Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés

10. Függelék — személyes hangon

Egy „harmincéves érettségi találkozó” tablójára

Lakitelek 1979–2009 ^♦
A címbeli idézőjel kettős indokú. Egyrészt valóban idézet: Tóth Erzsébet nevezte így találóan és szellemesen (nekem írott levelében) ezt a most szerveződő kötetet és találkozót, s vélhetőleg hozzá is járul ennek a minősítésnek az idézéséhez. Másrészt: természetesen nem a szó szoros, gimnáziumi értelemben vett „érettségi találkozó” lesz a 2009. májusra tervezett lakitelki találkozó, hiszen annak idején mindannyian, akik előadóként, hozzászólóként vagy hallgatóként jelen voltunk ezen az emlékezetes konferencián, jócskán túl voltunk a 18. éven. A bennünket megtisztelő nagy öregeken, mindenekelőtt Illyés Gyulán kívül és a szakmai vitaindítókat tartó s néhány hozzászólást adó derékhadbélieken túl (Tordai Zádor, Huszár Tibor, Fekete Gyula s mások) ott és akkor zömmel a 30-as éveit járó korosztály képviseltette magát. Viszont ami ennél fontosabb (legalább is én ma így látom): literátori, értelmiségi, urambocsá, politikai értelemben bizony valamennyien érettségiztünk 1979-ben; mindenki már valamiféle szakmai vagy/és közéleti teljesítménnyel a tarisznyájában felnőtté érett akkori önmagát adta. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki a legjobb formáját futotta (magamról semmiképpen sem állítanám). Azt viszont igen, hogy abban a kivételes kultúr- és nemzedéktörténeti „pillanatban” szinte mindenki átérezte az alkalom különlegességét és az ehhez méltó felelősségérzettel vett részt a tanácskozáson. Sőt, szerintem – megannyi belső vitával, helyzet- és nézetbeli különbséggel együtt is – a lényeget tekintve egyet is akartunk: valamiféle „ütős” nemzedéki öndemonstrációt és ennek révén is egy korszerűbb nemzeti önismeret igénybejelentését.

Sajátos történelmi pillanatnak, „már”- és „még”-helyzetnek látom az 1979-es lakitelki találkozót. Egyre nyíltabbá vált ekkorra a Kádár-rendszerrel, a kultúr- és értelmiségpolitikával s főleg a határainkon túlra került magyar kisebbségek helyzetével kapcsolatos hatalmi nyilvánossággal szembeni elégedetlenség. Ez – a nemzetközi folyamatoktól is erősítve – fokozottan érződött a fiatal írók véleményében és műveiben, az első és a második nyilvánosságban egyaránt. Az „egypárt” – amelynek akkor magam, irodalomtörténészi és kritikusi hivatásom mellett, nem csupán világnézeti és politikai híve, hanem apparátusbeli munkatársa is voltam – sem volt egységes: irányító testületeiben is többféle kiútkeresés, alternatíva fogalmazódott meg s realizálódott. Személyesen is megéltem ezt, s korántsem csupán a fiatal írók és a hatalom között idealistaként felvállalt „tolmács”, illetve közvetítő egyre nehezebb, egyre jobban elmagányosodó-tépelődő szerepében (ezt mindenféle önsajnálattól mentesen írom), hanem tágabb, koncepcionális értelemben is – de ezt most hagyjuk.

Mindenesetre az országos és helyi vezetésben 1978 végétől komoly vita volt arról, hogy engedélyezzék-e a konferenciát, hogy milyen kockázatai vannak stb., mik a megrendezés feltételei és konfliktuselkerülés garanciái. Ám most nem elsősorban ezekre a körülményekre szeretnék utalni (bár jócskán lehetne mit felidézni velük kapcsolatban is), még arra sem, hogy az öt évvel később kezdeményezett második lakitelki konferenciát már megakadályozták, hanem inkább a történelmi kontextusra és az események ezt követő felgyorsulására. Hogy is volt?

Pár nappal a tanácskozás előtt halt meg Bibó István, Illyés Gyula Lakitelket megelőző utolsó nyilvános fellépése – ha jól tudom – Bibó temetésén volt. Azután 1979. augusztus 30-án Siklóson a Mozgó Világ szervezte konferencián már egészen nyíltan megfogalmazódtak az államszocializmussal szembeni konfrontáció irodalompolitikai tételei; ősszel elkészült a Bibó-emlékkönyv; novemberben széles körű aláírás szerveződött a csehszlovákiai Chartával való szolidaritás jegyében, amit ennek a finomabb-durvább megtorlása követett. Remélem, jól emlékeszem a tényekre. Mindezek közepette sikerült elérni, hogy 1980-tól havonta megjelenő folyóirat legyen a Mozgó Világ, amely ugyanakkor, ettől kezdve – az akkori irányítás számára (magamat is közéje sorolom) – egyre több „problematikus” írást publikált. Az Élő folyóirat körüli cenzurális konfliktus is nagyot szólt; az 1980 októberében megrendezett szentendrei tanácskozáson pedig már a pártállami rendszer politikai legitimációját érintő, addig tabunak számító kérdések, álláspontok („1956”) is megfogalmazódtak. Ez a folyamat – elválaszthatatlanul a nemzetközi élet eseményeitől, a hazai ellenzéki szervezkedésektől, illetve az MSZMP szűkebb vezető testületeinek „ellenzékellenes” határozataitól és retorziós döntéseitől – 1981 tavaszán szinte szükségszerűen vezetett a Fiatal Írók József Attila Köre működésének felfüggesztéséhez, majd a Mozgó Világ 1981-es, illetve 1983-as válságához. A későbbiekre, 1984–1986-ra s nem utolsósorban Lakitelek mozgalom- és pártalapító 1987-jére, a Magyar Demokrata Fórum őstörténetére már emlékeztetni sem nagyon szükséges.

Van, aki úgy ítéli meg, hogy Lakitelek ilyen értelemben az időszámítás kezdete. Magam (nem feltétlenül vitatva ezt a beállítást) azért idézem föl a történelmi kontextust, hogy érzékeltethessem: szerintem ez az 1979-es találkozó szinte a konfrontáció előtti utolsó pillanat volt, amit természetesen ki-ki eltérően minősíthet akkori s mai helyzete, véleménye jegyében. Akkor még nem „két tábor” volt a porondon, nem elsősorban „a hatalom” és az „irodalmi ellenzék” ütközött, hanem sokféle, már egymással is szembesülő (de a szembesülésben még „egymásra is vigyázó”) álláspont és magatartás. Amelyeknek mégiscsak volt egyfajta – nem csupán generációs ideológiájú – közös nevezője is. Nem idillként, nem nosztalgiával emlékeztetek erre, de szeretném érzékeltetni a „dolgok” összetettségét – szemben bármiféle lineáris és teleologikus historizálással. Kormánypártiként például nem egy olyan gyakorlati vagy teoretikus állásponttal azonosultam, amelynek képviselője talán már ott és akkor vagy később ellenzékinek, esetleg radikálisan rendszerkritikusnak tekintette magát. Hadd utaljak például Szilágyi Ákos nagy ívű koncepciójára „a nemzetközpontú értéktudat és az értékközpontú nemzettudat” viszonyáról, amelynek fogadtatása azután a tatabányai Új Forrás hasábjain izgalmas eszmecserévé is terebélyesedett. Az a Szilágyi Ákos fejtette ki ezt a számomra lényegileg máig meggyőző s szellemes eszmefuttatást, akivel irodalompolitikai kérdésekben már akkor is különbözőképpen gondolkodtunk, s akivel pár hónappal később, a JAK titkáraként már az ellenkező térfélen ültünk, én a „hatalom” képviselőjeként a másik oldalon. Ha nem is váltunk ellenségekké, a JAK- és a Mozgó Világ-konfliktus bizony alaposan megterhelte egykor közeli baráti kapcsolatunkat, de hát „ilyen az élet”. Igaz ez – számos vonatkozásban – Veress Miklósra, Kulin Ferencre vagy éppen Csordás Gáborra is.

Természetesen az, ami „azután” történt, sok mindent magyaráz, de nem igazolja a „post hoc, ergo propter hoc” logikai hibából fakadó történetietlenségét. 1979-ben s ekörül (már nem csupán, nem is elsősorban Lakitelekről beszélek) számos kortársam volt, lehetett, aki ott és akkor már egyértelműen szembefordult az államszocializmus rendszerével, sőt – mégoly illuzórikus, de – hirdetett értékrendjével is. Mások viszont nem csupán a tabukhoz és a belső cenzúrához igazodva, netalán félelemből, hanem belsőleg sem jutottak el idáig, még jóval később sem. Voltak, akik később minden „renitens” megnyilatkozásukat azzal mentegették (pedig ez a hitvalló bűnbánat akkor már nem volt kötelező), hogy ők bizony őszintén a szocializmus talaján állnak, sőt marxisták. Mások viszont utólag játsszák el a hős ellenálló szerepét, holott annak idején a túllihegők közé tartoztak. Számosan lettek látványos orcaátigazítókká, tisztálkodókká is, nem győzvén kompenzálni korábbi lojalitásukat. De ítélkezni nem akarok, illetékes végképp nem vagyok rá. Ezeket a karaktertípusokat csak azért említem, mert – szerintem – 1979 ebből a szempontból is kivételes pillanat: a „még” és a „már” köztes mezsgyéjén állva a többségünk szemére utólag sem nagyon vethető talán olyasmi, ami súlyos erkölcsi vétségnek tekinthető.

Persze az ember változhat, változik, korrigálhatja tévedéseit, egykori vagy újabb szerepe, magatartása, írásos munkássága megítélés tárgya lehet. A magam élete annak idején ki volt s azóta is ki van téve a nyilvánosság és a nemzedék kontrolljának. Van, amit bánok akkori, pártállami szerepvállalásomból, illetve az ebből fakadó álláspontomból, cselekedeteimből; van, amit szégyellek is. Ám nem vagyok hajlandó demonstratív módon, esetleg „fölfelé mutogatva” megtagadni akkori hitemet és elkötelezettségemet; olcsó, önérzetroppantó vezeklésre pedig végképp nem vállalkozom. Sok naivitással és illúzióval megáldva-megverve, megannyi tévedés, csalódás, tépelődés, bűnhődés és korrekciós nevelődés árán, de a rendszerváltás után is megmaradtam annak, aki voltam. Kutatóként, művelődés-, eszme- és irodalomtörténészként ma is azt a tágan értett baloldali, szocialista kultúra- és irodalomfelfogást elemzem, ennek az értékeit tárom fel és „védem”, amelyik annak idején is foglalkoztatott, sőt ihletett. Éppen 1979-ben érlelődött meg bennem, hogy az akkor itthon még persona non grata Fejtő Ferenc 30-as évekbeli munkásságáról – több tanulmány publikálása után – könyvet írok és kandidátusi értekezést nyújtok be. Akkor, az 1970-es években főleg „bal”-ról, 1990 után viszont inkább „jobb”-ról tűnt szokatlannak és vált bírálat tárgyává irodalomtörténészi munkásságom e tematikai, világszemléleti és értékrendbeli orientációja. A „csak-azért-is szocialista” attitűd, ahogy ezt egyik legutóbbi tanulmányomban megkíséreltem definiálni.

Ami a magam és az egykori partnerek közéleti szerepvállalását illeti: érdekes lenne végigelemezni, hogy „ki mire vitte közülünk”, nem csupán, nem is elsősorban „a karrier”, hanem a politikai-közéleti ambíciók irányultsága terén. 1979-ben én voltam a nemzedékből a politikailag leginkább „angazsált” irodalomkritikus – ha nem is döntésekre jogosult hivatásos politikusként, de politikai középkáderként. 1990 után viszont számosan, egykori vitapartnereim lettek hivatásos közférfiak. S milyen érdekesek is ezek az elágazó, olykor szembekerülő, a másik sorsát keresztező, esetenként egymás egzisztenciájáról is – oda-vissza – ítélkező, majd újratalálkozó pályák, ha csak például Kulin Ferenc, Szentmihályi Szabó Péter (vagy éppen a Lakitelekről hiányzó Haraszti Miklós) útját nézzük, illetve ha a velük kialakult-megszenvedett kapcsolataimra gondolok. Tovább vizsgálva az érettségi tablót: a szememben tiszteletre méltó utat választott s járt be az egykori tanácskozás és a mostani emlékező kötet, illetve „érettségi találkozó” kezdeményezője, Lezsák Sándor, akinek nagyon becsültem akkori szívós szervezőkészségét, ravasz egyenességét és előrelátását, még ha sok tartalmi kérdésben nem értettem is s ma sem értek egyet vele. Ez utóbbin az sem változtat, hogy a bekövetkezett realitásokat illetően az idő sok mindenben őt igazolta.

1979 tehát számomra intellektuálisan és érzelmileg, kultúrhistóriailag és csoportszociológiailag, de nem utolsósorban önismereti szempontból egyaránt maradandó pillanat maradt; relikviaként a dolgozószobámban harminc éve, ma is őrzöm a találkozóra folyamatosan emlékeztető, egykor nyakunkba akasztott táltossípot. Hadd idézzem a 10. évfordulós Forrás-összeállításban 1989 májusában közölt emlékezésem záró mondatát: „Akkor s ma sem hittem s hiszek »a nemzedék« tartós egységében, ám attól, hogy számos vitát, ütközést éltem meg – sebeket osztva és kapva –, 1979-ben sem éreztem magam »a nemzedéken kívül« s még kevésbé »a másik oldalon«”.

* * *

Az 1979-es lakitelki tanácskozás nyilvános eszmecseréje, az olykor „a sorok között” és az udvaron is folytatott diskurzusa a nemzeti önismeretet vette célba. Igen, ott és akkor ez elsősorban az államszocializmus tabukkal és elfojtásokkal korlátozott nyilvánosságának tágítását, illetve a falak kijjebbre tolását jelentette; s mindenekelőtt a határon túli magyarok, illetve „az ötágú síp”, az illyési nemzeti sorskérdések és hajszálgyökerek értelmében felfogott kulturális haza volt a tét. Már a témaválasztás is s még inkább maga a tanácskozás sok tekintetben jogos vitát jelentett az akkori hivatalos állampárti politikával, bár utólag sem tudom elfogadni a kádári politika vagy akár az egész XX. századi magyar baloldal, benne a szocialisták és kommunisták nemzetietlenné, nemzetileg illetéktelenné nyilvánítását. Tévedéseiket, egyes bűneiket szóvá lehetett s kellett tenni, de az ellenük a nemzeti kérdés kapcsán megfogalmazott régi és újabb keletű rágalmak, kirekesztések, bűnbakképzések (pl. hogy ‘a baloldal, amikor erre időnként lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére’) a legtöbbet nem is nekik, hanem magának az egész nemzetnek ártottak s ártanak. Ez akkor sem tekinthető indokolt, még kevésbé termékeny, „jogot védő”-en patrióta válaszreakciónak, ha egyes baloldaliak viszont nacionalistának minősítették a jogos nemzeti fájdalmak miatti felszólamlást, aggodalmat vagy akár a szenvedélyes hazaszeretetet. Az efféle oda-visszapofozkodásoktól már és még szintén mentes volt Lakitelek, jóllehet meglehetősen eltérő hangsúlyú, sőt értékrendű nemzetfelfogások kaptak hangot felszólalásainkban. Ma is azt vallom: a mégoly valódi sérelmek sem mentik a sérelmi politikát; az elhallgatott históriák sem indokolják a reváns indulatú historizálást; s egy antidemokratikus társadalomkép nem lehet a korszerű nemzettudat fundamentuma.

Hozzászólásomban én a fiatal írónemzedék termésének nemzetélményét kíséreltem meg rekonstruálni, nem pusztán tematikailag és a történelemábrázolás vonatkozásában, hanem abból a szempontból is: miként válik a nemzedék élvonalának termése generációs, illetve rétegirodalomból a nemzeti irodalmi folytonosság szerves és innovatív részévé. Vitatkoztam azzal a felfogással, amely szerint csak az egyik fő irányzat, alkalmasint – mai kifejezéssel élve – az ún. képviseleti irodalom lenne tekinthető a nemzeti művészeti kánon folytatójának, s hogy ebből a szempontból a priori megnevezhetők lennének kitüntetett témák, stílusok, személyiségek, szimbolikus vagy metakommunikatív üzenetek. A szűkebben vett históriai tárgyú vagy aurájú lírai és prózai alkotásokban, szerzői törekvésekben igyekeztem egy plurális, de felnőtt nemzeti önismeret esztétikai kezdeményeit, esetenként beteljesült értékeit felmutatni – a nemzeti paradigmából hallgatólagosan kiiktatottak esetében is. Újraolvasva 1979-es névsoromat, ma némi elégtétellel látom, hogy az említettek, a méltatottak jelentős része „bejött”, s csak viszonylag kevesen hulltak ki az idők rostáján. S ha 30 év múltán meg akarnám nevezni nemzedékünk – már akkor is szinte kánonképző – prózaíróinak fajsúlyos történelmi, egyúttal nemzetszemléleti opusait az új évszázad első évtizedéből, három szerző művei idéződnek fel: Esterházy Péter Harmonia caelestise (2000) és Javított kiadása (2002), Nádas Péter monumentális Párhuzamos történetekje (2005), valamint Spiró György Fogsága (2005) és az 1990-es A jövevény átdolgozásaként szinte újjászületett Messiásokja (2007).

Miként a kortársaimról szóló egykori kritikai írásaimban szinte mindig, lakitelki hozzászólásomban is az foglalkoztatott: milyen világkép, történelem- és nemzetszemlélet nyer formát az esztétikumban, mi a művek „üzenete” és hatása. Tudom, hogy napjainkban ez már-már illetlenül avítt kérdésirány: az ún. referenciális vagy kontextualista irodalomtörténeti vizsgálódás „művészeten kívüli” szempontnak számít egyes körökben. Más értelmezői közösségek viszont ellenkezőleg: alig érdekeltek a poétikum övezetében, s csupán egyes irányzatoknak tarják fenn a nemzeti karakterképzés illetékességét: tematikai okokból vagy egyenesen a szerző (s a mű) irodalom-közéleti és konjunkturális ideológiai szerepére hivatkozva eleve művészi értéktöbblettel léptetnek elő korszerűtlen és gyengélkedő irodalmi alkotásokat. Magam – az idézett álláspontoktól eltérően – nem tartom irodalom- és esztétikumellenesnek, ha a művekről, az alkotásokról, a művészi értékekről a recepció és a hatás, azaz a befogadók, az olvasók, a nemzet, a társadalmi önismeret és katarzis felől is „tájékozódunk”, ahogy ez 1979-ben többünk felszólalásában szintén megtörtént. Ám azóta is komoly elemzésre vár, hogy miként alakult a Lakitelken képviselt, illetve felnőtté érett írónemzedék, vagy akár csak az említett triumvirátus műveinek nemzetképe, esztétikailag hitelesített nemzetfelfogása. Az pedig már egy következő kutatási-elemzési feladat lenne, hogy ugyanebből a „nemzeti látószögből”, s természetesen nem generációs, hanem „tudásszociológiai” megközelítésből latra vessük az utánuk beérkező költői és prózaírói nemzedék termését – elég csak Bánki Évára, Kovács András Ferencre, Márton Lászlóra, Parti Nagy Lajosra, Rakovszky Zsuzsára, Térey Jánosra vagy Závada Pálra utalnom.

Abból a szempontból sem lenne érdektelen egy efféle komplex értékvizsgálat, hogy tisztázódjon: milyen változások mentek végbe a három évtized során a kortárs irodalmi kánon(ok)ban. Anélkül, hogy igazságot akarnék tenni az ún. képviseleti és az ún. nyelvközpontú paradigmák között, az az érzésem: a „tartalomközpontúság” államszocialista vagy népi-nemzeti normáját felváltó posztmodern orientáció trendi kultusza – nem feltétlenül az általa hivatkozott példa-művek értékvonulata – leáldozóban van. Mintha újra fontossá válnának a történetek, a valóságos tények, a világértelmezések, az emberi sorsok, a „mondanivaló”, miközben természetesen a nyelvi játék, az intertextuális irodalmi alkotásmodell sem múlt ki. Esterházy Péter, aki évtizedeken át a „mondanivaló-ellenes”, „nyelvközpontú”, „antiideologikus” irodalomkritikai kánonok bezzeg-gyereke volt (okkal vagy sem, ne firtassuk), legutóbb egy „tudós” előadásában, a Mindentudás Egyetemén tartott, öniróniájával együtt is teoretikus emelkedettségű, briliáns felolvasásában (A szavak csodálatos életéből – 2003. szeptember 8.; könyvformában: Magvető, 2004.) is mintha más hangot ütne meg. Amellett érvelt, hogy az esztétikai értékhez elengedhetetlen nyelvi hitel végül is azért fontos, mert az irodalom így s csakis így tudja teljesíteni alapvető emberi, nemzeti és egyetemes küldetését. Azaz a szabadság vágyát és élményét, hiszen az irodalom – szerinte – mégis csak „a lét titkait fürkészi”, s emiatt veszik kezükbe a könyveket az olvasók. S milyen frivol, ahogy – posztmodern hangvételű, de szerintem nagyon is poszt-posztmodern – előadása végén József Attilához „tér meg”.

* * *

A nemzeti látásmódot és értékszempontot vizsgáló, „irodalomellenesnek”, külsődlegesnek tűnő referenciális olvasat – amelyet hasznos elemzési-kutatási szempontként ajánlanék – távlatos szociológiai és társadalomlélektani következtetések levonására is alkalmat adhatna. Harminc év után talán minden egykori résztvevő számára ugyanaz a legizgalmasabb kérdés, ami 1979-ben a lakitelki tanácskozás vitáinak tétje volt: milyen is ma, a XXI. század elején a hazai (és az egyetemes) magyar nemzeti önkép; milyen karakterű és tagoltságú napjainkban a tényleges nemzet- és történelemismeret. Bizonyára sokféleképp válaszolunk erre – akár ebben a kötetben is, amelyben az én véleményem csupán egy a sok közül. Feleletként e kérdésre bizonyára sok szubjektív élményt is felhozhatunk, miközben azért mindannyian tudjuk: aligha lehet (ha egyáltalán lehet) választ adni rá a tudományos igényű diskurzuson kívül. Megkerülhetetlenek az oktatási-közművelődési, a történelemismereti és médiaszociológiai, a tömeglélektani, sőt a szociolingvisztikai vizsgálatok konklúziói.

Magam – egyetemi oktatóként, a magyar nemzeti kultúra históriáját tanítván – elsősorban a huszonévesek műveltségi szintjéről, történeti ismeretköréről és érzelmi-tudati állapotáról, nemzeti beszédmódjairól, patriotizmus-modelljeiről rendelkezem tapasztalatokkal, de aligha ez az írás a megfelelő hely és alkalom, hogy belekezdjek ismertetésükbe. Annyit azért le kell írjak: a rendszerváltás kétségtelenül fölszámolt tabukat, tisztázott nem egy fehér foltot a nemzeti-történelmi ismeretek nyilvánosságában, igazságot szolgáltatott számos területen, korrigált egykori hazugságokat és historizálásokat. Megszűnt a kötelező és hivatalos történelemfelfogás. Mindazonáltal úgy érzem, bár nehéz operacionalizálható mértéket találni s alkalmazni: ha megváltozott is harminc év múltán, egészében nem lett egészségesebb a kollektív nemzeti önismeret. Ez persze nem csupán az olvasottság, az ismeretátadás és a tudomány hatékonyságát minősíti. Mintha újratermelődnének azok az öncsaló, felelősségáthárító és bűnbakképző társadalmi hisztériák, amelyek a történelmi tudatot a jelen szolgálóleányának tekintik s „a mától minden másképp volt” erőszakos újhistorizálásait preferálnák. Nemcsak a fiatalok szövegértése terén vannak súlyos problémák, hanem a nemzet történelmével kapcsolatos elemi tudásukkal is, s ez olyan témákban különösen feltűnő, amelyek a pártállam idején sem voltak tabusított, meghamisított ismeretek. Sőt: vészjóslóan terjednek az okkult, tudománytalan, kontár „nemzeti” tanok, „históriai” mítoszok, olykor még egyes felsőoktatási tankönyvekben is.

Természetesen nem a még lezáratlan vagy akár lezárt történelmi kérdések szakmai (újra)megvitatását minősítem ekként. Tudom, hogy sűrű szociálpszichológiai háttere, melegágya van ezeknek a műveltségi tüneteknek, a széles nyilvánosságban, a közgondolkozásban ijesztő méreteket öltő tudatlanságnak és értékrendzavarnak. Ezen a téren is erősen működnek az egyénekre ható globalizációs versenykockázatok és -sérelmek, sokak frusztráltsága és perspektívátlansága, a reális jövőkép hiánya, az illúziószükségletek és a vágyteljesítő szellemi-érzelmi igények stb. Vannak továbbá szélsőséges politikai törekvések is, amelyek nem csupán rájátszanak minderre, hanem egyenesen táborszervező manipulációs ideológiákként is működtetik a nemzeti és történelmi újhazugságok bornírt, de annál „használhatóbb” rendszerét. A mai magyar értelmiségből is számosan folytatják a nemzeti sérelmi politizálás, a bezárkózó önáltatás és panaszkultúra ama rossz tradícióját, amelyről az éppen 30 éve halott Bibó István írt megrendítő, általánosító erejű és sajnos ma is időszerű elemzéseket.

Ezek a szindrómák nem csupán a reális nemzeti identitást fenyegetik súlyosan, hanem az értelmes és hatékony nemzeti cselekvést is. Van még és már teendője ezen a területen is a 30. „érettségi évfordulót” ünneplő lakitelki nemzedékünknek, fölülemelkedve mégoly éles történeti, politikai, ideológiai nézetkülönbségeinken, egykori és mai ellentéteinken, egymásnak okozott sérelmeinken. Tanulva Illyés Gyula 1979-ben számunkra örökül hagyott figyelmeztetéseiből.

2009. március 1.

↑

Forrás

A kötetbeli tanulmányok eredeti megjelenési adatai

A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138