Gyermekkorom óta járom a temetőket. És bevallom, nem mindig érdekeltek a halottak. Takarhatott felőlem a sirhant költőt, művészt, hőst, mágnást vagy politikust: elsősorban a sirhant fölötti értéket néztem. A sirkövet és annak architekturáját, a feliratot és annak tartalmát, a betűt és annak formáját. Ez a témakör foglalkoztatott mindig és ezeket dolgoztam fel eddigi munkáimban.

Károsy Pál: "A kerepesi temető költészete" cimü könyvének nekem szánt példányát: "A temetőkultúra igaz apostolának" ajánlással látta el. Pedig nem vagyok apostol. Csak szeretem a temető kultuszát, szeretem a mesterségemet, hivatásérzés fűz hozzá.

Valamelyik sirkőgyáros mondotta egyszer felköszöntőjében:"A sírköves csak úgy tud megélni, ha más előbb meghal."

Nem kell ezt szó szerint és cinizmusnak venni. Az orvos bonckése nem az emberi tragédiát,hanem csak az okot keresi és az anyagot látja maga előtt. A gyakori temetőjárás is letompítja a halál iránt érzett félelmet és a halál okozta fájdalmat elviselhetőbbé teszi. De aki sokat jár a temetőbe, nem veszi komolyan az életet sem.

A temetőben, a halál birodalmában átérezzük az emberi gyarlóságot és mindennek hiábavalóságát. Ugy érezzük, hogy a halál az élet befejező pontja. Mert itt nincs tovább!

Búsuljunk-e hát vagy örüljünk az életnek? Teljesen egyre megy. Ezért inkább örüljünk. És ne gondoljunk a halálra. Úgyis eljön. A nagy kaszás pontos könyvet vezet. Nem feledkezik meg senkiről.

És a temető költészetének humoros sírvirágai olvasásánál gondoljunk inkább a magyar ember kedélyes mondására:

"Soh'se halunk meg!...".