Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés

1. A „kultúra” és a „nemzeti jelleg”

Bevezetés

A magyar kultúra fogalmát – ha mégoly tömören is, de – értelmeznünk kell ahhoz, hogy megalapozhassuk a XXI. század elejének művelődési folyamatairól szóló elemzési kísérleteket, vitaírásokat. A filozófia, a kommunikáció- és információtudományok, a művelődéselmélet, -szociológia és -történet, a kulturális antropológia, az egyes kulturális ágazatokkal foglalkozó szaktudományok mellett az elmúlt évtizedek nemzetközi és hazai kutatásaiból kibontakozó ún. cultural studies (a művelődéstudományok) mind korszerűbb s egyúttal átfogóbb meghatározásokat törekednek adni a kultúra és /vagy a civilizáció, az információ és a művelődés történelmileg változó jelenségeire.

A kultúra igen tágan értendő: a szokások, a hagyományok, a tárgyi, szellemi, erkölcsi értékek és képességek, a magatartásformák, az attitűdök, kánonok, sőt általában is az információk őrzése, rögzítése és továbbadása, de egyúttal folyamatos újrateremtése, akár radikális megújítása is. Nemcsak a művészet, a tudomány, az iskolai és a hétköznapi tudás, a média közvetítette reális, virtuális és szimbolikus világ tartozik a körébe, hanem az emberi, a társadalmi létezés szinte minden szegmense. Az egyének, a családok, a települések, a régiók, az egész nemzet számára is egyre fontosabbá válik a környezeti és a higiéniai kultúra, az infrastruktúra állapota, az emberek közötti mindennapi kapcsolatok és a munka kultúrája, mindaz, amit – persze nem pontosan definiált tartalommal – közkultúrának nevezünk. Beletartozik a kultúra tartományába a társadalom belső működésének, a demokrácia tényleges állapotának, a közerkölcsöknek a fokmérője, a politikai kultúra is.

Mindezek olyan minőségi övezetei (értékei, avagy hiányai) életünknek, amelyek természetesen elválaszthatatlanok a kultúra szűkebb jelentése szerinti „hagyományosabb” területektől: a tudomány, az iskola, a vallásos hitélet, a média, a művészet és a közművelődés világától. Akár szűkebben, akár tágabban használjuk is a kultúra fogalmát, alapvető funkciói közé tartozik, hogy az egyént és a kisebb-nagyobb közösségeket valóság- és önismerettel, eligazodási, alkalmazkodási és változási-változtatási képességekkel ruházza fel. A kultúra műfajai, értékei, magatartásmintái egyszerre biztosítják, hitelesítik a múltat őrző, áthagyományozó szokásrendet, identitást és ugyanakkor a kreatív autonómiát, az innovációt – a szó erkölcsi, szellemi, biológiai, érzelmi, gazdasági, sőt antropológiai értelmében.¹

A hazai művelődésszociológia, illetve kultúrakutatás egyik legújabb elemzése abból indul ki, hogy alapvetően kétféle értelmezési lehetőség van: „Az egyik szerint a kultúra szimbólumrendszer, ennek segítségével az emberek az őket körülvevő világot értelmezik és egymással kapcsolatba lépnek: értékek, normák, hiedelmek, társadalmi szabályok, a nyelv, a beszédmód, a viselkedési normák, de még a szimbolikus jelentéssel bíró tárgyak is idetartoznak. A megközelítési módok másik típusa a kultúra fogalmát konkrét tevékenységekhez köti: olyanokhoz, amelyek során művészi, esztétikai érték, produktum jön létre. E definíciók többsége szerint az alkotó- és előadó-művészet jelenti a kultúrát. Fogyasztási oldalról közelítve azon tevékenységek tekinthetők tehát kulturálisnak, amelyek során művészi produktum befogadása, »fogyasztása« történik.”² Nem szükséges itt és most állást foglalni az elméleti, illetve definíciós vitákban. Mindazonáltal a kultúra – mint az ember és a társadalom létkategóriáinak társfogalma, mondhatnánk akár szinonimája – előfeltétele s egyúttal soha meg nem szakadó folyamata önmagunk, a környezet, a hagyományok, a világ megértésének és formálásának, az életminőség és az esélyek javításának. Egyúttal az individuális és az együttes élmény, az öröm, a játék, a szellemi kikapcsolódás, a rekreáció és a szabadság forrása is. Biztosítja, hitelesíti a nemzeti azonosságtudatot, az ebből is fakadó értékek egyetemességét és a más civilizációs minőségek elsajátítását, segíti a társadalmi kohéziót és a demokratikus nyilvánosság működését. A kultúra erőtlensége, hiánya viszont mindezek gyengeségére, sebzettségére, veszélyeztetettségre vall – persze nem statikus és történelmietlenül normatív értelemben. Tömören s talán némileg patetikusan fogalmazva tehát a kultúra: embervoltunk védjegye. Filozófiai megközelítésben a kultúra az objektivációkhoz való viszony, egy végtelen elsajátítási, teremtési és közvetítési folyamat; a felvilágosodás találó metaforája szerint „az ember második megszületése”. A természet nem pragmatikus, nem haszonelvű elsajátítási módja, mintegy emberiesítése, illetve társadalmasítása – eltérően a munkától, a másik, de célracionális, teleologikus elsajátítási módtól (de nem szembeállíthatóan vele). A kultúra „tétje” ugyanis az ember mint történelmi-társadalmi lény folyamatos megjelenítése, „intézményesítése” és átörökítése.

Ez a némileg talán absztraktra – és túl „tágra” – szabott kultúra-értelmezés természetesen nem szándékozik mindenben feloldani, illetve minden más fölé helyezni a kultúra fogalmát. Azt azonban föltétlenül érzékeltetni akarja, hogy a magyarság, illetve Magyarország helyzetének bemutatása az anyagi, szellemi és erkölcsi valóság valamennyi metszetében érinti a kultúrát is. Ugyanakkor racionális megfontolásból mégis el kell, hogy különítsük a szűkebben vett kultúra területeit. Így az anyanyelv, a művészeti ágak, a tudományos kutatás és hagyományőrzés, az oktatás, a vallásos tevékenység, a népművészeti örökség mellett ide értjük a mai magyar, illetve magyarországi társadalom általános kulturális állapotát, művelődési szerkezetét, továbbá az iskolán kívüli művelődés és rekreáció helyzetét, intézményrendszerét, a média, a sajtó, a rádiózás és televíziózás kulturális szerepét is. Együtt kell látni és láttatni az ún. magas, a mindennapi és a szubkultúrákat; az individuális és a társasági, a tradicionális és a modern, a spontán és az intézményes kulturális tevékenységet; az értékminőségek pluralizmusát, a formák és tartalmak sokszínűségét, méghozzá anélkül, hogy fölényes ítéletekkel minősítenénk a különböző kultúrafajtákat, jelenlétüket, használatukat.

Bár a kultúra „termelésének”, „közvetítésének” és „fogyasztásának”, a művelődési intézményrendszer működésének történetileg és aktuálisan egyaránt döntőek a gazdasági feltételei és motivációi, a gazdaság és a kultúra viszonya nem egyoldalú, az utóbbi számára alárendelt és függő viszony. Sőt, még csak nem is mechanikusan kétirányú kölcsönkapcsolat ez. Persze a kultúra funkcionálása nagymértékben függ a társadalmilag és az egyének számára közvetlenül is rendelkezésre álló anyagi javak mértékétől. Tapasztalható ugyanakkor, hogy az iparosítás utáni társadalmakban szinte megfordul a gazdaság és a kultúra közötti addigi hagyományos viszony: a gazdaság és az emberi életminőség egyre inkább „kultúrafüggővé” válik. A tágan értett kulturális tőke, a tudás- és az ún. információs ipar ma már gyorsan és hatékonyan megtérülő gazdasági ágazat, illetve beruházás, közvetlenül is a leghatékonyabb tényezője a gazdasági innovációnak (ezt nevezik a kultúra ún. multiplikációs hatásának), országok és nemzetek fejlődési előreugrásának, illetve lemaradásának meghatározója.

Olyan, anyagi tőkében, nyersanyagban és energiában szegény (de gazdag kulturális tradíciójú) ország esetében, mint Magyarország, és olyan alapvetően kulturális-nyelvi kohéziójú nemzet esetében, mint a magyar – a globalizáció és az európai integráció kihívásai közepette különösen – a kulturális és a tudástőke szinte a legfontosabb fejlődési esély. Esély mind az ország, az állam, a közösségek emelkedése, identitásuk megőrzése és erősítése szempontjából, mind pedig az egyének, a családok életmódja, mobilitási és demokratikus esélyei távlatából. Ez is indokolja, hogy a magyar kultúrát miért tágan, sűrű szövésű kapcsolati hálójának érzékeltetésével kíséreljük meg bemutatni.

A magyarságnak az időszámítás előtti IV-III. évezredig, a finnugor népek együttélésének időszakáig vezethető vissza a kulturális, nyelvi előtörténete és históriája. Ennek során természetesen jelentősen változott a „magyar” jelleg tartalma; ez a belső önelnevezés maga is jóval fiatalabb, mint az általa jelölt, megnevezett etnosz, népcsoport. Az évezredek során, az államalapítást, illetve a kereszténység fölvételét követő legutóbbi 10 évszázad alatt - a mienkénél jóval nagyobb népek, nemzetek, államok közé szorulva - hatalmas társadalmi, etnikai, nyelvi, szokásrendi átalakuláson ment át a történelmi Magyarország népessége, a magukat országlakosként, hungarusként, illetve magyarként azonosítók összessége. Az „objektív”, a területi, gazdasági, származási, etnikai, nyelvi, katonai és a „szubjektív”, a politikai, szellemi, kulturális, szimbolikus, ideológiai tényezők bonyolult összjátékából, egymásra hatásából formálódott ki a magyar nemzet léte és tudata. Ennek évezredes folyamata során persze ez a tágan értett magyarság nagy tartalmi és formai, szerkezeti és karakterbeli változásokat, belső küzdelmeket, társadalmi, eszmei és értéktagolódásokat, illetve integrálódásokat élt át; modern értelemben viszont – elsősorban a hagyományok kodifikációja, az irodalom és a szimbólumrendszer, valamint a létrejött nemzeti alapintézmények révén – a XIX. század első felétől, a reformkortól tekinthetjük kanonizáltnak, ha nem is „végleges”-nek, örökérvényűnek.

A magyar nemzeti kultúrában ott lüktet a más népekkel, kultúrákkal, vallásokkal történt háborús vagy békés találkozás megannyi következménye, élménye és traumája, a szomszédos nagyhatalmaktól (mindenekelőtt a Habsburg Birodalomtól) való szorosabb-lazább függőség, a tudatos vagy spontán be- és letelepülések, az etnikumok és kultúrák kölcsönös alkalmazkodásának hatása. Beleértődik ebbe a hazai német, szláv, zsidó, roma s más etnikumú népesség nagy részében végbement teljes vagy részleges (pl. a romáknál elsősorban nyelvi) asszimiláció is a magyar többséghez. De a nemzeti létbe és tudatba beépült a XIX. század végétől fölgyorsuló – számos okra visszamenő – kivándorlás, az Osztrák-Magyar Monarchia mégoly ellentmondásos közép-európaisága, a két borzalmas világháborús veszteség, a terület- és népesség mintegy kétharmadának az 1920-as trianoni és az 1945 utáni párizsi békeszerződés okozta elvesztése is. Mint ahogy a keleti gyökereit őrző magyarság történelmét végigkíséri a fejlettebb világhoz, a Nyugathoz, az Európához tartozás, a lemaradás és a felzárkózás, a modernizáció és a nemzeti önmegőrzés dilemmája is. A folyamatoknak ez az összetettsége a magyar jelleg és a nemzeti karakter értelmezését, hagyományszerkezetét, jelképrendszerét, „a magyarság ideologémáját”, vagyis az erről való évszázados diskurzust magát is a nemzeti lét, kultúra és öntudat egyik fontos tételévé léptette elő – természetesen koronként változó tartalmakkal, világnézeti és politikai meggyőződésektől is motivált viták, olykor egyenesen tragikus összeütközések formájában.

Ezeknek a XXI. század elején is eleven vitáknak az eszmetörténeti áttekintése nem lehet az alábbi összefoglalás tárgya. Azt mindazonáltal rögzíteni kell, hogy a magyar nemzeti létnek és identitásnak – a reformációtól, majd a felvilágosodástól és a reformkortól kezdve, az univerzalisztikus értékelveket hirdető középkori keresztény államiság-felfogást, a nemesi nemzet-fogalmat és az ún. Szent Korona-tant is meghaladva – a XX-XXI. századra döntő tényezője lett a nyelv és a kultúra. Visszavezethető ez a magyar polgárias társadalmi fejlődés és a nemzeti, állami szuverenitás erőtlenségére, de aligha tekinthető tehertételnek. A nemzet-élmény és a nemzet-fogalom nyelvi-kulturális „túlsúlya” egyrészt azt jelenti, hogy az anyanyelvi kultúra testesíti meg a legkézzelfoghatóbban és a legszemléletesebben a magyarság évezredes történeti folytonosságát. Másrészt azt, hogy az állam és a nemzet újkori elválástól kezdve a kb. 10 milliónyi hazai magyar, továbbá a határainkon kívül élő 3,5-4 milliónyi magyar anyanyelvű, illetve magát magyarnak, magyar származásúnak vallók nemzeti „egysége” (a demográfusok közötti számolási vitákban, nézetkülönbségekben nem tisztünk állást foglalni) szintén a magyar nyelv és kultúra határokat, régiókat átívelő voltában, azaz a kultúrnemzetben realizálódik. Részben valóságosan, részben virtuálisan.

A hazánkban élő romák (cigányok), szlovákok, németek, románok, szerbek, horvátok, szlovének, örmények, lengyelek s más népekből származó kisebbségek művelődése, továbbá a legújabb kori népvándorlások következményeképpen nálunk letelepedő kínaiak, arabok, feketék mind népesebb csoportjainak színes kultúrája – ha részben vagy egészében más nemzethez, etnikai csoporthoz tartozónak tekintik is magukat – a magyar kultúra számára szintén fontos érték. A magyarországi politikai közösség állapota szempontjából pedig mindenképpen idetartozónak – tehát elemzendőnek – minősül a kultúrájuk.

A magyar jelleg, a nemzeti kultúra – a sokféle felfogás, értelmezés tükrében – magába öleli a magyar nyelvi kultúra, valamint a történelmi magyar államhoz kapcsolódó hagyományok, intézmények és szimbólumok folytonosságát; a mai Magyarország kultúráját, a határon túli magyar nemzeti kisebbségek és a diaszpóra magyarságának hétköznapi, tudományos és „ünnepi” kultúráját, illetve az egyetemes, ezen belül az európai, közép-európai kulturális értékek magyarrá érlelt, a magyarság által elsajátított, gazdagított összességét. A magyar kultúrának ez a kiterjesztő szemlélete persze nem vihető végig minden alkalommal, minden – általam is írt – tanulmányban maximális következetességgel, részletességgel és arányossággal, de legalább elvileg rögzítenünk kell a teljesség igényét.

A XXI. század elején is még virulens etnikai-sérelmi jellegű, szűkkeblű, olykor kirekesztő, nacionalista felfogásokkal szemben vagy a nemzeti jelleget már csak folklorisztikus dísznek, s főleg jövőtlennek tekintő technicista és „globalista” nézetekhez képest továbbra is érvényes Babits Mihály klasszikus metaforája arról, hogy a magyar kultúra eredendően exogám természetű. S hiteles Illyés Gyula definíciója: magyar az, aki annak vallja magát. Az Európai Unió tagjává lett Magyarország közel 100 év múltán is hirdetheti Ady Endre igazságát: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Ugyanakkor minden gazdasági világválság, globális politikai erőátrendeződés mellett is, hazánk Európa, illetve az ún. nyugati civilizáció része volt s az is fog maradni, még ha tudjuk is, hogy ez a fogalom, illetve maga a modern kapitalista társadalom, a plurális demokrácia rengeteg régi is feszítő új ellentmondással birkózik, s a gazdasági dinamika tekintetében a Kelet egyre kiugróbban teljesít, sőt vonz.³

Az évezredfordulón a tényleges kulturális folyamatok zajlása mellett, itthon és külföldön egyaránt, izgalmas viták folynak a kultúra egyetemes problémáiról, a globalizáció és a nemzeti jelleg viszonyáról. A globalizálódás maga persze eredendően nem kulturális jelenség, hanem gazdasági, világkereskedelmi, tudományos technikai, pénzügyi, távközlési és nem utolsósorban politikai folyamatok komplexuma, de természetesen az információs társadalmak egészét – a kultúrákat is – átszövi. Az Észak-Dél-ellentét, a környezetszennyeződés, a vízhiány, a terrorizmus, az elektronikus pénzügyi világrendszer sebezhetősége és más, ún. globális problémák részben kulturális feszültségekre is utalnak, bár aligha fogadható el az az álláspont, hogy a XX. század utolsó éveinek és a XXI. század elejének „a kultúrák harca” s főleg hogy a nagy vallási tradíciók és régiók ütközése lenne a meghatározó konfliktusa. Ezek „legföljebb” (bár ez sem kevés) kifejezői, artikulálói - gyakran viszont manipulált médiumai - a mélyebb ellentmondásoknak. A szűkebben vett művelődésre fordítva figyelmünket ugyanakkor kétségtelen tény, hogy – Almási Miklós nyomán Gombár Csaba fogalmaz így: – „a globális kultúra a szórakozás szekerén vonul”⁴ A magyarság többirányú, alternatív lehetőségű folyamatok kulturális résztvevője és tanúja. Az Európai Unió tagjává válván, a globalizáció, a média nemzetköziesedése és a digitalizáció következtében is – egyrészt – „kitágul” a világ, eltűnnek a kultúrák és az információk közötti tér- és időbeli korlátok, határok; nő az egyének, családok, közösségek, nemzetek, régiók esélye a kultúra egyetemes tradíciónak elsajátítására és innovatív fölhasználására, arra, amit a felvilágosodás gondolkodói „az ember második megszületéseként” hirdettek. Van remény a kontinensek, társadalmak közötti műveltségi, civilizációs ellentétek mérséklődésére, a sajátos értékek, regionális, valamint nemzeti hagyományok és szokások kibontakoztatására, terjesztésére, a népek, etnikumok, kulturális és vallási kánonok egymás iránti megértésének és a kölcsönös tanulás élményének a szélesedésére. Másrészt – ugyanezek az objektív feltételek – megnövelték a kulturálatlanság, sőt a kultúraellenesség, a pusztulás és pusztítás globalizációjának veszélyeit is. Az uniformizálódás, az információs túlcsorgás, a szappanoperás álkatarzis és a felületes, törmelékszerű kultúra, a lefelé nivelláló ún. infotainment elterjedése, a társadalmak, régiók tényleges kulturális és digitális hozzáférési esélyegyenlőtlenségei szakadékká mélyültek s ez a veszélyes trend még tovább folytatódhat.

Kreativitás, gyorsulás, választékbővülés, szélesebb látókör és műveltség, a világban való egyidejű tájékozódás és otthonlét – az egyik oldalról; „mindhalálig szórakoztatás”, „elbunkósodás”, az írásbeli kultúra megrendülése, a világkép és életvitel fogyasztásközpontú beszűkülése, illetve az elidegenedés, az agresszivitás, a brutalizálódás, a „világhiány”, a valóságos és a virtuális terrorok okozta sokk, illetve szkepszis és depresszió terjedése – a másikról. Szerte a világban, a magyar kultúra övezeteiben is megtapasztalható az erre a „kusza” helyzetre, a sokszor ijesztő kihívásokra, emberpróbáló átalakulásokra torz módon reagáló individuális befelé fordulás, a „kultúrába való menekülés” és a totális, romboló kultúraellenesség, avagy a megvédendő normákra hivatkozó kizárólagosság, az új, „rendpárti” fundamentalizmus.

Elméleti és gyakorlati viták folynak arról is, hogy vajon a hagyományos (köztük a „jelentésesen” nemzeti) kulturális értékeknek egyáltalán mi lehet a sorsa a digitalizáció és a multimédiás tömegkommunikáció világában. Tények bizonyítják, hogy a fejlett országokban, de nálunk is a szabadidőn belül visszaesik az olvasás, a könyv- és ezen belül a szépirodalom-olvasás. Ahogy Radnóti Sándor fogalmazta meg egy 2001 tavaszi kaposvári konferencián: „az olvasás muzealizálódik”, ugyanaz történik vele, mint a komolyzenével a XIX-XX. század fordulója körül, a zenei elit- és tömegkultúra végleges szétválásakor, „bezárul a magas kultúra körébe, miközben társadalmunk a nyomtatott könyv kultúrájáról átvált a televíziós kultúrára”.⁵

Pszichiáterek, antropológusok, pszichológusok, kibernetikusok szerint a számítógép elterjedése, a digitális praxis és gondolkodás, az SMS-nyelv maga is elkezdheti „átprogramozni az agyat”, számos új készséget és tudati folyamatot alakíthat ki, másokat viszont elsorvaszthat. Ennél sokkal talányosabb, hogy vajon magát a hagyományos írásbeliséget veszélybe sodorja-e a mobiltelefónia és a digitalizáció; hogy az ún. másodlagos szóbeliség váltja-e fel a tradicionális kultúrát. Megszűnnek-e, vagy legalább is veszélybe kerülnek-e az eredeti, a hiteles szövegek azáltal, hogy mindenki interpretálhatja, átalakíthatja, vendégszöveggé formálhatja őket? Kétségtelen, hogy a digitalizáció révén felbomlik a hagyományos szöveges és beszédkultúra. Ám hogy ez az új oralitás és vizualitás kultúrantropológiai veszély-e vagy pedig „csak” egy ugyanolyan természetes eszköz-, modell- és médiumváltás az emberiség kultúrájában, amilyen már néhányszor bekövetkezett az elmúlt évezredek során (a fonetikus írás, a nyomtatás, a film, a televízió föltalálásával és elterjedésével stb.), sőt hogy az emberi kapcsolatok szélesítésének új esélyeit kínálja, azt ma még aligha lehet megítélni.

Elvileg könnyű deklarálni, hogy a mobiltelefónia, az új média és a digitális kommunikáció egyrészt óriási esély, kötelezettség, kihívás, másrészt együtt járhat a hagyományos kultúra méltatlan, sőt veszélyes leértékelésével, a könyvkultúra lebecsülésével, zárójelbe tételével. De hogy itt és most ez mitől függ, s ettől mi függ, az már sokkal nehezebb feladvány; s elsősorban a „konkrét” embertől, közösségtől és társadalmi berendezkedéstől, illetve nyilvánosságtól függ, nem pedig az eszközön múlik. Többnyire persze nem ilyen tisztán, hanem együtt, sőt egymást is keresztezve érvényesülnek ezek a trendek, s a világfolyamatok alakításában a magyar művelődésnek csekély közvetlen esélye lehet. Ám rajtunk, magyarokon is múlik sorsunk és nemzeti kultúránk alakulása, az alternatíván belüli választás, illetve az, hogy a hazai, a Kárpát-medencei művelődés merre „viszi” a társadalmakat, a családokat és az egyes embereket.

Sérelmi jellegű „nemzeti öncélúság”, bezárkózó kultúrpolitizálás, illetve kincstári technokrata önáltatás, globalizációs túllihegés helyett ezért is van szükség arra, hogy magának a nemzeti kultúrának az ügyét is a történelmi hagyományok hitelesítette kritikai felelősséggel, innovációs igénnyel és humanista távlatossággal fogja fel és kezelje a magyarság. Természetesen széles (a mindennapok viselkedés-, munka- és közkultúráját is magába foglaló) jelentésében, antropológiai távlatokból értelmezve a kultúra fogalmát.

Készült 2005-ben, frissítve 2012 nyarán

↑ A sok nemzetközi és hazai kultúraelméleti publikáció közül ehelyütt csak a szakmai hazai doyenjének, Vitányi Ivánnak a tanulmányait idézem; összefoglaló gyűjteményük: Kultúraelméleti és művelődésszociológiai írások. Szerk.: Agárdi Péter. Pécs, PTE FEEK, 2005.
↑ Hunyadi Zsuzsa: A kulturális fogyasztás és a szabad idő eltöltésének néhány jellemzője. In: Enyedi György – Keresztély Krisztina (szerk.): A magyar városok kulturális gazdasága. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2005. 91-120. p.
↑ Az erről a kérdéskörről nap mint nap bővülő tudományos és publicisztikai vitairodalomból lásd legutóbb: Marosán György: A Nyugat jövője. Népszabadság 2012. augusztus 31. 12. p. URL: http://nol.hu/lap/forum/20120831-a_nyugat_jovoje
↑ Gombár Csaba: Létezik-e globális civilizáció? In: Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Budapest, Helikon – Korridor, 2000. 27. p.
↑ Radnóti Sándor előadását idézi: Nagy Csaba: Mit ér az ember, ha olvasó? Könyvhét, 2001. 9. sz. 6-7. p.

A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138