válaszol is rá, miután rágalmakkal teli minősítést ad az előző kormányzati ciklusok – egyébként kétségtelenül számos hibát felhalmozó – felsőoktatási stratégiájáról: „Ezt a stratégiát semlegesíteni kell (1) egyrészt a középosztály puha definíciójával (az tartozik a középosztályhoz, aki családot akar, van munkája, egyről a kettőre akar jutni stb.) és így a kétpólusú társadalomkép alternatíváját kell megfogalmazni; (2) másrészt a hatalompolitikai cél nyilvános hangoztatásával: a kormánynak a középosztály megerősítése a célja. Ennek az első lépése a szociális konzultációval való összekapcsolással megtörtént, de úgy gondoljuk, hogy szinte valamennyi szakpolitika, így a felsőoktatás újjászervezésének értelmét is meg lehet adni a hatalompolitikai cél – a középosztály megerősítése – definiálásával.” Nem akarok belemenni abba a vitába, hogy szociológiailag mennyire releváns ez a voluntarista középosztály-fogalom, de látható: a „nemzeti középosztály” hivatkozott koncepciója erősen ideologikus, sőt politikai jellegű, főleg ha összekapcsoljuk a Fidesz, illetve a kormányzat más dokumentumaival, vezetőik deklarációival, mindenekelőtt Orbán Viktor 2009. szeptemberi kötcsei beszédével a centrális erőtérről és a szükséges elitcseréről (Megőrizni a létezés magyar minőségét. = Nagyítás 2010. február 17.).

Értelmiségiként, tanárként magam is jelentős átalakításokat látnék indokoltnak a köz-, a felső- és a felnőttoktatásban. Nem védhetők az előző évtized szocialista–szabaddemokrata oktatásirányításának balfogásai, tévedései, gyengeségei, de határozottan visszautasítom a 2002 és 2010 közötti kormányzati ciklusok nevelés- és oktatáspolitikájának nemzetietlenné minősítését, totális, megbélyegző kritikáját, a progresszív törekvések és a valóságos eredmények tagadását. Higgadtan megvitatható a „túlképzés” problémája is, bár tény: az alacsony képzettségűeknek az ún. visegrádi országok közül nálunk a legmagasabb az aránya. Vannak a Fidesz–KDNP-kormány elképzeléseiben és rendelkezéseiben racionális elemek, indokolt változtatási tervek is, például a pedagógusképzés ún. „bolognai” rendszerének átalakítása, az állami finanszírozás és az önköltséges képzés világosabb elkülönítése, egyes állami irányítási funkciók erősítése. Azt sem tartom ördögtől valónak, hogy az önkormányzatok és a központi kormányzat közötti finanszírozási, igazgatási munkamegosztást is újraszabályozzák. Az egyetemek, főiskolák túlburjánzása, a hallgatói létszám elszaladása egyes szakokon, a helyenként tapasztalható általános minőségromlás és teljesítménydeficit nekem mint egyetemi oktatónak is szakmai problémákat és lelkiismereti gondokat okoz. „Csak” a lényeg, a 2010 óta kibontakozott főirány vitatható számomra, az, hogy a beindult oktatáspolitikai gőzhenger rossz utat választott: értékeket, megőrzendő vívmányokat is maga alá temet; visszafelé s nem előre mutat. Mindaz, amiért a magyar nevelés- és oktatásügy legjobbjai küzdöttek, most mintha visszamenőleges hatállyal megkérdőjeleződne: leginkább az oktatási rendszer demokratikus-kiegyenlítő funkciójának megtámadásában.

Mit szólna mindehhez gróf Klebelsberg Kuno, a példakép?

A mai konzervatív-jobboldali oktatási kormányzat gyakran hivatkozik Klebelsberg Kunóra, szinte kanonizálva felfogását és gyakorlatát. A kritikátlan magasztalás történetileg nem indokolt, munkássága számos ponton volt erősen kritizálható: a kultúrfölény önáltató, veszélyes bel- és külpolitikai ideológiájától kezdve az oktatási rendszer gyakorlatáig, antidemokratikus, elitista, centralizáló jellegéig. Ugyanakkor egy liberális vagy baloldali értelmiségi számára is vitathatatlanok Klebelsberg komoly érdemei, köztük a Trianon utáni helyzetben megtett maradandó intézménymentő és -teremtő döntései. Ő maga forogna a sírjában a mai kormányzati lépések hallatán. Klebelsberg ugyanis éppen nem a durva forráskivonás ideologikus igazolására kezdeményezett „reformokat”, hanem ellenkezőleg: óriási forrásbevonást sikerült kiharcolnia (főleg a békeszerződés által eleve korlátozott katonai kiadások terhére). Saját arisztokrata és nagytőkés politikusi táborával is konfliktusokat vállalva, évről évre növelni tudta az állami költségvetésen belüli oktatási-kulturális-tudományos ráfordítások arányát és reálösszegét. Népiskola-építési programja a legalsóbb szociális helyzetű rétegek műveltségének emelését, az analfabetizmus csökkentését célozta, méghozzá eredményesen. Továbbá: jelentős mértékben javította az egyetemek – addig erősen átpolitizált, sőt a „keresztény-nemzeti ideológia” jegyében sokhelyütt hiszterizált, erőszaktól sem mentes – légkörét, 1927-ben pedig vissza is vonatta a hírhedett, antiszemita funkciójú numerus clausus-törvényt.

Ehhez képest a most érvényesülő köznevelési és felsőoktatási koncepció, s főleg annak társadalompolitikai arculata lényegében három dologról szól:

1. Az elsődleges cél egy régi-új „nemzeti középosztály”, egy kormányhű tőkéscsoport, értelmiségi és köztisztviselői elit kreálása, illetve megerősítése más rétegek rovására, s ezzel a „40 évre” való hatalmi berendezkedés politikai garanciáinak biztosítása. Ennek a társadalmi mobilitást lefékező hatalmi elitnek a primér munkaszervezési-piaci érdekei állnak a tanoncképzés felértékelése és az általános műveltség trónfosztása, a tankötelezettség felső határának leszállítása, a közoktatási rendszer zsákutcás és kasztos karakterének visszaállítása, az egyetemi képzések radikális szűkítése mögött. Vagyis a társadalmi mobilitás helyett további polarizáció; a demokratizálás helyett újelitizmus.

2. A másodlagos cél a protekcionista gazdaságpolitika, valamint az igazságtalan jövedelem- és adópolitika okozta államháztartási hiányt kompenzáló forráskivonás bázisának megnyitása és álságos „ideológiai” igazolása. Erre nem mentség az ország pénzügyi egyensúlyának és eladósodottságának kritikus helyzete, amelynek egyébként nem kis mértékben ugyanez a kormányzat az oka. A közép- és felsőoktatás keretei szűkítésének koncepciója szervesen összefügg a mai osztályhatalom foglalkoztatás- és szociálpolitikai, egészség- és rendészetpolitikai célkitűzéseivel, elég csak a közmunkaprogramokra és a büntetőpolitikára utalni.

3. Végül: ahhoz, hogy a társadalom ideológiai átprogramozása már az óvodában megkezdődhessék, s hogy a tekintélyelvű, rendpárti, egyúttal alattvalói magatartás legyen a példaszerű és „a nemzeti”, szükség van az egész oktatási rendszer állami centralizálására, a jogbiztonság, az autonómiák, a civil műhelyek és a progresszív tradíciók gyengítésére, helyenként fölszámolására. Tartalomszolgáltatásként mindehhez kézre áll – tisztelet a kivételeknek – a lebutított, celebesített, illetve a reprezentatív-dekoratív állami kultúra, a rendies, újraklerikalizált, premodern nevelésfelfogás, valamint az olykor a kódolt irredentizmus és más antihumanista nézetek, indulatok eszközeit is felhasználó, sérelmi demagógiájú „nemzeti” ideológia. Vagyis a magyar és európai modernizáció, a szekularizáció, a nemzeti polgárosodás megannyi vívmányának visszavétele.

A felnőttek tanulása a kultúraváltás és kultúravesztés ütközőpontján

Nem vállalkoztam a köz- és felsőoktatási szféra átalakítását célzó törvények, jogszabályok és intézkedések teljességének áttekintésére, valamennyi lehetséges következményük mérlegelésére; számos részkérdésben nem is érzem magam kompetensnek. Ugyanakkor máris érdemes gondolkodni a felnőttek tanulására vonatkozó következményeken, még ha ez idáig nem született is meg az új felnőttképzési törvény és éppen hogy csak elindult a felnőttképzési, felnőttoktatási rendszer átalakítása. Érdemes ugyanakkor pillantást vetnünk egy, az oktatásnál tágabb dimenzióra, a magyar, illetve magyarországi művelődés általános helyzetére.

A 22 évvel ezelőtti politikai rendszerváltozás hazánkban nagyjából egybeesett a kultúra funkciójának és szerkezetének, a kultúra és a társadalom viszonyának nemzetközileg is tapasztalható gyökeres átalakulásával. Egyszerre, egymást hol keresztezve, hol erősítve van jelen az, amit a művelődéselmélet kultúraváltásnak és amit kultúravesztésnek nevez. Az előbbi történetileg tipizálható, az információs társadalomban globális és kikerülhetetlen folyamat; a mediatizáció, a digitalizáció, az internet elterjedése, újabban a web 2.0 révén a közönséget pozitív értelemben is aktivizáló trend. A médiakonvergencia, a mobilkommunikáció révén radikálisan kiszélesedett a populáris kultúra tere; tetszik vagy nem tetszik, de tömegek nézik-hallgatják egyszerre ugyanazt s nyílik ugyanakkor lehetőségük a választékbővítésre vagy akár a letöltött művek személyre szabott újraszerkesztésére. A kultúraváltó hálózatosodás gyökeresen átalakítja a hagyományos művészi kánonokat, értékrendeket és műfajokat, csökkenti a hagyományos elit- és tömegkultúra közti távolságot, fölerősíti kölcsönösen egymást megtermékenyítő szerepüket és olyan rétegeket is bevon a kultúra áramába, akik eddig kimaradtak belőle. Örvendetes, hogy a felnőtt lakosság immár több mint 60%-a használja az internetet, bár még messze vagyunk az európai átlagtól. A kultúra „hordozója” leginkább a fülhallgatókból és laptopokból szóló könnyűzene, valamint a roppant erejű televíziós, illetve webes kép lesz; ez utóbbi mint ikonikus fordulat hátrébb szorítja az alapvetően nyelvi-fogalmi természetű Gutenberg-galaxist. Az internetes közösségi oldalak népszerűsége – bár vannak komoly kockázataik is – valóban globális faluvá tágították az emberi civilizációt és előrelépést hoztak a kultúra demokratizálásában. A kultúraváltás tehát nem isten csapása s nem is a beteljesülő aranykor, de ha egy nemzet, egy közösség felismeri a természetét és tud vele bánni, akkor a maga javára is tudja fordítani. Vannak erre jelek hazánkban is.

Ha a mindennapokban nem könnyű is az elválasztás, a kultúraváltástól mégis élesen meg kell, hogy különböztessük a kultúravesztést, amelynek különösen riasztók a tünetei hazánkban. Hogy a rendszeres könyvolvasó is kevesebbet olvas napjainkban, mint korábban; hogy az úgynevezett örömszerző olvasás mellé fel-, sőt fölébe nőtt az ismeretszerző olvasás; hogy a tudatosan művelődő magyar is több időt tölt a televíziók és a számítógép képernyője előtt, mint a magányos olvasással – ezek tények s a kultúraváltás fogalmi körébe tartoznak. Az viszont nem igazolható a kultúraváltással, hogy a magyarok kb. 76%-a komoly szövegértési nehézségekkel küszködik, hogy a felnőttek több mint 60%-a könyvet egyáltalán nem olvas (tehát sem papír alapon, sem otthoni számítógépen, sem e-book formájában). Kétségbeejtően alacsony az idegen nyelven tudók száma: a főiskolákat, egyetemeket végzők kb. 40%-a az abszolutórium megszerzését követően nem jut azonnal diplomához, mert hiányzik a megkövetelt nyelvvizsgája. A társadalmi mobilitás iskolán kívüli kulturális tényezői (pl. a felnőttképzés mutatói) gyengék, ami szintén a közkultúra problematikus állapotára, súlyos kulturális (ezen belül a digitális) esélyegyenlőtlenségek meglétére utal. Nem írható a kultúraváltás rovására az sem, hogy ijesztő mértékben terjednek a tudománytalan gyógyítási, természeti és történelmi „tanok”, hogy a közszolgálati médiumok és egyes felnőttoktatási intézmények is teret adnak például a délibábos „újpogány” mítoszoknak, a sumer-szkíta-párthus őstörténeti eredet-magyarázatoknak, a veszélyes ezotériák nyilvánosságának, a tudományos szemlélettel szembeni kétely és az irracionalizmus egyre agresszívebb, sőt kirekesztő divatjának.

Hadd emlékeztessek Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisának bevezetőjére: „Az ifjúság helyes nevelését és az egész közoktatásügynek az intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron olyan nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét és az általános jólét alapját.” Félő, hogy múltunk nagy horderejű, előremutató, progresszív kultúraváltásaival szemben 2010-2012 köznevelési és felsőoktatás-politikája radikális kultúra-visszaváltást készít elő, súlyos társadalmi és nemzeti következményeket kockáztatva.

Negyedszázados tapasztalat, hogy a kultúraváltás és kultúravesztés metszéspontján álló Magyarországon (részben ezen folyamatok miatt is) az irodalom, a művészet, az ún. nemzeti magaskultúra komolyan vesztett – a XVI. századi reformáció óta növekvő – társadalmi súlyából és közéleti tekintélyéből. Az egypártrendszer idején – a baloldali világkép emancipatorikus és demokratikus kultúrafelfogásának mégoly ellentmondásos, de számos eredményt is hozó érvényesülésén túl – az is megnövelte a kultúra rangját, hogy a kádári hatalom szempontjából volt egyfajta legitimációs és szabadságpótló szerepe is. Az értelmiség egy része (lett légyen kormánypárti vagy ellenzéki) büszkén hordozta a korábbi évszázadok politikai-közéleti karakterű nemzeti küldetéstudatának és ebből fakadó képviseleti szerepének megannyi vonását. A többpártrendszer, a politikai nyilvánosság pluralizálódása és a politika mint hivatás professzionalizálódása, a piacgazdaság rapid újraszületése, a globalizáció, az államnak a kultúra finanszírozásából történt szinte teljes kivonulása önmagában is „leértékelte” a kultúrát, még ha ez a leértékelődés olykor jót is tett a kultúra autonómiájának, szerves fejlődésének, pluralizmusának.

A kultúraváltás és -vesztés, a szerepleértékelődés említett tendenciái mellé az elmúlt években felsorakozott még egy negyedik (bár a kultúravesztéssel szorosan összefüggő) drámai folyamat: a társadalom egyre nagyobb hányadának elszegényedése, a munkanélküliség és a létminimum alatt élők számának növekedése, a létbizonytalanság és szorongás terjedése, egyes települési régiók és kistelepülések, valamint számos fiatal, idős és cigány származású réteg, csoport szinte teljes marginalizálódása, pauperizálódása. A súlyos gazdasági-szociális-egészségügyi-életviteli ellentmondások és gondok vagy pl. a munkahelyteremtő tőkeberuházások elmaradása részben okozatai, következményei az innovatív művelődés és a kulturális modernizáció regionális vagy lokális gyengeségének. Ezek a rossz ökoszociális tendenciák ugyanakkor súlyos okai, akadályai is a kultúra hagyományos és digitális formái hatékony terjedésének, ezen belül a társadalmi felzárkóztatás kulturális ösztönzésének. Mindez persze (nem szólva a kelet-közép-európai régió hosszabb történelméről) több mint két évtizedes folyamat „eredménye”, ami a 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válság hazai következményeivel még fel is gyorsult. A 2010 tavaszán hatalomra került Orbán-kormány azonban rosszul kezelte–kezeli ezt a tendenciát: nem csillapítja, hanem éppen hogy növeli a társadalmi polarizációt, nem a szegénység, hanem a szegények ellen harcol – „kulturálisan” is.

A szociológusok és statisztikusok arra figyelmeztetnek: nemhogy a nyugat-európai és amerikai kétharmados társadalmakhoz való fokozatos felzárkózás jellemezné hazánk egyharmados középosztályi karakterét, ellenkezőleg: még a középosztályon belül is egyre erősebb a hasadás. A középosztály alsó rétege, köztük a fiatalok jelentős része, az állásvesztés, az törleszthetetlen adósság s egyéb okok miatt kezd a szegénységi küszöbre lecsúszni, s – főleg az egykulcsos jövedelemadó miatt – reális a veszélye annak, hogy egy, a korábbinál is szűkebb felső réteg, egy 1/6-os középosztályú társadalmi struktúra rögzüljön. Másfél év alatt 3 millióról 3,7 millióra nőtt a mélyszegénységben élők száma. Bár ennek a káros tendenciának a megállítása elsősorban bátor és progresszív gazdaság-, település- és szociálpolitikai döntésektől függ, a felnőttek jelenleginél sokkal szélesebb körű s persze érdekeltségalapú tanulása, önképzése maga is némi „ellenerőt” jelenthet.

A kultúra hazai helyzetének egészéből kiindulva és számba véve a jelzett, szerintem rossz irányú köz- és felsőoktatási trendek várható következményeit, elsősorban a következő területeken ajánlom újragondolni a felnőttek tanulásával összefüggő kérdéseket, illetve tanulási esélyeik sürgetően szükséges javításának az irányait:

Miként reagáljon a felnőttoktatás a tankötelezettség felső korhatárának leszállítására? Vélhetőleg elsősorban (bár korántsem csupán) azok a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok fognak kihullani a 16-18 éves kori iskolai oktatásból, akiknek „lebeszélő” a szociokulturális háttere, akikben kihunyt a tanulási kompetencia vagy egyszerűen a hagyományos iskolába járás képessége. Néhány év múlva mégis felébredhet bennük (egy részükben) az önművelésre irányuló elhatározás, illetve az élet rákényszerítheti őket a tanulásra, de az utóbbi évtizedekben sajnos – különböző okokból – radikálisan visszaszorult hazánkban a korábban a dolgozók esti iskolájaként számon tartott általános és középiskolai oktatási forma. Most még nagyobb szükség lesz rá, mint korábban, de ehhez pénzforrás, megújuló hálózat, önzetlen pedagógusgárda és innovatív andragógia szükségeltetik.
A felsőoktatás kereteinek szűkülése, az egyetemi és főiskolai továbbtanulás anyagi terheinek növekedése szükségessé teheti a népfőiskolai mozgalom modern formáinak felújítását és egészen újak kiépítését, de semmiképpen sem (van ennek kockázata) a települési művelődési központok, intézmények további leépítése, illetve a népfőiskolák „keresztény-nemzeti” előjelű ideológiai egyenirányítása árán. Bár a népfőiskolai képzés jelenleg nem ad államilag akkreditált diplomát, kínálhat egyfajta szakmai-értelmiségi önképzési esélyt és társadalmi mozgalomként is komoly felhajtóerővel rendelkezhet. Ugyanakkor törekedni lehetne arra, hogy – nyugat- és észak-európai minták nyomán – rugalmas, minőségi, akkreditált különbözeti vizsgarendszer közvetítésével reálissá válhasson valamiféle átlépés a „diplomás” képzettségek intézményes világába. A történelmi emlékezetből talán még nem hullt ki teljesen, hogy a Tudományos Ismertterjesztő Társulat 1960-1980-as évekbeli József Attila Szabadegyetemének egyes kurzusai legalább olyan színvonalasak voltak (sőt!), mint az állami egyetemekéi. Korántsem bornírt ötlet, hanem egyre aktuálisabb kihívás a 18 éves korig szóló tankötelezettség álláspontját – a két világháború közötti konzervatív oktatási kurzussal szemben is – eltökélten hirdető Németh László rokonszenves utópiája a 6+6-os iskolára épülő harmadik 6-osról, az „általános egyetem”-ről.
Szükség lenne arra, hogy a szakszervezetek és más civil szervezetek, egyesületek, továbbá a munkaadó cégek, vállalkozások, intézmények intenzívebben törekedjenek saját oktatási-továbbképzési profiljuk kiépítésére és ahol már ez működik, azok megújítására. E tekintetben is innovatívan folytatandó hagyomány lehet a XX. század első felében meglehetősen széleskörű munkásotthoni hálózat és a falusi olvasókörök, valamint a progresszív magyar ipari ágazatok és a szövetkezeti mozgalom gyakorlata. Ám ehhez is szükség van civil kreativitásra és közösségi vagy vállalkozási eredetű pénzforrások megnyitására. Állami ösztönzéssel, pályázatokkal kellene segíteni, hogy az ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, szolgáltatási kamarák, a hazai és nemzetközi cégek ne csupán a közvetlen munkaerő-piaci képzésekben legyenek érdekeltek, hanem a közműveltséget emelő és az egyéni életlehetőségeket szélesítő továbbtanulás és önképzés segítésében is. Ha valami, ez valóban nemzeti jelentőségű projekt lenne.
A felnőttek tanulása egyéni és intézményes formáinak megújításában, bővítésében döntő szerepet játszhat az információs társadalom már-már hagyományos intézménye, az internetes-digitális alapú távoktatás. Ennél azonban többről is szó van: magáról az információs műveltségről, illetve ennek elsajátíttatásáról, ami sokkal több, mint az infokommunikációs technológiákkal való bánni tudás. A mai gyermek- és ifjúsági nemzedékek, köztük a Z-generáció tagjai már az internet természetes használói; láthatók ennek kedvező és negatív következményei is. A facebook-populáció tanulási-nevelési sajátosságaiból levonható web 2-es módszertani tapasztalatok átvihetők a felnőttek tanulására is. A digitális távoktatás, a média- és információs műveltség, valamint a kritikai gondolkodás kompetenciáinak kialakítása, fejlesztése természetesen a graduális és posztgraduális felsőoktatásban is egyre gyakrabban van napirenden, ám igazi kibontakoztatási teret éppen a szabadművelődés, a felnőttek tanulásának új korszaka ígérhet a számára. Nem akarom álszerényen elhallgatni, hogy a Koltai Dénes vezette Kar Könyvtártudományi Intézetének ehhez értő kutatói és oktatói országosan is kiemelkedő szerepet játszottak s játszanak az információs műveltség hazai helyzetének kutatásában és fejlesztésében. S készek bekapcsolódni a felnőttek tanulása ilyen irányú megújításának, az andragógia innovációjának remélhetőleg felgyorsuló és szélesedő mozgalmába.

Ha a felnőttképzés és felnőttoktatás révén mód nyílik a negatív előjelű kulturális–oktatási trendek legalább némi korrekciójára, ha ki tud bontakozni a felnőttek oktatásának egy részben öntevékeny-közösségi, részben vállalkozási alapú, részben a graduális felsőoktatás bázisára épülő – államilag is ösztönzött – új rendszere, lesz esély az andragógia magyar megújulására is. Minőségileg eddig is az európai élvonalban haladt, most talán – a kényszerek hatására is – képes lesz bővíteni is hatósugarát. Mert a magyar társadalom felnőtt tagjainak égető szüksége van „az egész életen át tartó tanulásra”. Ám legalább annyira a szüksége van erre a nemzetnek mint közösségnek, a gazdaság fenntartható fejlődésének és a modernizációra, demokratizálásra és kulturális felemelkedésre szoruló köztársaságnak is.

Készült: 2012 tavaszán.

A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138