---

9. A kultúra végkiárusítása

Két év művelődéspolitikájáról – teóriában és praxisban

E kötet harmadik írása (Értékrendek, kánonok és művelődéspolitikák. Elvek és gyakorlatok) általánosságban, illetve történeti modelljeiben mutatja be a kultúrafelfogások, műveltségi modellek és kultúrpolitikák összefüggéseit, és rövid áttekintést nyújt az 1990 utáni egy-másfél évtizedes folyamatról is. Az alábbi tanulmány egy következő periódus, a jelen idő mikroelemzésére tesz kísérletet, a 2010 tavaszán kezdődött ciklus első félidejéről szól.

A második jobboldali Orbán-kormány művelődéspolitikai gyakorlata nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett, de a Fidesszel rokonszenvezők és a párt politikáját opponálók várakozásait egyaránt jócskán meghaladó kulturális érzéketlenséggel, rapiditással és agresszivitással. A „teljesítményt” nem nagyon érdemes viszonyítanunk az előre kidolgozott párt-, választási, majd kormányzati programokhoz, hiszen ilyenek alig voltak. A Minőség a kultúrában. Magyarország kulturális stratégiájának alapjai című. 2009-es szakpolitikai füzet¹ például sok általánosságot, kevés konkrétumot, mindazonáltal több, egy baloldali számára is elfogadható tételt tartalmazott, de nem ez határozta meg a 2010 tavaszán hatalomra került kormányzat kultúrafelfogását és művelődéspolitikai gyakorlatát. A fideszes és kereszténydemokrata oktatás- és kultúrpolitikusok 2010 előtti saját írásaiból, szerzői köteteiből, nyilatkozataiból sem lehetett a maga komplexitásában levezetni, hogy mi lesz, ha hatalomra kerülnek. Mégsem mondhatjuk, hogy teljesen váratlan, ami bekövetkezett: Orbán Viktor (és az alvezérek, propagandisták) beszédei, mindenekelőtt a hatalomba készülő pártelnök 2009 szeptemberében elmondott kötcsei előadása félreérthetetlenné tette, hogy a tágan értett kultúrpolitika területén sem csak rezsimváltást akarnak, hanem gyökeres fordulatot. Egy olyan mértékű rendszerváltást, amely nem a kultúra és a társadalom belső szükségleteiből, hanem a hegemóniára, sőt monopóliumra törekvő jobboldal hatalmi érdekeiből indul ki, s azt valósítja meg minden lehetséges eszközzel. S mivel ebben az – eredetileg a belső, a lojális elitértelmiségi körnek szánt – kötcsei beszédben rejlik a művelődéspolitika kulcsa, a félidős mérlegkészítéskor érdemes ebből a „teoretikus” alapozásból kiindulni.

Az ideológiai alapozás

„Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki – mondja a volt s 2010-től újfent miniszterelnök. – A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben – bár ez is igaz –, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is.”²

      Figyelemreméltó helyzetértékelés, bár két probléma már első olvasásra is van vele: egyrészt nem igaz, hogy a két fél világképében (ha egyáltalán igaz ez a kétosztatúság) eredendően nem lenne számos közös cél és érték. Másrészt: éppen a Fidesz, a jobboldal 2002 óta tartó hidegháborús (sőt 2006-ban már-már a forró polgárháborút is megkockáztató) agresszív ellenzéki politikája, kiépülő ellenállama idézte elő a duális erőtérnek ezt a szélsőséges polarizáltságát, a nemzet politikai és kulturális kettészakítását. De folytassuk Orbán idézését: milyen jövőképet vázol fel remélt és megvalósult kétharmados győzelmük esetére?

„Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. [...] Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli. [...] Egy olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállításának esélyét, és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket; vagy ellenkormányzásra készülünk, és akkor a duális erőtér vissza fog állni.

Meggyőződésem, hogy nem ellenkormányzást kell folytatni, hanem a nemzeti ügyek kormányzását kell megvalósítani. [...] Ahhoz, hogy az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét, néhány létformát nem választhat – már amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.”³

      Érdemes lenne még hosszabban idézni ebből a dagályosra hangszerelt „fundamentális” és fundamentalista szövegből; ne tagadjuk: alaposan végiggondolt koncepcióra vall és – az alkalomhoz illően – a kulturális elit helyzetére és identitására van kihegyezve. S még azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek benne részigazságok, a politika és az elit viszonyára vonatkozó jogos futamok. „Csak” az egésszel, a lényeggel van baj.

      Azzal mindenekelőtt, hogy a nemzetet, a nemzeti ügyeket, a nemzeti kérdések értelmezésében való illetékességet kisajátítja a maga, azaz a jobboldal számára. A centrális erőtér valójában nem középen van, hanem az erőből megharcolt térfoglalás és központosítás, sőt a villámháborús lerohanás szinonimája. A nemzeti kultúra fejlődése számára mindig is elengedhetetlen értékvitákat, a világszemléleti és kulturális pluralizmust pedig Orbán tudatosan összekeveri az önpusztító megosztottsággal (amit egyébként maga idézett elő). S a kötcsei program működőképes is lett, igaz, romboló dinamikával: 2009 szeptembere óta a jobboldalhoz kötődő elit bizony megannyi „vonzó” példáját nyújtotta a „szépen, nemesen és választékosan élni” ethoszának; a kulturális kormányzatnak pedig 200 százalékra sikerült túlteljesíteni „a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételek” megteremtésének és biztosításának projektjét. Ami a szűkebben vett művelődéspolitikai teendőket illeti, Orbán nyíltan is deklarálta:

„[A baloldali–liberális kormányzati] leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is. Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik. Lehet, hogy akik érintve érzik magukat, ezt a megállapítást nem tartják igazságosnak, mert úgy vélik, mindentől függetlenül ők azért még jó regényeket írtak. Ezt majd eldönti a szakma, illetve az olvasók. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben.”⁴

      Előttünk áll a mindenkori tekintélyelvű hatalmak, illetve vezéreik bűnbakképző érvelési „kultúrája”, még ha viszonylag civilizált nyelven, XXI. század eleji posztmodern diskurzusban is: az értelmiség valóban eminens társadalmi felelősségét a hatalmi politika erőszakos érvényesítésének rendeli alá, illetve szolgáltatja ki. Orbán és gárdája részéről nem szemérmeskedő, hanem nyíltsisakos a kulturális elit jobboldali-konzervatív politikához kötésének a szándéka. Mivel – szerinte – nincs reális és konszenzusos értékminősítő rendszer, tulajdonképpen a politikai teljesítmény szelektál: „A »mainstream« értelmiség szellemi teljesítményének megítélése tehát bizonyos mértékig azon múlik, és még évtizedeken keresztül azon fog múlni, hogy az általa képviselt értékek nevében szerveződő politikai közösség és kormányzás sikerrel jár-e vagy sem.”⁵ Íme: az a kultúra- és elitfelfogás tért vissza a rendszerváltozás után két évtizeddel, amelyik – volt már rá példa az elmúlt évszázadban, méghozzá különböző színezetekkel – a kultúrát és a kulturális elitet a politika szolgálóleányává igyekezett tenni, illetve e felől minősítette.

      A második Orbán-kormány művelődéspolitikája ezekkel az alapozó tételekkel indult útjára s ezek jegyében virágzott ki 2012 tavaszára. Persze nem kellett és nem is szükséges minden fideszes kultúrmunkásnak ebből a tételsorból és bőséges citátumokkal levezetnie napi döntéseit és lépéseit (miként az 1950-es évek elején Sztálinra, Rákosira és Révai Józsefre való hivatkozásokkal történt). Szép számmal vannak más alkalmi, ideológiai, költségtakarékossági, helyi, személyi és lobbiérdekek, amelyek a döntések motívumaiként és igazolásául szolgálnak, de a szemléleti keretet a Fidesz 1993-as – a székházeladással anyagilag is megalapozott – antiliberális fordulata óta mégis csak az Orbántól idézett felfogás adja meg.

      Van ugyanakkor egy jelentős különbség az 1998-2002 között regnáló első Orbán-kormány és a mostani kultúrafelfogása, művelődéspolitikája között. Míg annak idején működött egy koncepcionális tételeiben és gyakorlati intézkedéseiben ugyan erősen vitatható, de kétségtelenül átfogó, nagy ívű, minőségorientált és intézményépítő konzervatív-historizáló művelődésfelfogás, a 2010 utániban jóformán nincs ilyen, legföljebb forgácsok és a kormányzati propaganda. Ezért beszél sok elemző arról: kultúrharc most nincs, csak ádáz küzdelem a tabula rasáért és egy új jobboldali kultúráért.⁶

      2010-től a közvetlen, sőt nyers hatalmi-politikai-személyi érdekeknek, a sérelmi-klerikális-nacionalista tömegdemagógiát szolgáló giccsesítésnek, valamint a gazdasági kényszerekkel is indokolt kultúraszűkítési törekvéseknek alárendelt művelődéspolitika jutott érvényre (tisztelet a kevés kivételnek). A nemzeties bóvli mecenatúrája és a silány udvari művészet lett az uralkodó modell. Egy másik kategóriarendszert használva: az Orbán-kormány, a Jobbikkal való – nem is burkolt – ideológiai és taktikai-politikai szövetségben a szellemi élet terén elszabadította a „3 B”, a bulvárosodás, a bunkósodás és a barbarizálódás eszkalációját. (Ez még akkor is így van, ha a mostani kormányzat vezető művelődéspolitikusai közül többen értelmiségi előéletük során, a hatalomba készülve legalább igényes célokban gondolkodtak, s ha ezek a mai romboló tendenciák nem manifesztálódnak is deklarált szándékaikban. Sőt engedjük meg: nap mint nap belenézve a reggeli tükörbe, talán – elfojtott – lelkiismereti gondot is okoz némelyikükben ez a realizálódott irány, de viszi őket a hatalmi automatizmus és a lojalitás kényszere.)

Általános politika, ideológia és kulturális politika

A 2010-2012 közötti kormányzati művelődéspolitika káros döntései és látványos botrányai olyan számosak, hogy immár egy önálló könyv is kevés lenne dokumentálásukra, bemutatásukra, de tanulmányom nem is vállalkozhat a szféra történéseinek és jelenségeinek teljes áttekintésére, leltárba vételére. A (még működő?) tárgyilagos, szabad sajtó, néhány napi-, hetilap, folyóirat, rádiós és televíziós program, az interneten elérhető információs fórumok meglehetős bőséggel – visszakereshetően – számoltak be a nap mint nap hiteles értékeket, személyeket és jogokat sértő átszervezésekről, skandalumokról, vezetői leváltásokról és elbocsátásokról a médiában, a színházi, kultúrházi, filmes, közgyűjteményi, zenei, képzőművészeti és internetes világban – az országos és lokális intézményekben. A kulturális veszteségek nyilvános számontartására két facebook-csoport is vállalkozik: az Összefogás a magyar kultúráért csoport⁷, valamint a Kulturális veszteségeink 2011 csoport,⁸ mindkettő többezres, állandóan növekvő számú tagsággal. S ismertek azok a bátor tiltakozó mozgalmak, amelyek ezek ellen kíséreltek meg föllépni: hol (legalább is egyelőre) eredményesen, mint például a budapesti Nemzeti Színház éléről otromba eszközökkel eltávolítani akart Alföldi Róbert melletti szolidaritás esetében; hol viszont eredménytelenül, mint az ugyancsak fővárosi Új Színház neonáci kézbe adása kapcsán. A szem előtt lévő, erős visszhangot keltő fővárosi és vidéki nagyvárosi botrányokhoz képest sajnos sokkal kisebb nyilvánosságot kaptak s kapnak a kisvárosok és községek százaiban a helyi hatalmi zsarolásokkal, az önkormányzatok jogi és pénzügyi megszorításával, a regionális vagy lokális intézmények államosításával összefüggő, illetve velük „igazolt” rombolások. Pedig a közműveltség mai riasztó magyarországi állapotában a helyi kulturális intézmények, terek és művelődési lehetőségek radikális szűkítése talán még súlyosabb, maradandóbb makrotársadalmi, szocializációs, munkaerő-piaci, gazdasági-innovációs és mentális következményekkel jár, mint az országos hírű megaintézmények megregulázása és a brutális elitcsere.

      Fölösleges részletezni: ez a művelődéspolitika szervesen összekapcsolódik a Fidesz-KDNP-hatalomnak a demokratikus alkotmányosságot, az elemi emberi és polgári jogokat, valamint a mégoly hiányos, maradék szociális biztonságot fölszámoló általános politikájával, autoriter–féldiktatúrás rendszerépítésével. Eltéphetetlenek e művelődéspolitika szálai a kormányzatnak a sajtószabadságot parlamentárisan és gazdaságilag korlátozó, fenyegető tekintélyelvű gyakorlatától, az úgynevezett „nemzeti középosztályt” preferáló, valójában saját klienstábort építő adó- és jövedelempolitikájától stb. – ezekkel a politikai ágazatokkal és szektorokkal e tanulmánykötet más írásai bőségesen foglalkoznak.⁹ Az Orbán Viktor-i kultúrpolitika ugyanakkor egy jellegzetes ideológiai ködbe is be van burkolva : a nyers érdekérvényesítést egy szakralizált és avíttan nemzetieskedő, antiliberális, modernizációellenes és képmutatóan romantikus antikapitalista („Nyugat-ellenes” és a „keleti szélre” számító) szellemiséggel, olykor a kódolt rasszizmus sugalmazásaival fedezi és manipulálja a kormányzat.¹⁰ 2011-ben és 2012 elején, legutóbb a március 15-i kormánypárti és jobbikos rendezvényeken – a gazdasági leépülés, az Európai Uniótól és az IMF-től remélt pénzügyi segítség kettős beszédű, hamis interpretációja nyomán – egyértelművé vált az öncsaló ideológiai keret: a hagyományos magyar rendi-sérelmi politika globalizációellenes nemzeti szabadságharccá stilizálása – annak érdekében, hogy a valóságról és a reális konfliktuskezelésről elterelje a figyelmet. S ezt a keretet „kell” kultúrpolitikával megtölteni: a paranoid nemzeti önvédelemből kreált magyarkodó fensőbbségtudat harsány kultuszával, amellyel szemben a legnagyobbak, köztük Széchenyi István és Bibó István is érveltek.

      Aligha szükséges bizonyítani, hogy a szűkebben vett művelődéspolitika – a persze sok alkalmi rögtönzés, esetlegesség, kapkodás ellenére – ugyanazt a társadalom- és politikafelfogást realizálja, amely a három legfontosabb határterületet is működteti: a köz- és felsőoktatást,¹¹ a média- és nyilvánosságpolitikát, valamint a vallás- és egyházpolitikát. Ezernyi a kapcsolódási pont közöttük az elvekben és konkrét intézkedésekben is, nem beszélve egy negyedik – talán a legáltalánosabb – szféráról, a mindennapi kultúráról, valamint az ötödikről, a politikai kultúráról. Hogy ezek a szférák milyen szorosan függenek össze, azt a nemzetközi összehasonlító és a hazai érték-, művelődés-, ifjúságszociológiai kutatások is bizonyítják. Ezek konklúziói arról vallanak, hogy hazánk lakosságának domináns szociokulturális attitűdjében – túl az általános műveltség állapotán, bár attól nem elválaszthatóan – a tekintélyelvű, „keleties”–ortodox, bizalomhiányos, szorongó, alattvalói mentalitás felerősödése, illetve a radikális-szélsőjobboldali, magyarkodó, idegenellenes magatartás vonzerejének riasztó terjedése tapasztalható. Az ép, a valódi kohézióra építő, kreatív nemzettudat helyett.¹² A balkanizálódás (bár az ott élő népek számára joggal sértő, ha a „Balkán” pejoratív kategória) közvetlen és sajátos kulturális tünete a felnőttképzés hazai népszerűsége: az egész életen át tartó tanulásban résztvevő munkaképes korú magyar lakosság 3 százalékos arányával jóval a 11 százalékos európai átlag alatt (Dániában 33 százalék!), Bulgária és Románia szomszédságában helyezkedünk el.¹³

      Legyen azonban bármilyen riasztó is a jobboldali kormányzat művelődéspolitikája, legyen bármennyire jogos éles bírálata, sokkal tágabb szemhatárból és szélesebb dimenzióban szükséges megítélni: a mai nemzeti és egyetemes kultúra egésze, makrofolyamatai felől. Mindenekelőtt leszögezhető: a mai magyar kultúra – a Fidesz által agyoncsépelt és torzul értelmezett – „nemzetpolitikai” szempontból is sokkal gazdagabb annál, hogysem a „centrális erőtér” paradigmájával pár év alatt (hiszen nem 2010-ben kezdték) teljesen át tudták volna programozni. Az évezredforduló óta – már az MSZP-SZDSZ-kormányzás alatt – egyre agresszívebb jobboldali tendenciák következtében olykor a perifériára, gyakran félellenzéki szerepbe szorítva, de hiteles értékalkotás folyik a magyarországi és a határon túli kisebbségi magyar kultúra régióiban. Szerencsére (még?) nem teljhatalmú a kormányzati művelődéspolitika; volt s „van élet” kívüle: a magyar kultúra jobb és gazdagabb, mint a jobboldali kulturális politika. Tarr Béla A torinói ló és Fliegauf Bence Csak a szél című filmjei nem „csupán” nemzetközi fesztiváldíjasok, hanem a nemzeti önismeretnek is kiemelkedő darabjai, mint ahogy a 2012 eleji fapados hazai filmszemle alkotásai közül is nem egy, bemutatván őket, remélhetőleg széleskörű visszhangot fog kiváltani.

      Az a tény, hogy a magyar táncház mint projekt a kulturális szellemi világörökség része lett, egyebek mellett azt is bizonyítja: a globalizáció, az európai és nemzetközi integrálódás nem eleve a nemzeti identitás gyengítője, ellenkezőleg: lehet annak szélesítője és külföldi népszerűsítője is. Bodor Ádám, Grecsó Krisztián, Grendel Lajos, Papp Sándor Zsigmond, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Térey János, Végel László, Závada Pál és mások regényei, drámái, illetve sikerük is a – szerencsére nem elsődlegesen politikafüggő – egyetemes horizontú nemzeti kultúra elevenségét bizonyítják. Az erdélyi, a kárpátaljai, délvidéki magyar színjátszás, a felvidéki képzőművészeti innováció értékei szintén, mint ahogy a hazai – sokágú – cigány (roma) zenekultúra klasszikus és új irányzatai. Ezekkel a rövid utalásokkal nem katalógusát állítom össze, még csak felszínes szemléjét sem írom a mai magyar kultúra alkotóerejének, csupán azt szeretném jelezni, hogy a kultúra nem szűkíthető le a kultúrpolitika által befogott és a botrányok által felhangosított övezetére. Még akkor sem, ha hazánkban milliók számára sajnos a bulvármédia celebvilága, az okkult tanok és újmitológiák, a történelemhamisítások és giccsek államilag is ösztönzött terjedése, a valóságshow-k és a „gondűző” szappanoperák kínálata jelenti „a kultúrát”. S a totalizálás akkor sem sikerült, ha ennek a trendnek a másik oldalaként és erősítéseként kibontakozott egy, a tudományos élet „racionalizálásával”, a „liberális értelmiség túlhatalmának” – úgymond – szükséges trónfosztásával indokolt és korrupciós rágalmakkal telített durva kampány a társadalomtudományi értelmiség és köztük a kritikai szemléletű szociológusok, filozófusok, esszéisták ellen. Mindkét folyamatban szembetűnő a kultúr- és tudománypolitika felelőssége.¹⁴ Hozzáteszem: az egyetemi-főiskolai felvételi keretszámok radikális szűkítése, az önköltségnek becézett tandíjak többszörösére emelése, egyes tudományterületek „lefokozása” szintén ezt a demagóg „kulturális populizmust” szolgálja.

Kultúraváltás és kultúravesztés

A Fidesz-KDNP művelődéspolitikájának reális megítéléséhez figyelembe kell vennünk a „külső” erőteret is. A huszonkét évvel ezelőtti politikai rendszerváltozás hazánkban nagyjából egybeesett a kultúra funkciójának és szerkezetének, a kultúra és a társadalom viszonyának nemzetközileg is tapasztalható gyökeres átalakulásával. Egyszerre, egymást hol keresztezve, hol erősítve van jelen az, amit a művelődéselmélet kultúraváltásnak és amit kultúravesztésnek nevez.¹⁵

      Az előbbi történetileg tipizálható, globális és kikerülhetetlen folyamat, a mediatizáció, a digitalizáció, az internet elterjedése, újabban a web 2.0 révén a közönséget pozitív értelemben is aktivizáló trend. A médiakonvergencia, a mobilkommunikáció révén radikálisan kiszélesedett a populáris kultúra tere; tetszik vagy nem tetszik, de tömegek nézik-hallgatják egyszerre ugyanazt s nyílik ugyanakkor lehetőségük a választékbővítésre vagy akár a letöltött művek személyre szabott újraszerkesztésére. A kultúraváltás, a hálózatosodás gyökeresen átalakítja a hagyományos művészi kánonokat, értékrendeket és műfajokat, csökkenti a hagyományos elit- és tömegkultúra közti távolságot, fölerősíti kölcsönösen egymást megtermékenyítő szerepüket és olyan rétegeket is bevon a kultúra áramába, akik eddig kimaradtak belőle. Örvendetes, hogy a felnőtt lakosság immár több mint 60 százaléka használja az internetet, bár még messze vagyunk az európai átlagtól. A kultúra hordozója leginkább a fülhallgatókból és laptopokból szóló könnyűzene és a roppant erejű televíziós, illetve webes kép lesz; ez utóbbi persze mint ikonikus fordulat kétségtelenül hátrébb szorítja az alapvetően nyelvi-fogalmi természetű Gutenberg-galaxist. Az internetes közösségi oldalak népszerűsége – bár vannak komoly kockázataik is – valóban globális faluvá tágították az emberi civilizációt és több vonatkozásban előrelépést hoztak a kultúra demokratizálásában. A kultúraváltás tehát nem isten csapása, és nem is a beteljesülő aranykor, de ha egy nemzet, egy közösség felismeri a természetét és tud vele bánni, akkor a maga javára is tudja fordítani. Vannak erre jelek hazánkban is.

      Ha a mindennapokban nem könnyű is az elválasztás, a kultúraváltástól mégis élesen meg kell, hogy különböztessük a kultúravesztést, amelynek különösen riasztók a tünetei hazánkban. Hogy a rendszeres könyvolvasó is kevesebbet olvas napjainkban, mint korábban; hogy az úgynevezett örömszerző olvasás mellé fel-, sőt fölébe nőtt az ismeretszerző olvasás; hogy a tudatosan művelődő magyar is több időt tölt a televíziók és a számítógép képernyője előtt, mint a magányos olvasással – nos ezek tények s a kultúraváltás fogalmi körébe tartoznak. Az viszont nem igazolható a kultúraváltással, hogy a magyarok körülbelül 76 százaléka komoly szövegértési nehézségekkel küszködik, hogy a felnőttek több mint 60 százaléka könyvet egyáltalán nem olvas (tehát sem papír alapon, sem otthoni számítógépen, sem e-book formájában). Nincs rá mentség, hogy a családok több mint 50 százalékának háztartási költségvetéséből semmi nem jut kultúrára (legföljebb a kábelszolgáltatásra). Kétségbeejtően alacsony az idegen nyelven tudók száma. A társadalmi mobilitás oktatási és kulturális tényezői gyengék; a fiatalok élet- és munkavállalási esélyeinek a szülők iskolai végzettsége általi erős determináltsága (szemben például a skandináv országokkal) szintén a közkultúra problematikus állagára, súlyos kulturális (ezen belül a digitális) esélyegyenlőtlenségek meglétére utal. Nem írható a kultúraváltás rovására az sem, hogy ijesztő mértékben terjednek a tudománytalan gyógyítási, természeti és történelmi „tanok”, hogy a közszolgálati médiumok is teret adnak például a délibábos újpogány mítoszoknak, a sumer–szkíta–párthus őstörténeti eredet-magyarázatoknak, a veszélyes ezotériák nyilvánosságának, a tudományos szemlélettel szembeni kétely és az irracionalizmus egyre agresszívebb, sőt kirekesztő divatjának. S akkor még csupán szemelgettem az efféle jelenségek széles kínálatából.

      Negyedszázados tapasztalat, hogy a kultúraváltás és kultúravesztés metszéspontján álló Magyarországon (részben ezen folyamatok miatt is) komolyan vesztett – a reformáció kora óta reprezentatív – társadalmi súlyából és közéleti tekintélyéből az irodalom, a művészet, az úgynevezett nemzeti magaskultúra. Az egypártrendszer idején – a baloldali világkép emancipatorikus és demokratikus kultúrafelfogásának mégoly ellentmondásos, de számos eredményt is hozó érvényesülésén túl – az is megnövelte a kultúra rangját, hogy a kádári hatalom szempontjából volt egyfajta legitimációs és szabadságpótló szerepe is. Az értelmiség egy része (legyen kormánypárti vagy ellenzéki) büszkén hordozta a korábbi évszázadok politikai-közéleti karakterű nemzeti küldetéstudatának és ebből fakadó képviseleti szerepének megannyi vonását. A többpártrendszer, a politikai nyilvánosság pluralizálódása és a politika mint hivatás professzionalizálódása, a piacgazdaság rapid újraszületése, az elkapkodott privatizáció, a globalizáció, az államnak a kultúra finanszírozásából történt szinte teljes kivonulása önmagában is „leértékelte” a kultúrát, még ha ez a leértékelődés olykor jót is tett a kultúra autonómiájának, szerves fejlődésének, pluralizmusának.

      A kultúraváltás és -vesztés, a szerepleértékelődés említett tendenciái mellé az elmúlt években felsorakozott még egy, negyedik folyamat: a társadalom egyre nagyobb hányadának elszegényedése, a munkanélküliség és a létminimum alatt élők számának növekedése, a létbizonytalanság és az egzisztenciális szorongás terjedése, egyes régiók és kistelepülések, valamint számos fiatal, idős és cigány származású réteg, csoport szinte teljes marginalizálódása, pauperizálódása. A súlyos gazdasági-szociális-egészségügyi-életviteli gondok vagy éppen a munkahelyteremtő tőkeberuházások elmaradása részben következményei az innovatív művelődés és a kulturális modernizáció regionális vagy lokális gyengeségének. Egyúttal azonban súlyos okai, akadályai is a kultúra hagyományos és digitális formái hatékony terjedésének, ezen belül a társadalmi felzárkóztatás kulturális ösztönzésének.¹⁶ Mindez persze több mint két évtizedes folyamat eredménye, ami a 2008-ban kirobban nemzetközi pénzügyi válság hazai következményeivel még fel is gyorsult, de a 2010 tavaszán hatalomra került Orbán-kormány brutálisan rosszul kezelte–kezeli ezt a tendenciát: nem csillapítja, hanem éppen hogy növeli a társadalmi polarizációt; nem a szegénység, hanem a szegények ellen harcol – kulturálisan is.

Egy kis kultúrafinanszírozási kitekintés

A Kornai János bírálta „koraszülött jóléti állam” fogalmának mintájára ugyanakkor használatban van (ha nem is annyira divatos) a „koraszülött kultúrállam” fogalma is. Ez a kategória, illetve a mögötte álló, gyakran modernizációs és reformfrazeológiával átszőtt történelem- és művelődésfelfogás élesen bírálja a pártállami évtizedeknek a reális gazdasági teherbíró-képességet olykor meghaladó, állítólag túlhajtott, főleg politikai-legitimációs célúnak tekintett kultúrafejlesztési stratégiáját. E nézet valamiféle kulturális túlfinanszírozásban marasztalja el a Kádár-korszakot, s elavultnak és az autonóm kultúrát kompromittálónak minősíti a művészeti elit kitüntetett, azaz hol elkényeztetett, hol veszélyesnek tekintett és túlellenőrzött közéleti szerepét. Ez a szerep különösen az elmúlt évtizedek részben kényszerű takarékossági intézkedései kontrasztjában tűnik nyomasztó árnyéknak.

      Némi igazság lehet ezekben a bírálatokban, de a lényeget aligha ragadják meg: a magyar kultúra nem a „normalitás” szintjére került vissza, hanem a kultúraváltás és kultúravesztés metszéspontján, a gyakran elhibázott politikák „jóvoltából” – ha számos értéket felmutatva is – társadalmi léptékben ténylegesen válságos helyzetbe került. Olyanba, ami nemcsak következménye, hanem részben oka is az ország gazdasági helyzete megtorpanásainak, innovációs deficitjeinek, értékválságainak. Még akkor sem beszélhetünk túlfejlesztett kultúráról, ha tény, hogy a kulturális intézményrendszerre és finanszírozásra egykoron ráfért volna s ma is ráfér a racionalizálás és a takarékosság, a piacgazdaság kereteihez s főleg a – már említett – kultúraváltáshoz való bizonyos fokú alkalmazkodás; anélkül, hogy az egész szférát odadobnánk a piacnak, illetve a tőkék érdekeinek. Csakhogy szakmailag kiérlelt, felelősen megalapozott strukturális átalakításokra és – a kétségtelen államháztartási kényszereket is bekalkuláló – finanszírozási korrekciókra lett volna, illetve lenne szükség (egy baloldali–liberális politikai többség esetén is), s nem arra az ideologikusan antikulturális és forráskivonási célú, már-már barbár rombolásra, amit Orbán Viktor kormánya művel.

      Nem vállalkozom a kulturális mecenatúra, a finanszírozás, a közvetlen állami költségvetési összegek, a közvetett alapítványi finanszírozási arányok és a piaci-félpiaci szabályozók mostani mechanizmusának részletes bemutatására és jellemzésére. Itt és most csak azért hozom szóba ezt a témakört, hogy érzékeltessem: mennyire torz a „túlfejlett”, illetve a „koraszülött kultúrállam” olykor liberális-modernizációs, olykor konzervatív-piacelvű fikciójával igazolt mai művelődéspolitikai gyakorlat. 2010-ben persze ez a politikai szektor is monumentális fejlesztési ígéretekkel kezdte karrierjét, de valójában az ellenkezője történt: 2010-2012-ben a köz- és felsőoktatás mellett a kulturális, a művészeti és a közművelődési területet is elérték a méretes forráskivonások, amelyek aligha igazolhatók az állítólagos modernizáló racionalizálási meggondolásokkal, de még a nemzetközi pénzügyi válság és a hazai államháztartás valóban méltányolható takarékossági kényszereivel sem. Az európai és távol-keleti gazdaság- és művelődéstörténeti tapasztalatok (Finnország, Japán, Dél-Korea, Izrael, Németország stb.) azt bizonyítják, hogy a pénzügyi válságok, a súlyos gazdasági nehézségek idején éppen ezeket a szférákat volt érdemes fejleszteni. Termelő beruházásoknak s nem áldozatnak, azaz a maradványelv szerint támogatandónak számítanak, hiszen a humán erőforrás fejlesztése, az oktatásba és a kultúrába való beruházás egyre hatékonyabban és gyorsabban térült s térül meg. Különösen így van ez egy olyan ország és nemzeti kultúra esetén, amilyen a magyar; utalok itt nyersanyag- és energiaínségünkre, külkereskedelem-függőségünkre és sajáttőke-szegénységünkre, illetve a magyarság kultúrnemzeti státuszára. Ehhez képest: ahelyett, hogy növelték volna a más szektorokhoz képest relatíve mégis csak kis összegű kulturális, oktatási, közművelődési ráfordításokat, drasztikus állami-önkormányzati forráskivonás kezdődött. S ha tekintetbe vesszük a családok többségének az elmúlt 2-3 évben tapasztalható elszegényedését (munkanélküliség, adósságválság stb.), magától értetődő, hogy a háztartások túlnyomó többségében a kultúrafogyasztásra fordítható háztartási büdzsé is zsugorodott. Miközben a jobboldali kultúrpolitikusok állandóan Klebelsberg Kunóra hivatkoznak pozitív példaként (hogy mennyire lehet ma norma az 1920-as évek kétségtelenül nagy formátumú konzervatív minisztere, az külön, itt nem részletezhető téma lenne), elhallgatják a legfontosabb tényt. A gróf ugyanis a Trianon utáni, a mainál sokkal súlyosabb gazdasági és társadalomlélektani helyzetben éppen a kultúra finanszírozásának évről évre 2-3 százalékkal történő emelésével és a magas kultúra, az oktatás expanzív támogatásával törekedett kompenzálni a súlyos gondok legalább egy részét. (Az állami költségvetésből 1920-ban 3,2 százalékkal, 1922-ben 4,5 százalékkal, 1923-ban 7,3 százalékkal, 1926-ban 9,3 százalékkal, 1927-ben már 10 százalékkal részesedett az oktatási és kulturális ágazat.)¹⁷ Ráhivatkozó mai konzervatív „utódai” éppen az ellenkezőjét teszik, méghozzá gyakran ökonomista, technokrata, esetenként cinikus indokokkal. Nem említve a köz- és felsőoktatási finanszírozás hasonló s talán még drámaibb megcsonkítását, elég azt a tényt említeni, hogy 2010-ben a Fidesz-kormány 4 és fél, 2011-ben 4,7, végül 2012-ben 5 milliárd forinttal csökkentette a kulturális államtitkárság költségvetését, miközben egyéb kulturális források is jelentősen csökkennek. A teljes kulturális terület államháztartási támogatása 2010-ben 78.851 milliárd forint volt, ez 2012-re 35 százalékkal csökkent, ami példátlan a magyar művelődés történetében.¹⁸ 2012. januártól a kulturális intézményeknek, múzeumoknak, könyvtáraknak, művelődési házaknak 20-30 százalékkal csökkentették az éves költségvetését, körülbelül. ennyi szakember elbocsátását kényszerítve ki, ami a közintézményi hálózat elemi működését veszélyezteti, számosat bezárásra kárhoztatva. Vajon megmaradnak-e például a kistelepülések számára éltető köldökzsinórként működő mozgókönyvtári szolgáltatások?

Kihívások és válaszok

Legyünk tárgyilagosak: a mai magyar kultúra és művelődéspolitika ellentmondásai nem csupán a jobboldali kormányzat felelősségére utalnak, nem csak a második Orbán-kormánynak róhatók fel. A kultúraváltás, illetve -vesztés globális és nemzeti tendenciáján túl a súlyos gondokban, a magyar kultúra több helyütt halmozottan hátrányos helyzetében (de legalább is leértékelődésében) jelentős szerepet játszik egy rossz politikai tradíció is: a művelődés és tudomány strukturális szerepével, a gazdasági-társadalmi fejlődés kulturális faktoraival és indikátoraival szembeni érzéketlenség is. Az ökonomista orientációjú és a napi érdekeket hajszoló politikai eliteket – tisztelet a kivételeknek – évtizedek óta jellemzi ez hazánkban, köztük olykor sajnos a liberális és a baloldali előjelű modernizációs törekvéseket is. A 2002-2010 közötti két országgyűlési ciklus szocialista-szabaddemokrata kormányzatának oktatás-, tudomány-, média- és művelődéspolitikája egyéb vonatkozásban is kritikailag értékelhető, a nyilvánosság és a baloldali értelmiség meglehetősen kritikusan-önkritikusan viszonyult is ezekhez. (Szemben a jobboldallal, amelynek médiabirodalma többnyire harsányan apologetikus hangvételű a „sajátjairól” szólván, vagy szélsőjobbról támadja őket.)

      Mindazonáltal a baloldali-liberális oktatás-, média- és művelődéspolitika által egykor elkövetett hibák veszélyességüket tekintve nem mérhetők a második Orbán-kormány által már az eddigi két év során is produkált rombolás mértékéhez és jellegéhez. A korábbi időszakról szólván meg kell emlékeznünk például a 15 éves gyerekek szövegértésének terén az úgynevezett PISA-felmérés szerint elért örvendetes javulásról (e tekintetben legalább az Európai Unió átlagához zárkóztunk fel). Ez elválaszthatatlan az előző évtized során, bár buktatókkal, de mégis csak kibontakozott demokratikus oktatási-nevelési gyakorlattól, amelynek eredményeit most – félő, hogy – visszaveti a tankötelezettség felső határának tizennyolcról tizenhatra történt leszállítása, valamint a szakképzési rendszer „reformja”, ezen belül a közismereti tárgyak visszaszorítása, ami a közkultúrára, az általános nemzeti műveltségre s benne a szövegértésre is károsan fog hatni. A kultúrpolitika nem ideologikus gyakorlata, egyetemes értéktisztelete vagy az igényes tömegkultúra fejlődésének ösztönzése például a populáris ifjúsági zenében (a PANKKK – Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért elindítása Bozóki András minisztersége alatt) szintén folytatandó tendencia, mégsem látszanak jelei 2010 után. Igaz: a Fidesz-KDNP-kormányzat művelődéspolitikájának sem indokolt minden elemét negatívan minősíteni. Születtek, vannak jogos, ésszerű egyedi döntések és értékarányos korrekciók is, például okkal ismerték el végre 2012. március 15-e alkalmából a magyar jazz két nagy öregjének, Gonda Jánosnak (Széchenyi-díj) és Vukán Györgynek (Kossuth-díj) a több évtizedes kiemelkedő munkásságát. Az ilyesmit a Fidesz-politika kritikusa is előítélettől mentesen visszaigazolhatja; éppen elég „baj” az Orbán-féle kulturális politika főiránya, lefelé nivelláló és klientúraépítő tendenciája.

      A mai magyar kultúra – fentiekben jellemzett – ellentmondásos helyzetére elvileg többféle terápiás válasz adható. Minden politika – akár deklarálja, akár nem – abból indul ki, hogy mire értékeli a tágan vett kultúra, művelődés és szellemi élet szerepét a társadalomban, a jövőképben, a modernizációban, az életminőség alakulásában és a politikai demokráciában. A művelődéspolitikai válasz nem szakítható el az általános politika céljaitól és eszközeitől, még ha olykor rendelkezhet is némi autonómiával, relatív felértékelődéssel, „jobb minőséggel”, mint például a Kádár János – Aczél György neveivel fémjelezhető időszakban az 1960-as évek derekától, körülbelül két (persze igencsak ellentmondásos) évtizeden át. A 2010 óta hatalmon lévő kormányzat azonban egészében torz terápiát, veszélyes „gyógyírt” kínál a magyar kultúra külső és belső ellentmondásaira. A gazdasági-pénzügyi kényszerek szükségképpen kedveznek a centralizációs restrikciónak; Orbán Viktor kormánya számára azonban ez inkább csak ürügy: a kulturális életben is a demokratikus normák, az érdemi szakmai konzultációk, a kiszámítható jogállamiság, az önkormányzatiság és a civil kontroll fölszámolásán dolgozik – sajnos látványos eredményességgel. Szedjük logikai rendbe ezeket a tételeket.

      (1.) A „nemzeti identitás és kultúra” melletti harsány propaganda ellenére, sőt annak álcája mögött tehát az Orbán-kormány egyrészt durva forráskivonással szegényíti el az amúgy is pénzszűkében szenvedő kulturális szférát. Feltűnőek a hazai komolyzenei kultúrát ért veszteségek, például a Budapesti Őszi Fesztivál és a szentendrei Nehéz Zenei Fesztivál megszűnése, a Fesztiválzenekar, a Zempléni Fesztivál és a Miskolci Operafesztivál támogatásának radikális csökkentése. Veszélybe kerültek az ország tekintélyes zenei együttesei;¹⁹ áprilisban felröppent hír, hogy a nagyhírű Rádiózenekart is „ki- vagy átszervezés” fenyegeti. Számos területen folytatódik a kulturális intézményrendszer leromlása, sőt szinte tudatos rombolása, ami éppen a társadalom legszegényebb rétegeinek (amúgy sem bőséges) művelődési lehetőségei számára jár a legkárosabb következményekkel, hiszen a falusi lakosság négyötöde számára nemcsak kulturális-szórakozási helyszín, hanem szolgáltatási és életviteli létkérdés a közösségi és kultúrházak működése. Különösen aggasztó ez a kistelepülések, az 5.000 léleknél kisebb falvak, tanyák esetében, amelyekre amúgy is a magas és tartós munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása, a reménytelenség elterpeszkedése a jellemző. Már a korábbi években is súlyos hátrányt szenvedtek a közművelődési intézmények és terek működésében,²⁰ a 2011-től – részben a kényszerű takarékosságra hivatkozva – felgyorsuló átszervezési, bezárási és szakember-elbocsátási folyamat riadalmat keltően rontja a helyzetet. Egy 2012. áprilisi kormányhatározat pedig – a szakmai szervezetek erélyes tiltakozása ellenére – egy tollvonással fölszámolta a megyei múzeumi, könyvtári és közművelődési hálózatokat.²¹ A belőlük kiszakadó, szakemberek híján magukra maradó kisvárosi, községi tagintézményeket ezzel a döntés kiszolgáltatta az amúgy is megsarcolt, elsúlytalanított települési önkormányzatok szinte üres zsebének. S teszi mindezt a kormányzat a nemzeti és lokális identitás erősítése helyes céljainak frázisokká züllesztése és ilyenekként pufogtatása idején!

      (2.) Másrészt – az említett folyamattal összekapcsolva, de a pénzügyektől függetlenül is – a kormányzat számos intézkedéssel korlátozza a kulturális élet pluralizmusát, sokszínűségét, autonómiáit. Egy állami ideológiává emelt konzervatív-nemzeties-vallásos értékrendet igyekszik ráerőltetni a közszolgálatinak nevezett médiumokra és a hagyományos kultúraközvetítő intézményekre, színházakra, múzeumokra stb. A szellemi átprofilírozást durva és szakmaiatlan vezetőcserékkel, leépítésekkel, intézmények értelmetlen összevonásával, a saját klientúra pozícióba helyezésével, szélsőjobboldali ideológiák kulturális képviseletének legalizálásával valósítja meg. Egyszerre koncepcionálisan átgondolt s ugyanakkor rögtönzésektől terhes, hisztérikus gyakorlattal, miközben az állami kulturális reprezentációt szolgáló néhány új megaintézmény (például az Andrássy-negyed nevű múzeumi tömb a Városliget peremén) álmával is kecsegtet, de főleg stadionépítéseket finanszíroz.

      (3.) Harmadrészt: a mai kormányzat a centralizálással és az átideologizálással nemcsak a kultúra mindenkori humánus kritikai küldetését és az öntevékeny, civil művelődés ezernyi formáját igyekszik korlátozni, hanem „szabad utat enged” a középszerű, sőt silány kultúrának, ami – érthetően – nem zavarja a Fidesz-politika köreit, sőt éppen hogy alájuk játszik, mondván: „ez kell a népnek”, ezzel tartható kézben s szerelhető le a tömegek kritikai érzékenysége. Miközben helyi és országos intézmények mennek tönkre, s igényes televíziós műsorok tucatjai szűnnek meg, kétmilliárd forint külső támogatást kap például egy gyenge, ám kormánypárti szellemiségű televíziós szappanopera, a Marslakók.²² Egy országos kereskedelmi csatornán több év után leszerepelt, egyre ízléstelenebbé és átpolitizáltabbá züllött showman-t is képesek voltak közszolgálatilag alkalmazni két évre, szerény 300 millió forintért, hogy emelje a csatorna népszerűségét;²³ a nézettségi adatok viszont azt mutatják, hogy az RTL Klubról átköltöztetett Fábry Show-val az ellenkező hatást sikerült elérni.²⁴

Eszközök, módszerek, indokok

Nem tételes leltárt és botránykrónikát készítek a második Orbán-kormány első félidejének művelődéspolitikájáról (s természetesen el kell hárítsam a szektoronkénti részletezést is), csupán a működési alapelveket, a rekonstruálható motívumokat és a várható következményeket törekszem bemutatni. Ennek a művelődéspolitikának a legfontosabb sajátossága a hatalmi centralizálás, a szakmai önkormányzatiság visszametszése, helyenként teljes fölszámolása és a kulturális civil társadalom súlytalanítása. A vezetőkiválasztás országos és helyi szinten nagyrészt a Fidesznek és a KDNP-nek, illetve a miniszterelnöknek közvetlenül elkötelezettek köréből történt s történik, a hűség és klientúra szolgálati fegyelme jegyében. Külön esettanulmányt érdemelne ebből a szempontból a Magyar Állami Operaház vezetésében az elmúlt évek során végbement személycserék ámokfutása. A hiteles személyekből álló szakmai tanácsadó és döntéshozó testületek szerepét gyakorlatilag fölszámolták. A filmmecenatúra területén súlyos pénzügyi visszaélések koncepciós vádjával megszüntették a Magyar Mozgókép Közalapítványt. A helyébe létrehozott Magyar Nemzeti Filmalap gyakorlatilag Andy Vajna egyszemélyes irányító szerepét intézményesíti, totális döntési kompetenciát adva neki a pénzekről, a forgatókönyvekről és a 150 millió forintnál nagyobb összegű támogatásban részesült produkciók esetén pedig a filmek végső formájáról, amit „az utolsó vágás joga” mint üzleti és politikai cenzúralehetőség szimbolikusan is nyomatékosít.

      Állatorvosi lova a filmpolitika az Orbán-kormány egész művelődéspolitikájának. A 2004-es filmtörvény, amelynek megalkotása Hiller István miniszterségéhez kötődött és amit széles szakmai és parlamenti konszenzus támogatott meg, az amerikanizálódó hazai filmforgalmazás korábbinál hatékonyabb (de nem piacellenes) megadóztatásával jelentős mértékben javította az új magyar filmek megszületésének és forgalmazásának esélyeit, az évekre előre láthatóan növekvő támogatási összegek tervezhető perspektívájával. Voltak ennek a szisztémának buktatói és baj, hogy a vállalt támogatásnövelés már a szocialista-szabaddemokrata kormányzat alatt is – elsősorban a kirobbant pénzügyi válság miatt – megtorpant, de kedvező esélyeket ígért az új és igényes magyar filmek megszületése és sikeres forgalmazása számára. A 2010 utáni törvénymódosítás²⁵ és a vele összefüggő kormányzati intézkedések a korábbi, viszonylag plurális és szakmai önkormányzati rendszert – a hiányzó magyar közönségfilmek és a „nemzetnevelés” szükségességére hivatkozva – direkt módon állami irányításúvá alakították. Ezáltal egy, a sokstúdiós amerikai filmiparban bejáratott, de nálunk a provincializmust kockáztató, a jó hagyományokat is sértő, tetejébe Orbán Viktor miniszterelnökhöz közvetlenül bekötött mechanizmus jött létre, s rögvest a felére is csökkent az elkészült, bemutatható nagyfilmek száma. Tehát – s ezt tekintem szomorúan modellnek – a szükséges korrekció érvényesítése torz irányt vett; vélhetően Andy Vajna és szűk körű irányító stábjának szándéka ellenére is, de okkal váltva ki elementáris tiltakozást a filmszakma részéről.²⁶

      Hasonló strukturális változások mennek végbe az előadó-művészeti törvény módosítása nyomán a színházi életben, új besorolási rendbe osztva az egyes intézményeket,²⁷ vagy a múzeumok régészeti és egyéb tevékenységének szabályozásánál. A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat fölszámolásával egyes, a hatalomnak kedves vállalkozói érdekcsoportok szinte szabad teret kapnak a műemléki, régészeti döntésekben.²⁸ Még nem látni tisztán, hogy milyen következményekkel fog járni a megyei múzeumi, könyvtári és közművelődési hálózatok – már említett – fölszámolása, illetve az önkormányzatok által fenntartott és irányított helyi kulturális intézményeknek, művelődési és teleházaknak, könyvtáraknak, múzeumoknak (vagy egy részüknek) a kormányhivatalok kezébe adása és a kötelező normatívák szűkítése. Az viszont máris érezhető, hogy így „könnyen” megvalósulhat a leépítések, megszorítások, profilváltások, vezetői kinevezések közvetlen állami irányítása, egy kézbe vétele, a központi – vélhetőleg nem ritkán tartalmi, ideológiai – direktívák végrehajtatása. S korántsem csupán a pénzzel való takarékoskodás kényszere vagy egyes lobbiérdekek diktálnak, hanem az állami ideológiává emelt keresztény-nemzeti értékrend és történelemszemléleti „újbeszéd” kánonja is, ahogy ez egyes új múzeumi kiállítások koncepciójában, a könyvbeszerzések állami orientálásában vagy éppen a tankönyvkiadás centralizálásában is tetten érhető.

      Nem tartom eleve ördögtől valónak az állami jelenlét némi erősítését a kulturális szférában, hiszen tudjuk: nem minden önkormányzat volt kultúrabarát, de a jelenlegi trend még kevésbé az, sőt a múltból felelevenített „agit. prop.” módszerek „nemzeties” átfestésével jár együtt. Roppant tanulságos ebből a szempontból is Pécsnek, Európa 2010-es kulturális fővárosának a históriája. A végre megépült regionális könyvtár, a Kodály Központ és a Zsolnay-negyed öröm, komoly nemzeti érték, de ami 2010 óta történik Pécs kulturális intézményeivel, nem kevésbé aggályos, mint az odáig vezető út. 2012 tavaszán úgy tűnik: 3-4 múzeumot kell – legalább is ideiglenesen – bezárni, illetve zárva tartani, miközben szemlátomást erősödik a közvetlen fideszes politikai befolyás a pécsi POSZT irányításában.²⁹

      Szintén alapvető jellemzője a kormányzati művelődéspolitikának az alternatív, kisközösségi, kísérleti műhelyek, civil egyesületek működésének erőteljes korlátozása. Sokféle eszközzel érték s érik el, például a civil szervezetekre és pénztámogatásukra vonatkozó törvényekkel, rendeletekkel, illetve képviseleti csúcsszervük, a Nemzeti Civil Alapprogram gyökeres átalakításával; a nem hivatásos, nem állami és önkormányzati fenntartású alternatív színházi társulatok pályázati esélyeinek szűkítésével; a fiatalok kedvelt klubjai, szórakozóhelyei egy részének mondvacsinált ürügyekkel, esetenként lakossági hangulatkeltéssel való fölszámolásával. A legszélesebb – és köztük a legszegényebb – rétegek tömegek művelődését és igényes szórakozását szolgáló közkultúrára (erre a növekvő jelentőségű szektorra) is egyre kevesebb pénzt fordítanak: 2010-ben 1,45 milliárd forint volt a még az előző kormányzat által meghatározott összeg, ez 2012-re 467 millióra zuhant.³⁰ Mindeközben ugrásszerűen nőtt a miniszterelnök és kliensi-támogatói körének közvetlen érdekszférájába eső sportágazat finanszírozása. Minden régióból, városból, Debrecenből, Szolnokról, Veszprémből, Győrből is hozhatnék konkrét példákat az ilyen típusú helyi kultúrharcokra; személyesen is átéltem a budapesti Sirály, a Zöld Pardon, a Tűzraktér kitelepítésének, a Gödör és a Trafó átprofilírozásának traumáját. Ezek mögött az intézkedések mögött alig leplezett a Fidesz közeli vállalkozói csoportok helyzetbe hozása, illetve az alternatív kulturális tartalmak rendpárti elutasítása, a fiatalok életforma-szabadságának korlátozása és a kritikai értelmiség terei szűkítésének szándéka.³¹

      A közművelődés fogalma és fejlesztési igénye – magától értetődően kiegészítve a magyar jelzővel, mintha anélkül is nem lett volna „nemzeti” – szerepelt s szerepel az Orbán-kormány programjában. Szakemberek részvételével 2012 elejére megszületett egy vitaanyag is,³² amely a közhelyek és nem egy vitatható tétel mellett számos helyes célkitűzést, több rokonszenves törekvést, a korábbi évtizedek baloldali–liberális kulturális stratégiáiból is (hivatkozás nélkül) átemelt jó ügyet, prioritást tartalmaz. „Mindössze” az a kérdés, hogy a radikális költségvetési megszorítások, a településszerkezeti változások (a járások létrehozása), az intézmények többségének a regionális kormányhivatalok kezébe adása, az önkormányzati kulturális normatívák veszélybe kerülése stb., továbbá a kulturális kormányzat és igazgatás belső küzdelmei mit engednek megvalósítani ezekből az elvekből. Nem jogtalan e tekintetben sem az aggodalom, sem a borúlátás.³³

      A fideszes művelődéspolitika másik állatorvosi lova a Nemzeti Kulturális Alap (NKA). Ez a pénzalap a legnagyobb támogatója a kortárs kultúrának, de „meg kellett regulázni” állítólag túlzottan nyitott, liberális szellemű mecénási szerepe miatt. Az átalakítás, a folyamatos korszerűsítés persze több ponton jogosult, belekezdett már az előző kormányzat és a Harsányi László vezette irányító testület is. A konzervatív szemléletű, de tapintatos változásokban gondolkodó Jankovics Marcell rövid ideig tartó elnökségét fölváltó új vezető, L. Simon László tevékenysége az újfideszes politika célratörő mohóságát tükrözi. Az NKA költségvetése és szétosztható támogatási büdzséje kétségtelenül emelkedett az adókból és járulékokból, de ez a növekedés a nyilvánvaló politikai preferenciákat szolgálja. Ennek érdekében az új NKA-elnök gyorsan végrehajtotta a „szükséges” átszervezéseket és személycseréket, amelyeket még az az abszurd tény is tetéz, hogy L. Simon László egy személyben az NKA és az Országgyűlés kulturális bizottságának is az elnöke, azaz önmaga főnöke. Láthatólag ő a kultúrpolitika erős embere; ismerjük el, vannak racionális törekvései is, annál feltűnőbb, hogy József Attila-díjas költő létére az egyik kezdeményezője József Attila budapesti Kossuth téri szobra ki- vagy áttelepítésének.

      A kultúrpolitika belső szervezeti mechanizmusával, szűk körű párt- és kormányzati irányító gárdája működésével, az esetleges félidős miniszter- és államtitkárcserék esélyeivel nem foglalkozom,³⁴ bár ez is fontos elemzési szempont lehetne, hiszen e mechanizmus „kerekeinek és csavarjainak” a súrlódásai, az érték- és módszerbeli hangsúlykülönbségek, a sokszor anarchisztikus, rögtönző gyakorlat maga is okozója a bajoknak. Vannak tényleges hatalommal és pénzzel nem vagy alig rendelkező vezetők; gyakori viszont, hogy egészen más tárcák képviselőinek, pártkádereknek és egyes gazdasági-vállalkozói csoportoknak a szaktárcánál jóval nagyobb beleszólása van a kulturális ügyekbe. A külső szemlélő számára is olykor érzékelhető belső ütközések – egyes konfliktusenyhítő gesztusokat, tiszteletre méltó nyilatkozatokat, csöndes visszakozásokat leszámítva, bár ezeket is meg kell becsülnünk – többnyire hatásköri viták, kishatalmi presztízsbirkózások, s többnyire nem a kultúra valódi és hosszú távú érdekeit szolgálják.

      A kultúraváltás, a művelődés demokratizálása, valamint a nemzeti értékek európai és globális elismertetésének, nyilvánosságának egyre fontosabb eszköze a digitalizálás. Sok beszéd, több látványos bejelentés, de nagyon kevés konkrét felmutatható eredmény jellemzi ezt a szférát. Ha valahol, itt valóban lenne értelme a központi állami mecenatúrának, az okos értékorientációnak, a nagy összegű pénzbefektetésnek és a szívós munkának; számos részeredmény ellenére nem jeleskedtek ebben a korábbi kormányzatok sem. Most viszont az a veszély fenyeget, hogy ez az ügy is ki lesz szolgáltatva a hatalom közeli vállalkozások közötti üzleti érdekharcoknak, netalán a korrupciónak. Mi, állampolgárok pedig be kell hogy érjük egy új – ki tudja hányadik – szervezeti kerettel, a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal, a hozzá kötődő honlapcsoporttal http://www.mandatv.hu; http://www.mandarchiv.hu stb.), de főleg hangzatos ígéretekkel, amelyek nem pótolják a honlapok retrospektív és jelen idejű tartalmi kínálatának 2012 tavaszán még feltűnő soványságát, már-már ürességét.

      Külön tanulmányt érdemelne a médiarendszer hatalmi centralizálásának a kulturális rádió- és televízió-műsorok terén tapasztalható hatása. A sajtó és a média meglehetősen sokat foglalkozik önmagával, de arról kevés szó esik, hogy a Magyar Távirati Iroda nonprofit Zrt., a Magyar Rádió Zrt., a Magyar Televízió Zrt. és a Duna Televízió Zrt. gyakorlati összevonása, egységes és centrális politikai-ideológiai-személyzeti-pénzügyi irányítása, a médiahatóság túlhatalma milyen szerepet játszott a kulturális programok csökkenésében, átpolitizálódásában és a pluralizmus kiiktatásában. A közszolgálatiság tényleges gleichschaltolása nem csupán a tájékoztató és hírműsorok egyszínűvé, sőt propagandisztikusan kormánypártivá hangolásában s esetenként a soha nem tapasztalt „szakmai” mélypontokig történő lemerülésben érhetők tetten (elég csak Schmitt Pál doktori ügye rádiós és televíziós kezelésének kultúrájára utalni), hanem a közszolgálati normák teljesítése kulturális oldalának az eltorzulásában és szaporodó fehér foltjaiban is. Kitűnő magazinok szűntek meg, eltűntek az igényes, kritikai szellemű vitaműsorok (tisztelet a még – de meddig? – megmaradt kivételeknek); a médiumok sugallta tipikus kulturális attitűd pedig – főleg a valóságshow-k, vetélkedő- és sztárműsorok, szappanoperák révén – az egyik leghatékonyabb terjesztője a már említett „3 B-nek”, a hiteles tájékoztatást, a kulturális igényességet és rekreációt pótló bulvárosodásnak, bunkóságnak és barbarizálódásnak. Az új médiaszabályozás és -rendszer, a módosított szellemiségű és minőségű tartalomszolgáltatás, a közszolgálati bulvár intézményesítése ugyanakkor szabad utat biztosít a Fidesz holdudvarához, a párt és a kormányzat vezető köreihez köthető külsős műsorgyártó cégek több száz milliós, sőt több milliárdos megbízásainak.³⁵ A posztmodern médiakultúra globális előretörésére és az iránta való tömegigényre hivatkozva sem fogadható el egyes Fidesz közeli szórakoztatóipari magáncégek protekcionista megbízása és gyakran kommersz produkcióik állami, sőt nemzeti reprezentációs funkcióba emelése, miközben folyik a magyar kultúrát a világ előtt is reprezentáló művészeti ágak, intézmények, alkotások leértékelése, kivéreztetése, esetenként nagy tehetségek, komoly egyéniségek „külföldre menesztése”.

A Fidesz-KDNP és a szélsőjobboldal kulturális összeborulása

Különösen veszélyes az a tendencia, hogy Orbán Viktor kormányzata és politikai köre súlyos engedményeket tesz a szélsőjobboldal kulturális követeléseinek és módszereinek. Míg a nyugat-európai polgári demokráciákban a konzervatív jobboldal és a radikális szélsőjobboldal között általában nincs átjárás, még összekacsintás sem, Magyarországon ez nap mint nap realizálódik. Két oka lehet.

      Egyrészt a Fidesz ideológiai-kulturális világképe valóban több ponton érintkezik a Jobbik tekintély- és vezérelvű, normatív és historizáló művelődésfelfogásával, sérelmi alapú nemzetszemléletével, ha némileg óvatosabb, szalonképesebb megfogalmazásokkal él is. Másrészt Orbán Viktor abba az illúzióba ringatja magát, hogy ha megértő irántuk s „megszelidítve” átveszi jelszavaikat, akkor ezzel „kifogja a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából” és elnyeri szavazóik legalább egy részét. Ez az önáltatás nem vadonatúj a magyar jobboldal történetében: ezzel kezdte miniszterelnöki ciklusát Imrédy Béla is 1938 májusában, s tudjuk, mi lett a következménye: a nyilas pártok váratlan, egymilliót meghaladó szavazata az 1939. május végi választásokon s hazánk háborúba sodródása Hitler oldalán, hogy egyéb „eredményekről” már ne is szóljunk. Széles körűen tetten érhető ez az integrálási illúziójú, valójában megalkuvó sodródás vidéki és egyes fővárosi színházigazgatói vezetőcserék esetében, a regionális és helyi művelődési intézmények műsorpolitikájában, a kódolt, sőt helyenként nyílt cigányellenesség és antiszemitizmus „kulturális” tolerálásában. De sokszor ez áll az utcanév-átkeresztelések, újabb köztéri szobrok kitelepítése és indoklásuk mögött (Károlyi Mihály, József Attila),³⁶ ez a motívum hat az egyes értelmiségiek, alkotóművészek elleni alpári kampányokban (például Heller Ágnes kapcsán vagy a Kertész Ákosra szóló „kilövési engedély” megadásában). A szélsőjobb fogja a kormányzat kezét a gyűlöletkeltő hangvétel, a nemzeties giccs, a történelmi tudatzavar terjedésekor, a hungarista rock tömegkultúrájának, a neonáci, fasisztoid internetes szubkultúrának a hallgatólagos támogatásában. Megdöbbentő példája ezeknek a jelenségeknek, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke sámántáncot engedélyezett a parlamenti kupolacsarnokban őrzött Szent Korona mellett, ami a józan ész és a történelmi jó ízlés megcsúfolásán kívül a keresztény egyházak jogos érzékenységét is sérti, ha nem merték is szóvá tenni.³⁷ A Fidesz és a szélsőjobb közötti viszony persze kölcsönhatású: a szélsőjobboldali szubkultúra terjedése (főleg a digitális térben) nem egyszerűen következménye a Jobbik parlamentbe kerülésének és a kormányzat vele elnéző, összekacsintó érdekpolitikájának. A rockzenei alapú és lebutított nyilvánosság vonzereje, illetve a fiatalokat eziránt fogékonnyá tevő számos társadalomlélektani ok, a létbizonytalanság, a globalizációs szorongás és perspektívátlanság terjedése e radikális szubkultúra révén maga is növeli a szélsőjobboldali politika, ezen belül a Jobbik népszerűségét, amely a Fideszt is veszélyeztetheti.³⁸

      Miközben állandó jelszó a kulturális örökség és a nemzeti múlt tisztelete, valójában egy új nemzeti amnézia és múlthamisítás divatja köszöntött be a jobboldali politikában; persze nem előzmények nélkül, voltak erre példák 1990-1994 és 1998-2002 között is. A mindenkori tekintélyelvű hatalmak „kulturális” módszeréhez nyúlt vissza az Orbán-kormány, a damnatio memoriae-hez,³⁹ a múlt eltüntetéséhez, legalább is olyan értelemben, hogy ki akarja iktatni a nemzeti folytonosságtudatból mindazt, ami liberalizmussal, baloldalisággal, européer humanizmussal, polemikus antikonzervativizmussal gyanúsítható. A Fidesz és a szélsőjobb közös történelmi mintája a korai és a kései Horthy-korszak (a legkevésbé a Bethlen István-féle konszolidáció liberális elemekkel átszőtt reformkonzervativizmusa). De túl a historizálásokon, általában is terjed a monolit, ábrándos, érzelgős, sőt gyűlöletkeltő, kirekesztő nemzet- és kultúrafelfogás. Legyen elegendő csak egyetlen szöveget idézni:

„Ki az a hülye, aki Parti Nagy Lajost olvas? Ez járt a fejemben, amint a 7-es busz megállójában ácsorogtam, rövid könyvesbolti megborzongást követően. Nem lehet kérem, ezt elolvasni. Európai agynak, kultúrembernek, magyarnak borzalmas, ahogy ezek írnak. Nem konkrétan arra gondolok most, hogy a konzervatív értékekkel bíró vagy nemzeti identitású ember számára olvashatatlan, olvashatatlan úgy, ahogy van. És az összes hasonszőrű. Elkezdi az ember, és nem jut sehová. Mert maga a leírt szöveg belső rendszere nem magyar embernek való logika mentén fut. [...] A liberalizmus károkozóit nem pusztán azért kéne deresre húzni – folytattam töprengésem már fent a buszon ülve -, ami bűnt elkövettek a magyarság gazdasági, lelki és morális állapotának leépítése terén, hanem még azért is kijárna a botozás, amit a nyelv ellen vétettek. Mert amit a magyar nyelvvel műveltek, az közel akkora nemzetgyilkosság, mint az abortusz. Vegyünk kézbe egy Nádas-kötetet, és ott az alig burkolt nyelvmerénylet. Egy Kertész Imrét, s megtapintod a sötétséget, az érdektelenséget, az unalmat, az ásítást.”⁴⁰

      Együtt van ebben a szövegben mindaz, ami a Fidesz és a szélsőjobb ideológiai-taktikai szövetségére vall a szellemi élet területén, a minőség- és kultúraellenes demagógia, az agresszív és öntelt magyarkodás s nem utolsósorban a populista bunkóság. A szélsőjobb céljait szolgálja az is, hogy számos kulturális intézményt és testületet, ha belül nem tudták átvenni a hatalmat, „nemzeti” alapon megdupláznak; így jött létre – a közelmúltban elhunyt Makovecz Imre vezetésével – a Magyar Művészeti Akadémia, amelynek hatalomba emelt szerepét az új alaptörvény is kodifikálta, vagy a szintén kultúrpolitikai tényezővé előléptetett Magyar Teátrumi Társaság Vidnyánszky Attila vezetésével. 2012 tavaszának művelődéspolitikai gyöngyszeme, hogy a zenei ügyekben felettébb illetékes Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (háttérintézménye, a Design Terminál révén) létrehozta az úgynevezett Rajkó Nemzeti Zenekart, semmibe véve a legitim Rajkó Zenekar jogait is, miután az nem volt hajlandó engedni a pénzügyi és politikai zsarolásnak. Tehát már a cigányzenészek között is meg kell húzni – néhai Csurka István kedvenc szavával – a magyarságteljesítmény vízválasztóját? A kulturális-művészeti élet effajta „nemzeti-nemzetietlen”, „népi-urbánus”, „kuruc-labanc” polarizálása, már-már gettósítása, a balliberális oldal kriminalizálása joggal idézi fel az 1920-as numerus clausust és az 1938-1944-es időket, a zsidótörvények időszakát, még ha a mai kormánypárti közszereplők többségétől – remélhetőleg – távol áll is az antiszemitizmus. A Jobbik nyílt zsidózásainak, „rendvédő” cigányellenességének és homofóbiájának „tapintatos”, sőt olykor cinkos kezelése azonban súlyos felelőssége a kormányzatnak. Az antiszemitizmus kódolt változatát, az antiliberalizmust, a bankárellenességet és az antiglobalizmust pedig mind többen hirdetik nagy hangon, kizárólagos illetékességet követelve maguknak a nemzeti kultúra ügyében. (A liberalizmusról, a pénztőkéről, a globalizációról ugyanakkor létezik színvonalas baloldali diskurzus is.)

      „A modern jobboldal számára szükséges, de már nem elegendő a régi hagyományos magyar nemzeti keresztény kultúra, ami 1945 előttről származik, és túl nagy ívet fog át” – fogalmazott a hatalomra kerülését ünneplő miniszterelnök a 2010. május 30-i kötcsei találkozón. „Itt már egy egyszerű restauráció nem segít, hiszen egész nemzedékek maradtak ki ebből a kultúrából. A régit megőrző, de új, modern jobboldali kultúrára van szükség” – emelte ki.⁴¹ Hát igen, itt már nem is a centrális politikai erőtér nemzeti felelősségéről van szó, hanem a jobboldal által szinte teljesen elfoglalandó nemzeti tudatról és identitásról, illetve ennek nyíltan megvallott kulturális tartalmáról. A régi, a 20-30-as évekbeli keresztény-nemzeti kultúra ehhez valóban kevés. Modernebb, újabb kell: ezt kínálja az előbbiekben bemutatott, a kultúra területén is érvényesülő ideológiai és taktikai szövetség a MIÉP-Jobbik és a Fidesz között. A minőség sem számít (az ikon: Wass Albert), csak az uralmi célszerűség és a tömegmanipulációs lehetőség, a hatalmi-politikai reprezentáció, a nemzeti giccs és a kulturális banalitás szentháromsága. A Fidesz – egyrészt ideológiai megfontolásból, másrészt a „nemzeti középosztállyal” azonosított egyes hazai nagyvállalkozói csoportok nyers gazdasági, költségvetés-politikai, munkaerő-piaci érdekeinek engedve – leértékelte az oktatást és a kultúrát, belekezdett a végkiárusításba. Ezzel persze saját tábora egy jelentős részét is becsapta. Minél harsányabb „nemzeti” propagandát folytat („Magyarország maradjon magyar ország” – követelte Orbán már 2009-ben Kötcsén), annál többet árt a nemzeti kultúrának itthon és határokon túl. Eközben a lebutított televíziós kínálat átlagban napi 4 és fél órára köti a képernyőkhöz a magyarokat, s ezzel az „élen járunk” Európában, sőt az Egyesült Államokat is lekörözzük. A bóvli kultúra és a tüntető értelmiségellenesség üli torát, együtt a tankötelezettség leszállításával, a „fizikai munka becsületének” álságos „helyreállításával”, a közmunkaprogramokkal, az új nemzeti burzsoázia kikupálásával és ünneplésével, valamint – az ő hatalmukat védő – megerősített rendészeti tevékenységgel.

      Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a lakosság körülbelül kétharmada jutott szociális és műveltségi értelemben is a középosztály státuszába, nálunk ez tartósan egyharmad, sőt újabban ennél is kisebb; körülbelül 15-25 százalékra tehető viszont a kulturálisan teljesen deprivált rétegek aránya.⁴² Korábban legalább illett a politikusoknak, köztük a kormányzati tisztségviselőknek könyvet venni a kezükbe, színházba és koncertre járni, mára ez a presztízsszokás is szinte kiveszett. A „mobilkommunikációs kultúraváltás a hatalom köreiben leginkább abban érhető tetten, hogy ismert európai uniós magyar politikus twitteren dob be a nyilvánosságba válogatott, szalonképtelen gorombaságokat; a miniszterelnök jóbarátja, a szélsőjobboldali újságírás otromba stílusú fenegyereke pedig az interneten az Európai Unió ellen szervez „magyar” demonstrációt. Az ország első – 2012 tavaszán végül lemondásra kényszerült – közjogi méltósága 2010-ben összekeverte II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost (az utóbbinak tulajdonítva a „Pro patria et libertate” jelszót), a magyar nyelvet védve elemi helyesírási hibákat vét, s értelmiségi példamutatása egy durván plágiumgyanús doktori disszertációban merül ki.

      A lefelé nivellálás, a végkiárusítás, a bóvlikultúra és a művészet propagandaeszközzé züllesztésének szimptomatikus példája, hogy 2012 elején a Nemzeti Galériában (amelynek főigazgatóját le is mondatták s magát az intézményt összevonni tervezik a Szépművészeti Múzeummal) egymás mellé kényszerül Ferenczy Károly nagyszerű életmű-kiállítása, a romantikus történeti festészetet aktualizáló és historizáló alkalmi válogatás (Hősök, királyok, szentek)⁴³ és a Kerényi Imre által megrendelt, jórészt dilettáns festményekkel tündöklő botrányosan aktuálpolitikai kiállítás.⁴⁴ „A kultúra ki van adva gebinbe Kerényi [Imré]nek, meg a többi csókosnak, mert a kultúra nem fontos. A sport a fontos, az Orbán-rezsim a saját reprezentációját ezen keresztül látja megvalósíthatónak. [...] Az eljelentéktelenítés, a kivéreztetés nemcsak a balliberális írókat meg művészeket érinti, hanem a kultúrát egészében” – mondja Parti Nagy Lajos.⁴⁵

Utóirat 2012 nyarán

Nem lett volna értelme a fenti tanulmány 15-20 konkrét „ügyéhez” további, [ ]-es megjegyzéseket fűzni arról, hogy mi történt velük kapcsolatban 2012 tavasza és ősze között, hiszen nem krónika, még kevésbé kronológia írása volt a szándékom, hanem egy konkrét időszak általánosítható tapasztalatainak megfogalmazása. A „történet” persze – nem lineárisan, hanem érdemi analízissel is – folytatható s folytatandó, annál is inkább, mivel 2012 áprilisa óta kétségtelenül sok minden változott egyrészt a tágan értett nemzeti kultúránkban, másrészt a kormányzat művelődéspolitikájában.

      Csak tömören jelzem, hogy bekövetkezett a tanulmányomban már sejtetett kultuszminisztériumi váltás: a csúcsminisztérium (új nevén: Emberi Erőforrások Minisztériuma) bársonyszékébe Balog Zoltánt, a kulturális államtitkári posztra pedig L. Simon Lászlót nevezte ki a miniszterelnök, s ezzel egyidejűleg a kultúrafinanszírozás legfontosabb intézménye, a Nemzeti Kulturális Alap közvetlenül is az ő elnök-alelnöki irányításuk alá került. Vannak művelődéspolitikai ágazatok, ahol a korábbinál szakszerűbb és eltökéltebb szervezőmunkára van esély; ígéretek hangzanak el a múzeumi-közművelődési-levéltári törvény „intézménymentő” frissítésére, még ha a megyei hálózatok megszüntetésének visszavonására nincs is lehetőség. Számos vezetőváltás is történt az intézmények élén, amelyek többféleképpen értékelhetők, de az komoly aggodalmat kelt, hogy az új minisztériumi tisztségviselők máris prejudikálták a budapesti Nemzeti Színház élén „majd pályázat útján bekövetkező”, tehát „demokratikus és szakszerű” 2013-as igazgatóváltását. Döntés született a sok milliárdos beruházás- és költségigényű városligeti megamúzeum fölépítéséről, miközben újabb vidéki és fővárosi kulturális intézmények mentek tönkre, például a Budapesti Kamaraszínház, a Játékszín és az Odeon-Lloyd artmozi. Végre a főváros kezelésébe került a modern és komplex ifjúsági szórakozóhelynek szánt CET, s megújult a PECSA is; augusztusban 20. születésnapját ünnepli a Sziget. Ugyanakkor – persze főleg a Jobbik kezdeményezésére, de a kormányzat hallgatólagos toleranciájával – pár hónap alatt is riasztóan tovább erősödött a kulturális életet is erősen átszövő Horthy-kultusz, egyáltalán: a történelem-átírási (valójában: történelemhamisítási) kampány, illetve ezzel összefüggésben a rasszista–antiszemita propaganda.

      Védhetetlen, hogy a Nemzeti Alaptantervbe bekerült Nyirő József író, aki sem írói rangjával, de különösen nem Hitlert dicsőítő és nyilas parlamenti képviselői szerepével nem méltó Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tamási Áron, Illyés Gyula és Németh László mellé. Tovább fog sajnos gyűrűzni ez az ideologikus normadöntés, értékrombolás és kánonépítés a közkultúra, a közművelődés és a széles nyilvánosság más fórumain is. A gyorsan változó médiakínálat is alapos elemzésre várna, s nem csupán az új sorozatok, a kereskedelmi médiumok, hanem az is, hogy vajon milyen esztétikai-szociálpszichológiai sugallatúak a közszolgálati médiumoknál 2012. július végén bevezetett új, kör keretezte logók, azaz milyen kulturális tartalmú, szellemiségű és irányú a magyar közszolgálati hírszolgáltatás, rádiózás és televíziózás arculatváltása.

      Innét azonban e könyv olvasója már teljesen „szabad kezet kap” a kiegészítésre és a továbbgondolásra...

---

1. ↑  http://static.fidesz.hu/download/_17/Szakpolitikai_fuzetek_2_BELIV__2009_02_17.pdf
2. ↑  Orbán Viktor: Megőrizni a létezés magyar minőségét. Nagyítás, 2010. február 17. URL: http://www.orbanviktor.hu/cikk/megorizni_a_letezes_magyar_minoseget
3. ↑  Ugyanott.
4. ↑  Ugyanott.
5. ↑  Ugyanott. Nem hivatkozom a kötcsei beszédet aprópénzre váltó ideológiai és propagandaírások dömpingjére, csak egyetlen egy, még 2010. június 1-i alapozó írást említek: G. Fodor Gábor – Fűrész Gábor – Giró-Szász András: Az ideológiák vége. A Nemzeti Együttműködés Rendszere. http://www.szazadveg.hu/kutatas/aktualis/az-ideologiak-vege-a-nemzeti-egyuttmukodes-rendszere-283.html
6. ↑  Az Orbán-kormány kulturális politikáját elemző számos és általam is felhasznált tanulmány, cikk, vitairat és interjú közül ehelyütt csak néhányat említek névsor szerint: Bozóki András: A Jóreménység foka. IV. Agitprop; V.: Kulturális politika. 2011. március 17. és 18. URL: http://galamus.hu; Csepeli György: Politika és metafizika. Mozgó Világ 2012. 2. sz. 15-24. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=5312; Feitl István: Az első száz nap. Az Orbán-kormány és a kultúrpolitika. Egyenlítő 2010. 10. sz. 53-57. p. URL: http://egyenlito.eu; György Péter: Mintha üresben futna a motor. Hamvay Péter és Simon Zoltán interjúja. Népszava 2011. december 27. 12. p. URL: http://www.nepszava.hu; Magyar Bálint: A visszautasíthatatlan kétharmados ajánlat. A Fidesz autokratikus kísérletéről. Népszabadság, 2011. március 13. Tanulmány-melléklet I-IV. p. URL: http://nol.hu/belfold/20110312-a_visszautasithatatlan_ketharmados_ajanlat, A hatalmi logika Mengyelejev táblája. Rádai Eszter interjúja. Élet és Irodalom, 2011. október 28. 7-8. p. URL: http://www.es.hu/; Radnóti Sándor: Nincs kultúrharc. Vasárnapi Hírek, 2011. április 10. URL: http://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/kulturharc_radnoti_orban, Kampf van, de nem Kulturkampf. Balogh Gyula és Simon Zoltán interjúja. Népszava, 2011. december 10. 12. p. URL: http://www.nepszava.hu, „Minden megtörténhet”. Rádai Eszter interjúja. Mozgó Világ, 2011. 12. sz. 3-14. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=5103; Rényi András: Hivatalos művészet, amely mögül kispórolták a hivatalt. Rádai Eszter interjúja. Élet és Irodalom, 2011. december 16. 3. p. URL: http://www.es.hu; Schilling Árpád: Kultúra boncasztalon. Márczius Tizenötödike [az Élet és Irodalom, valamint a Népszava melléklete] 2012. március 14. 12. p. URL: http://www.es.hu/files/MarcziusTizenotodike.pdf; A válság és a magyar kultúra. Kultúrpolitikai panoráma a magyar kultúra napja alkalmából. Konferencia a Politikatörténeti Intézetben 2012. január 19-20. Vö.: Egyenlítő, 2012. 2. sz. 2-8. p. URL: http://egyenlito.eu/a-valsag-es-a-magyar-kultura-kerekasztal-beszelgetes/; Végvári Imre: Sok hűhó semmiért. A második Orbán-kormány első évének oktatás- és kulturális politikája. In: Szeredi Péter – Szigetvári Viktor (szerk.): A forradalom fogságában. Tanulmánykötet a második Orbán-kormány első évéről. Budapest, József Attila Alapítvány, 2011. 238-255. p.; Vitányi Iván: Nyugat és Kelet között – a gyepűn. (A magyar társadalom helyzete.) – „Magyar dölyffel...” Csepeli György, Kolosi Tamás, Pikó András és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. – Niedermüller Péter: A létezés magyar minősége. (Kultúra, oktatás.) – Elszigetelődünk. Gábor György, Konok Tamás, Niedermüller Péter és Rádai Eszter kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 2011. 1. sz. 3-37. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=4204; Niedermüller Péter: Töprengések politikáról és kultúráról. URL: http://mozgovilag.com/?p=4291 – Kende Péter: Szellem és hatalom. Mozgó Világ, 2011. 2. sz. 3-18. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=4286
7. ↑  http://www.facebook.com/pages/%C3%96sszefog%C3%A1s-a-magyar-kult%C3%BAr%C3%A1%C3%A9rt/147878631940400
8. ↑  http://www.facebook.com/groups/vesztesegek2011/?ref=ts. Itt köszönöm meg Szeifer Csaba erre való figyelemfelhívását és egyéb segítségét.
9. ↑  2010-2012 társadalompolitikai folyamatainak és a Fidesz-KDNP-kormányzás jellemzőinek gazdag szakirodalmából csak néhány frisset idézek: Vásárhelyi Mária: Láttuk-e, hogy jön? Élet és Irodalom, 2011. december 22. 4. p. URL: http://www.es.hu; Bozóki András: A magyar demokrácia válsága. Élet és Irodalom, 2012. január 13. 8-9. p. URL: http://www.es.hu/; Magyar Bálint: Az új nemzeti középosztály: szolgáló nemesek és udvari beszállítók rendje. Élet és Irodalom, 2012. március 9. 3-4. p. URL: http://www.es.hu/; Lakner Zoltán: Közepe vagy eleje? A kurzusépítési kísérlet állása. Egyenlítő 2012. 3. sz. 15-18. p. URL: http://egyenlito.eu/lakner-zoltan-kozepe-vagy-eleje-a-kurzusepitesi-kiserlet-allasa/; Marczius Tizenötödike. A nemzeti kiútkeresés tizenkét oldala. [Tanulmányok, cikkek.] Melléklet a Népszava, valamint az Élet és Irodalom 2012. március 14-i ünnepi számához. URL: http://www.es.hu/files/MarcziusTizenotodike.pdf
10. ↑  A 6. sz. lábjegyzetben említetteken kívül lásd még: Niedermüller Péter: Az „új jobboldali kultúra” 2011. február 3. http://www.galamus.hu, A keresztény Európa mítosza. 2012. március 8. www.galamus.hu; Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő. Budapest, Noran Libro, 2011., „Egyszerűen meghülyítik az állampolgárokat.” A félelemkeltés technikáiról. Bundula István interjúja. Magyar Narancs, 2012. 6. sz. http://magyarnarancs.hu; Szabó Andrea – Laki László: Fiatalok egy elszegényedő társadalomban. Egyenlítő, 2011. 7-8. sz. 7-15. p. URL: http://egyenlito.eu/szabo-andrea-laki-laszlo-fiatalok-egy-elszegenyedo-tarsadalomban/; Vásárhelyi Mária: Értékválasztások a huszonévesek körében. Élet és Irodalom, 2012. január 20. 10. p. URL: http://www.es.hu
11. ↑  A köz- és felsőoktatási törvények, intézkedések átfogó bírálatát lásd e kötet szaktanulmányaiban. Az oktatáspolitikai történések kritikái közül hadd említsek csak kettőt: Trencsényi László: Kulturális parancsuralom. Népszabadság, 2011. január 3. 15. p. URL: http://nol.hu/velemeny/kulturalis_parancsuralom; Agárdi Péter: „Elégséges” helyett „gyenge” – s ez most „jó”? Köz- és felsőoktatási lidércnyomások a XXI. század második évtizedében. Hét Hárs, X. évf. 3-4. sz. 2011. reformáció – karácsony [december] 40-45. p. és Ráció. A PDSZ lapja. 2011. december 32-35. p.
12. ↑  „A gazdasági felemelkedés társadalmi/kulturális feltételei”. A TÁRKI 2008-2009-es kutatási anyagai, elsősorban Tóth István György zárótanulmánya és Keller Tamás írása. A kutatások elérhetősége: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult; illetve: Tóth István György: „A társadalom rendkívül bizalomhiányos”. Rádai Eszter interjúja. Élet és Irodalom, 2009. december 4. 7-8. p. URL: http://www.es.hu/; Csepeli György – Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Budapest, Jószöveg, 2010.; Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Új Mandátum, Budapest, 2011. vö.: Erős Ferenc recenziójával: Korosztály vagy generáció? Kritika 2011. 7-8. sz. 20-21. p. URL: http://www.kritikaonline.hu/kritika_11juli-aug_eros.html; Váradi Luca: Utánpótlás. Fölmérés a tizenévesek előítéletességről. Magyar Narancs, 2011. szeptember 11. 16-17. p. URL: http://magyarnarancs.hu; Marosán György: Quo vadis Európa, avagy az „amorális nemzetközpontúság” veszélyei. Élet és Irodalom, 2012. április 6. 5-6. p. URL: http://www.es.hu/
13. ↑  Olyan keveset tanulunk, hogy az már Balkán. 2012. 03.18. http://www.portfolio.hu/tool/print/3/164320
14. ↑  Agárdi Péter: Vezetők, káderek és intellektuelek – avagy elitváltás a tudományos-kulturális életben. Egyenlítő, 2010. 3. sz. 47-52. p. Pillanatfelvétel 2009-ből a tudományos-filozófiai életről címmel lásd ebben a kötetben is.; Gábor György: A filozófusbotrány tanulságai. Sándor Zsuzsanna interjúja. 168 Óra 2012. január 19. 40-41. p. URL: http://www.168ora.hu/; Radnóti Sándor: Emlékeim a filozófusbotrányról. Népszabadság, 2012. január 6. 12. p. URL: http://nol.hu/lap/forum/20120106-emlekeim_a_filozofusbotranyrol
15. ↑  Lásd erről pl.: Agárdi Péter: Műveltségi modellek és kultúraváltások a két századelőn (1907-2007). Egyenlítő, 2008. 4. sz. 36-42. p. és 5. sz. 43-45. p. URL: http://www.napkut.hu/naput_2009/2009_09/140.htm, Kulturális trendek és műveltségfelfogások az évtizedfordulón. Eszmélet, 88. sz., 2010. tél, 102-123. p. URL: http://www.eszmelet.hu; Média és kultúraváltás a magyar évtizedfordulón. Tudásmenedzsment, XI. évf. 2. sz., 2010. október 38-50. p. URL: http://www.feek.pte.hu/tudasmenedzsment/full/112szam.pdf valamint: In: Szécsi Gábor (szerk.): Közélet, közigazgatás, kommunikáció. Ökonet, Budapest, 2011. 64-85. p. Mindhárom tanulmányt, a másodikat és harmadikat egybeszerkesztett változatban, módosult címmel lásd ebben a kötetben is.; Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A kultúra változása – változások kultúrája. In: Antalóczy Tímea – Füstös László – Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Budapest, [2009.], MTA Polit. Tudományok Intézete. 18-84. p.; Vitányi Iván: Mire jó a kultúra? valamint Antalóczy Tímea – Füstös László – Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea – Füstös László – Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Budapest, 2010. Magna Produkció. 6-52. p.
16. ↑  Lásd erről egyebek mellett Hunyadi Zsuzsanna és munkatársai tanulmányát: A közművelődés lehetőségei a társadalmi felzárkóztatásban. Budapest, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, 2011. http://www.mmikl.hu/images/stories/sum_kozmuv_13.pdf
17. ↑  Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris, 1999. 172-186. p.; T. Kiss Tamás (szerk.): Klebelsberg Kuno. Budapest, Új Mandátum, 1999.
18. ↑  Hiller István: Híradás a kultúra állapotáról. Népszava, 2012. január 21. Szép Szó 1. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=512493
19. ↑  Vö. pl.: Rácz Judit: Szimfonikus zenekarok tegnap és ma. Magyar Narancs, 2012. március 22. 30-32. p. URL: http://magyarnarancs.hu/
20. ↑  Vö.: Hunyadi Zsuzsanna – G. Furulyás Katalin – Talata-Dudás Katalin: Szakmai beszámoló „A kistelepülések közkulturális kínálata” c. pályázathoz. Budapest, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, 2011. október. http://www.mmikl.hu/images/stories/kistelep_kzkult_kinal12.doc
21. ↑  1094/2012. (IV. 3.) Korm. határozat a megyei múzeumok, könyvtárak és közművelődési intézmények további fenntartásáról, valamint a települési önkormányzatok kötelező kulturális feladatairól. http://www.magyarkozlony.hu/pdf/12446. Vö.: Berényi Marianna: A jövő: zárt ajtók, rivalizálás és hullarablás? http://magyarmuzeumok.hu/tema/551_a_jovo_zart_ajtok_rivalizalas_es_hullarablas; Hullarablástól fél a múzeumi szakma. Népszava, 2012. április 7. 6. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=538194; N. Kósa Judit: Éhkopp. Népszabadság, 2012. április 13. 11. p. URL: http://nol.hu/velemeny/20120413-ehkopp
22. ↑  Bednárik Imre: A köztévé főnixmadarai. URL: http://nol.hu/belfold/20120317-a_kozteve_fonixmadarai – Romboló Marslakók. URL: http://nol.hu/belfold/20120317-rombolo_marslakok Népszabadság, 2012. március 17. 4. p.
23. ↑  Adásonként 18 millió forintért szerződött Fábry a köztévéhez. http://index.hu/kultur/media/2012/01/06/adasonkent_18_millio_forintert_szerzodott_fabry_a_koztevehez/
24. ↑  Bednárik Imre: Nagyot bukott a Fábry második adása – 2012. február 17. http://nol.hu/belfold/nagyot_bukott_a_fabry_masodik_adasa
25. ↑  http://jogszabalykereso.mhk.hu/cgi_bin/njt_doc.cgi?docid=81781.577380
26. ↑  Lásd erről: Stőhr Lóránt: Az utolsó vágás joga. Élet és Irodalom, 2012. február 10. 22. p. URL: http://www.es.hu/
27. ↑  https://www.eji.hu/eloadomuveszi_jogok/eloado_muveszeti_torveny/eloado_muveszeti_torveny.html
28. ↑  Matkovich Ilona: Eltörölni a múltat. A közgyűjteményi rendszer átalakítása. Magyar Narancs, 2012. január 12. 14-16. p. URL: http://magyarnarancs.hu/
29. ↑  Stemler Miklós: Még több politika a POSZT-ban, – 2012. március 16. http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/meg-tobb-politika-a-poszt-ban-79233
30. ↑  Hiller id. helyen.
31. ↑  Lásd erről pl. Schilling Árpád: Kultúra eladó! A jövő generációjának érdekében. Élet és Irodalom, 2011. szeptember 16. http://www.es.hu/
32. ↑  Cserép László – Németh János István (szerk.): A magyar közművelődés szakpolitikai koncepciója. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Kultúráért Felelős Államtitkárságának vitaanyaga [2012. február] http://admin.erikanet.hu//system/adatbazis_fajl.php?fajl_id=92895
33. ↑  Egy megrendítő helyzetkép a vidék kultúrájáról: Sebők János: Idiokrácia. 168 Óra, 2012. január 12. 26-27. p. URL: http://m.168ora.hu/velemeny/idiokracia-89255.html
34. ↑  Lásd pl.: Kiss Ádám: „Ezek semmihez sem értenek” – Szőcs Géza egy éve. 2011. május 16. http://hirszerzo.hu/hirek/2011/5/16/20110513_szocs_geza_egy_eve; Hamvay Péter: Repedések a nem létező kulturális politikában. Élet és Irodalom, 2011. október 14. 6. p. URL: http://www.es.hu/; Kultúrpolitika nélkül... Népszava, 2011. december 24. 12. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=503482
35. ↑  Bednárik Imre: A köztévé főnixmadarai. URL: http://nol.hu/belfold/20120317-a_kozteve_fonixmadarai – Romboló Marslakók. URL: http://nol.hu/belfold/20120317-rombolo_marslakok Népszabadság, 2012. március 17. 4. p.
36. ↑  A korábban említett összefoglaló cikkeken kívül lásd: Agárdi Péter: Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról. Egyenlítő, 2012. 4. sz. URL: http://egyenlito.eu/alkalmi-iras-a-jozsef-attila-kultusz-allasarol/, illetve 5. sz. 44-50. p. Lásd ebben a kötetben a 8. sz. tanulmányt.
37. ↑  Bartus Tamásnak köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet. Lásd még: Sándor Klára: Sámántánc a Szent Korona körül. 2012. március 27. http://galamus.hu
38. ↑  Juhász Attila – Krekó Péter: Válság sem kell hozzá. Szélsőjobboldal Magyarországon. Magyar Narancs, 2011. február 3. 20-23. p. URL: http://magyarnarancs.hu/; Vásárhelyi Mária: Tálibok Pannóniában. Élet és Irodalom, 2011. december 2. 4. p. URL: http://www.es.hu/; Agárdi Péter: Kultúra szélsőjobb módra. Papp Sándor Zsigmond interjúja. Népszabadság 2012. február 22. 14. p. URL: http://nol.hu/kult/20120222-kultura_szelsojobb_modra; Csepeli György – Murányi István – Prazsák Gergő: Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon. Társadalmi csoportok hierarchiájának látásviszonyai. Budapest, Aperion Kiadó, 2011; Krekó Péter – Juhász Attila – Molnár Csaba: A szélsőjobb iránti társadalmi kereslet... http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_2szam/kjm.pdf. Lásd: Juhász Attila: A szélsőjobb iránti társadalmi kereslet. Rádai Eszter interjúja. Élet és Irodalom, 2012. április 6. 7-8. p. URL: http://www.es.hu/
39. ↑  Csepeli György, György Péter, Radnóti Sándor s más is használja ezt a fogalmat több, a lábjegyzetekben említett írásaikban és interjúikban.
40. ↑  Pozsonyi Ádám: Ünnepi gondolatok. Magyar Hírlap 2011. december 30. http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/unnepi_gondolatok.html
41. ↑  Új kezdet. A nemzeti együttműködésről és a jobboldal előtt álló feladatokról beszélt Orbán Viktor miniszterelnök a kötcsei találkozón. (2010. május 30.) http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=151109
42. ↑  Vitányi Iván s mások több évtizedes művelődésszociológiai kutatásainak adatai. In: Vitányi Iván: Kultúraelméleti és művelődésszociológiai írások. Pécs, PTE FEEK, 2005.
43. ↑  E tanulmány megfogalmazása után készült erről egy kitűnő tanulmány: P. Szűcs Julianna: Mi a magyar kép? Holmi, 2012. 8. sz., megjelenés előtt.
44. ↑  Lásd erről is: Mélyi József: Miért nem fontos a képzőművészet? Kultúrpolitikai horizontok. Élet és Irodalom, 2012. február 3. 3. p. URL: http://www.es.hu/
45. ↑  Parti Nagy Lajos: „Nem veszi be a gyomrom”. Matkovich Ilona interjúja. Magyar Narancs 2012. január 26. 8-10. p. URL: http://magyarnarancs.hu/belpol/nem-veszi-be-a-gyomrom-78446/

---

A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

© Agárdi Péter, 2012

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138