LANTOS
KÖLTEMÉNYEK.
IRTA
MAGYARÓSI SZ. JÓZSEF.
SZ. UDVARHELYI REF. TANÁR,
1861.
MÁSODIK KÖNYV.
SZ.-UDVARHELYTT,
NYOMATOTT BECSEK
DÁNIEL BETŰIVEL.
1870.
TARTALOM
ÚJABB ODÁK,
AZ
1849-1860-ig
TARTOTT SZOLGASÁG ÉVEIBEN.
48. Báró
ifj. Vay Miklós és gr. Teleki Sándor tiszteletökre,
mint
fekvőik holdja szerénti egy krajcáros adomány
megkezdőire,
az egyházi honi pénztárba.
Oh Muzsa, oh lelkesülés
Ha van bennem
még oly tűz,
Jóra, szépre szent hevülés,
Mely szavakkal fényt
nem űz,
Mely becsűl, bár kicsiny, oly tényt,
Mely ha mag
kezdetében,
Áraszt végetlen eredményt
Nemzetem jövőjében.
Engedd Muzsa énekelnem
Gróf Telekit és
Vayt.
Te is sors engedd tisztelnem,
Honom sok ily
fiait.
Kicsinyhez, ha mindenki tesz,
Krajcárhoz krajcár
járúl,
Kicsinységből nagyság így lesz
Egészre, egy, így hárúl.
"A gazda, ki két szál
füvet,
Tenyészt hol eddig egy nőtt,
Mint valamennyi
országlár,
Több sokszor a hon előtt.
Ha volna, ki egy
búzafő
Helyett négyet termesztne,
Nálam többre becsülendő,
Első
állam- s harcfinál!"
Atya szól nyilatkozatában,
Halld, bölcs
király Fridrichnek;
Mint egy tyúkról óhajában,
Jó IV.
Henrichnek.
A kezdet soha se nehéz,
Csakhogy jól
kell kezdeni;
Teremtő lesz emberi kéz,
És mive majd
isteni.
Maga az egész világ is
Apró elemekből áll,
Nemde a
nap világa is
Csak aranyporokból száll?
Nem áll ezüstkrajcárokból
A millió
sokaság is?
Nem egyes kis fűszálakból,
Roppant sok kazalok
is?
Nem egy, és négy kalászokból,
Asztagok s raktárak is?
Vagy
nem morzsa porondokból,
Templomok és várak is?
Teremtsünk mi is világot
Anyagiból
erkölcsit.
Népbe óltsunk erényágat,
S szedjük nemesb
gyümölcsit.
Magunkból nőjünk nagyságra,
Ne várjuk
ezredektől,
Minek útja boldogságra,
Függ csak buzgó percektől.
Titeket hon nagy fiai!
Ha követend
mindenki,
Gróf Teleki Sándor s Vay,
Ha ki nem marad
senki,
Elláthatatlan nagyságra,
Emeli nemzetünket,
Elhirli
egész világra,
E tény dicsőségünket.
Így nem század, egy év is hoz
A közjóra
milliót;
Így teremt nem óltoványoz,
Nemzet, minden szépet,
jót.
Így egy krajcár, s egy év becse,
Teremt Vayt,
Telekit,
Százezeret, mig egy Gecse,
Egy ezeret, ezerit.
49. Mária Terézia trónja megmentése a magyar nemzet által.
A hatás, visszahatást szűl,
Új nemest
lél magyar ész,
Mig kormány ármánya feszűl
Magyar nemzet el nem
vész.
Nem célszerübb-e megnyerni
Oly büszke nagy nemzetet,
Mely
megmenteni, s megverni,
Erős volt a németet?
Mely karjain tartva fiát
Midőn sirva
serkenti,
Hét ellenségtől Máriát,
Nagylelküen megmenti;
Melyet
midőn Napoleon
Királyt választani, hív
Rákos-mezőre, törvény s
trón
Iránt, még akkor is hív?
Tudja ezt angol, francia
A hosszu
aszszói Márs,
Érdem-karddal tanusitja
Hős Szentkereszti
András,
Tudja a hires Plánián
Mellette vérrel tölt sánc,
Mint
nehezűlt Terézián,
Hadsorstól a vércsa bánc.
Nádasdi Ferencet Prága,
Látá,
Frigyessel szembe,
Mit tett vitéz magyarsága,
Végső
veszedelembe.
Mária díszité maga
Vitézrend cimerével,
Mely,
harci érdemszalaga,
Nádasdit önkezével.
Mintsem csak félelem adja
Vissza
törvényeinket,
S ha ez nincs visszaragadja
Erő,
ércpénzeinket.
Nem okosabb-e tisztelni
Ily nemzet
szokásait?..
S nem gyülőlni, irigyleni
Nyelvét, pénzét, jogait?
Várni kell fiú születést,
S csak úgy
nyujtni engedményt?
Indokul használni érzést,
Hogy érzés
szüljön erényt?...
Öröm szüljön, vagy félelem,
Nem nagylelküség
erényt?..
Nem!... Igazság, nem
kegyelem,
Csak erény adhat dicsfényt!...
Nincs sújtva néma hallgatás
Átka,
minden esetre.
Más, más nemesebb hivatás
Vár hős, nemes
nemzetre.
Jogaira van szüksége
Neki nem dicsőségre.
Kiterjedt
már dicsősége,
Egész földkerekségre.
Nem jöhet más
hétéves harc?
Más Frigyes, Napoleon?
Nem oly változó a
sorsarc?
Milyen a káméleon!
Van-e változóbb szinü gyík,
Mint
hadi sors hatalma?..
S mi van oly bizonytalan sík,
Mint az
önkény uralma?
Nem lesz szükség
hősre másra?!
Új bajnok Alvincire?
Új Szentkereszti
Andrásra,
Festetics-, Nádasdira?
Hét millió magyar hive
Ha
van német királynak,
Nem lehet-e magyar szive,
Előtte is
viszálynak?..
S hét ellenséges hatalom
Jőjön, mint
Máriára,
Áll-e erősb védóltalom
Mint a magyar, trónjára!
Mit tett hajdan Kelet felől
Török ellen
Hunyadink?
Azt teendi enyészetről,
Ha kell, egy új Nádasdink!..
Álnok mosolylyal látszik a káröröm
A
szolgalelkük ajkaikon, a kik
Gazdag
gyümölcsit most aratják,
Hivatalokban
a gyászidőknek.
Nép milliói rongyosok, éhezők,
Néhány
kövérek mig verítékivel,
Díjezreikben
hivalognak
A haza
koldusodik naponta.
Ármány kohárok! Sima kegyenc
urak,
Uralkodóknak, s trónörökösinek
Kik
elrontói?! Ti - e bűnből
Árad
örök nyomor e világra!
Ti forradalmot hoztok elé s a nép
Vérét
kiszíván, zsebjit ürititek!
Ti
trónzsámolyi, sok Polignác!
Bűneretek
kiürithetetlen!..
Ti pénzcserélők, tervfaragók, ti szó-,
Ti
hitszegők, ti lélekölők, a tan
A tiszta
erkölcs, ifjú lélek
Aljasul
általatok fajulva.
Mint félretett kincs, úti segédi
rosz
Napoknak a vész napjainak, nekünk
Féltőbbek
és drágábbak-e bel
Ékszereink,
az arany- s ezüstnél.
Ti kémlelőkkel tőrbe kerítetek
Vendéget,
útast, mint az egész hazát.
Ti forgalomból
pénzt kivesztek.
Így
a papír nyereségtök, így érc.
Most szolgaság elfójt szabad érzetet,
Jog
s önbecsülést ez megől, ez kiirt.
Erkölcsi
rablás, legnagyobb bűn,
Tisztelet
illet erényt s a vallást.
De vár a boszú vár tireátok is,
Most a
legyőzött nép panaszolva nyög!
Igaz s
őszinte nép panasza.
Nem
maradand lakolatlan a bűn.
Ha németeknél van tudomány ipar,
Ha
higgadottak, szolgaiabbak is,
Magyar,
lengyel s olasz vitézebb,
S
végtelenűl hazafibb, s nemesb is.
Meg tudja vetni mindenik, a bitort,
Mint
egy hitetlen szívtelen együgyüt.
De nem,
nem hagyja boszúlatlan
Őket,
a kik haza vérszopói.
Gróf Pálfi Károlyt kellene hallani,
Itt
azt az elmult századi szónokot
Az úri
bátort, mily merészen
Szóla
a nemzetiség ügyében?
"Már négy heten át folyt az
űlésetek,
S még döntve nincsen semmi!" Ferenc
király
Imigy dorgál, de Pálfi
felkél
S így felel
erre nemes modorban:
"Harminc éveknek száma hanyatla
le
Mióta lépett a mi magyar honunk
Trónjára
felséged s irántunk
Nem
teve mégis azóta semmit!"
Nagy Pál, a felső-bükki szavaljon-e?
Mit
érne Nagy Pál, Pálfi, akár Kemény?
"Világbiró,
világtörténet!"
Ez
leszen a ti örök birátok.
51. Új "szózat" a magyarokhoz 1858.
Új szózat oh, ti Bendeguz, Attila
Árpád
utódi oh magyarok! Ti nem
Buzogtok ős
törvényeinkért?!...
Melyeket ők kezeinkbe
adtak?..
Ők hoztak e szép földre, e drága hont
Ők
alkoták, s ti tűrni ma képesek
Levétek,
hogy lábbal tapodják,
Eltiporók jogaink- s
honunkat?
Oh megvetéssel rejlene föld alá
István
királyunk, és ama még magasb
Erényü
László, büszke Kálmán
Látva ilyen közönyös
türelmet.
Hozzátok ismét Berzsenyi szóljon-e?
Ő
rázza fel laz lelketök álmait?
Ő, vagy
Vörösmartink búsongó
Szózata elragadó
hatalma?..
Nem súlyosabbak sokkal a lángszavak?
Ma,
nem valóbbak, mint mikor a nemes
Jóslók,
csak inkább látnokolták,
Azt a mi most
keserű valóság?..
De lám a vésznek legviharosb fele
A
látnokoktól, rám nehezüle, rám
Gyengébbre,
szólanom kiáltót,
Bús haza! érted a síri
csendben?!..
Ős honteremtők lelkei! mily haza
Vér
ára jött ránk rólatok, és minő
Nagyságra
nőtt az, Nagy Lajossal,
S Hunyaidakkal,
arany korában!
S im a magasság menynyire sülyede,
Szabad,
nemes nép szolgaivá leve:
Az ősi vér hová
fajula
A nagy elődök után, utókban!
Hol? mi halom nem domborodik! mi
nem
Sír?.. mely elődink szent porait fedi?
Mily
folyamot nem feste vére,
Védeni trónt, s
honot, őseinknek?
Hol nem nyugosznak közhaza ifjai?
Honfik,
kik együtt haltanak, éltenek,
Nem mint
jelenben ti, kik egymást
Félrevezetve
legyilkolátok!
Új felvirulás ösztöne késik-e?
Egy
tizedig még tétlen alunnia?..
Meddig hat
ily erőlködés ránk,
Meddig emészt kimerűlt
erőnkben?!..
A tized elmúlt s menynyi nyomor borit,
Ám
a csalódás tarthat ilyen soká?!..
Bőséget
igért összeöntés
És szüleménye, kopár
szegénység.
Nyertünk mi mégis drága
tapasztalást,
Sokszor, ha vesztünk, nagy nyereség a kár,
Ha
vér, a sors legjobb tanítónk,
Felvirúl e
haza, nemzet újra.
Csak új erő kell, új akarat,
szilárd
Áldozni készség, kényszeritett hatás
Ellen,
a mely csak nyom, csak olvaszt,
Átalakítani,
nem haladni.
Védjed magyar, védd nemzetiségedet,
Védd
ősi nyelved s ősi ruháidat;
Külföldi
köntössel, szokással,
Nemde felöltöd a
szolgaságot?..
53. A magyar nemzethez, Kazinci Ferenc százados ünnepére, 1859.
Mily drága a hon, nyelv is olyan
becses,
Oly édes annál, a ki igaz magyar;
Űzd
bár Amerikába, nyelve
Napja gyanánt, oda
is kiséri.
Új népet ebből öntene vegy
kohár?
Kioltható-e nemzeti érzete?
Hagy
egy Rákóci-indulója,
Élenye, harci roham
tűzében.
Természetéből gyáva kivetkező?
S mások
fajában lesz beleolvadó?
Tán nemzetünkről
ezt hivétek?
Jámborok, éktelenűl
csalódtok!
Nyöstény oroszlán, hogy ha
megengedi
Tigris köjöknek szopni saját tejét,
Úgy
elfogadja büszke Árpád
Nemzete szója
helyett a másét.
Budvára sziklát, hogy ha a
Szentkereszt
Tűzgépje edzvén, a bagyik olvadék,
Aranynyá
változik, csak akkor
Lesz magyar
átalakúlva, német.
Zöldsáska tábor, méhraj elébb lehet,
Elébb
kivedlik, kórcsosulás után,
Bőre s
neméből, csörgekígyó
S harcsa leend a
Dunába úszva.
Egy semmit érő szolgacsoport olyan
Nép,
a mely egygyé forr idegennel; egy
Zsoldos
fagyöngy, cserhez ragadva,
Nemzeti névre
sem érdemes faj.
Bir nemzetünk, bir, bővkezü jó
anya
Természet által, kincserü készletet,
Ezt
osztja ő, ezt hő aranyszomj
Élheti
századokon keresztűl.
De semmi áron nemzeti lételét,
Ez
ezredéves szellemi készletét,
Ezt másnak
adni, ő nemesb, ő
Élni akar, fog is élni
végig.
Oh Muzsa! élénk lelkesülés habár
Aggat,
ne hagyj el, mig eme hon jogi,
Szent
ügyben, én is szende lanton,
Lelkemet e
sorokon, kiontom.
Nem száz, nem ötven, nem huszonöt. Mi?
tiz
Ezer arany csábfény is?.. hideg mosoly,
Rám
nézve. Sem dicsvágy, csak a hon
Bájheve,
ez melegít, ez ifjít.
Hahogy Kazincink élete egy cserép,
Belőle
élő oly fa kiterjedő,
Mely nemzetünk, egy
óltoványa,
Emberiség nemes életének.
A mit tökélyes célra irányzanak.
Nem
rabvegyület serge, hanem szabad
Törvényü
népek, melyek egymást
Megnemesíteni,
versenyeznek.
Őrizd magyar hát nemzetiségedet,
Megmondta
báró Eötvös e kincs becsét.
Nem mondja meg
jobban a század,
Nem haza, nem maga
Európa.
Hallál Desewffi gróftól e
nemzetért
Felséges imát eddigi léteért,
Mit
jóllehet, véres, dicső tiz
Századok
árjaiban leéle.
Hallád, mily édes, mily meleg átható
Oly
szózat, a mely zengi Kazinciját.
Új
nyelvteremtőt, Tompa és Szász
Ajkaikon,
gyönyörű dalokban.
Vívj nemzetünk, vívj népjogi
ügyödért!..
Űlj századéves nemzeti ünnepélyt,
Kazinciért,
űlj a nagy ügyért,
Százados, ezredes
évszakokban.
Ide átiratott ezen cimü kézirat homlokáról:
Emlékívek, Magyarósi Sz. József
életrajzából
Sz.-Udvarhelyen. Tavaszhó 12. 1856. Mely emlékívek
be vannak tétetve a m.-vásárhelyi Teleki-könyvtárba,
kéziratban.
Az iró 71 éves korában irá ide oktober 20. 1862.
Nem Szalai László ír itt, nem
Bajza
Történettant, hosszú rendetlen iveken,
Csak egy
igénytelen név életrajza
Van átvive több nagy s kicsiny
neveken,
Némely név fölvésve, csak egy téglára,
Más az
épület-falban darab kőre;
Más egy kardra, más gyűrükarikára;
De
ezeket is utódok későre,
Majd fölfedezve feledés porából,
Kedvvel
olvassák e század korából,
Mely kor fogyni látván Árpád
fiait,
Éltetni kivánja azok porait.
Ki majd ás itt sok honi
romgöröngyöt,
Jól esik, ha lél nevet, tényt, érdemet,
Mit
nehány betű éltet, föld nem temet.
Érdekes, a mi itt legtöbb
becset ér,
Kiképződést fokonként mily áron nyér,
Egyszerü fiú,
kit jó természete
Vezér nélkűl önerején vezete;
Látni
gyermekkortól magas vénségig,
Sok biztos forrásu adatból végig!...
ELSŐ ÉNEK.
Oh Klio! mondd el, e néhány lapokon,
Kik
mentek át szárazon, és habokon,
Komáromból, elsők, Amerikába,
Mint
menekülők, szabadság honába.
Beszéld el Ujházi Lászlót, s
társait,
S az Oceánon átvándorlásait. -
Muzsám! Te védtél csak
törvényességet;
Te nem helyesléd a függetlenséget.
Általad
Ferdinánd vala tisztelve;
Ki által főpontra leve
emelve
Magyarhon ős alkotmányos nagysága.
Áldott lantodon,
neve, és jósága. -
Még Ujházi, s szerencsétlen
társai,
Valának csak Oceán vándorai.
Még Amerikát, még Uj-York
tornyait
Nem látván: kétség környezé társait
Ujházi - komáromi
vezérnek,
Midőn Halifár városába érnek.
Legelső
Diósi, ifjú és atya,
Csügged, és szavait imigy hallatja:
-
Midőn néhány sorsossa, körülötte,
Ki mit veszte, hont, s mindent,
emlite. -
"Azt képzelém, bajtársak!
egész világ,
Viz és ég; s mint az örökkévalóság,
Olyan
véghetetlen ezen Oceán,
Melyen eddig hoza gőzösünk: Hermán.
Azt
hivém, soha nem tűnik föl más vég,
Mint a tengerbe leszálló bóltos
ég;
Mely, elébb, mily felséges tünemény,
Majd oly nyomó, oly
széditő jelenmény,
Oly mély ezen vizvilág, ezen kékzöld,
S mily
kivánatos az elmaradott föld!
"És
most, minő mondhatlan öröm lepe!
Midőn feltűne Halifár zöld
gyepe.
Itt tanulám, tenger elleni átok
Után; be édes szó ez:
,hegyet' látok!
Ismét meggyőz engem e kedves
város,
Csakugyan a tenger, földdel határos;
Létez a két
félgolyobis másika,
Létez Uj-York, Vashington, Amerika.
Más
föld, hová vagyunk mi evezendők,
Mi hontalanok, új hont
üdvezlendők.
"De hát Európa örökre
hátunk
Megett marad-e? Hát téged nem látunk
Soha többé, soha,
szép Magyarhonunk?
Közted s közinkbe félvilágot vonunk?
Lesz-e
más hon, oly gyönyörű, oly édes?
Hát anynyi férfias, ifjú
honvédes
Vért, s veritéket, azért hullatánk?
Hogy ezer éves
hont meg nem tarthatánk?
Nyilik-e számunkra, más ily föld égtáj?
-
Ah! hon örök vesztése, mint fáj! fáj! -
Emlékezete, képe, mi
jövendő
Által lehet lelkünkből kitörlendő?
Mivel leend
kárpótolva, ily honnak?
Elhagyott nőnk, gyermekink, sok
rokonunk?
Elmaradt kis Gyulám? - Oly keserű, oly
Sós nincs e
tenger, milyen szememből foly. -
Özvegy nőm, árva fiam, kobzott
örök,
Megszokott tárgyképek: most éles tőrök! -
Mi magához oly
édesen kapcsola,
Hogy boritsa azt feledés fátyola?
"Véreim!
mért, hozzám mért gyülekeztek?
Adjatok kezet. - Mint én, úgy
éreztek? -
Mintsem földön futva, hazát kolduljunk:
Jertek!
inkább mind, a tengerbe fúljunk!
Anynyi véres győzelmeink
ünnepén
Ha nem hullánk el, vérfürdő közepén,
Mi golyózáportól
most rongyosok?
Földetlen honvédek, világbujdosók;
Ha nem sodra
el se kartács, se gránát: -
Isten hozzátok: Hon! Komárom!
Bánát!
Búcsu neked is, te, oh hű gőzös, gyors
Hermán! ki
hozzánk jobb valál, mint a sors. -
Utánam, barátim! Te csendes
elem!
Ugordjon beléd, minden, ki hős, velem!" -
Diósi,
férj, s atya, elkeseredve
Így lázzada; jövő iránt kétkedve.
S
valóban, nagyrészint a menekültek,
Úgy is látsza, szélsőségre
zendűltek.
Mire fiatal honvédtiszt,
Keményi,
Kinek szebb jövőbe nyultak reményi,
Szép,
tiszta tűz ömlik el még szemében,
Nem tud elcsüggedni, könnyű
vérében,
A sanyarok könnyebb hordozásában,
Szép ifjú, láng
elhatározásában,
Hallván e kétségbeesés hangulatát,
Lázzadt
kedélyek zúgó mozdulatát.
Hogy a hajóscsoport ily túlságra
tért:
Értesíti a komáromi vezért.
Ujházi, lepetve a veszély
felől,
Csendes arccal, zajos kebellel belől,
Kijelenti sietését
egyszerre,
De mozgékony Keményi nem vár erre,
Fut; előzve a
fővezér szavait,
Így szólitja föl kesergő társait:
"Halljátok!
honvéd bajtársak, halljátok!
Ujházi akar szólani
hozzátok!
Egyszerre érkezik. Im! itt a vezér."
Mire a
zajongás hallgatásra tér.
Csend lőn. Ujházi jő; s csendes szót
emel.
Mindenki elhallgat, mély figyelemmel. -
"Honvéd
társaim! Én is, vezéretek,
A sors csapásait osztom
veletek.
Tudjátok, hogy könnyebb minden szenvedés,
Ha közösön
oszlik a részesedés.
Ha nem vagyunk mi, a sors kedvencei:
Tán,
céljára, áldozat eszközei.
Vezéreteket, e sors nem így üldözé?
S
ő szilárdul néz annak szeme közé,
Annak, a nemzetünkhöz
mostohának,
Higgadtságával férfi nyugalmának.
Mért súlyosula
ily rögtön a tereh?
Mi az, mi titeket imigy levere?
Mi nyom:
tudom; vesztett múlt kivánsága.
Vagy sajgó jövő
bizonytalansága?
Hazánknak, hevült képzelődésetek,
Ködfátyol
képét láttatja veletek?
Kedveseitekre az emlékezet,
Csak
nehezebbé teszi a nehezet. -
Tudjátok, hogy még nincs itt a
véghatár?
E város, hol kiköténk, csak Halifár.
Ez, még nem az
utolsó horgonyvetés.
Hátra van a fővárosba sietés.
Hadd lássuk!
új föld főtisztviselőjét,
E bolygócsillag lakói elsőjét.
Látnatok
kelletik olyan elnököt,
Kinek párját mí adhatnók, bár
szökött
Vándor az; mint mí: erénye, erélye
Nem kisebb, bár bal
tere, szerencséje.
De Hudson folyam felvisz nemsokára
Uj-York
óhajtott kikötő partjára.
Hol, sorban állnak vizbe néző
tornyok.
Ott nyújt majd nekünk kezet Frenk tábornok;
Ott lesz
az első meleg kézszoritás,
Szabadföldre lépnünk, felszólitás.
Ott
a köszöntő szabad polgároknál,
Elsöbbek lesznek, örömkönyek,
szóknál;
Jelek, hogy üldözött embertársaik,
Nekik kedves vendég
polgártársaik.
Ott, bajnok társak! fáradt hajót hátra
Hagyunk,
s ülünk, minél elébb, lóhátra.
Útunkban lesz még, elébb, mint
Vashington.
Filadelfia, a testvérség hon,
Európa üldözötti
révpartja,
Kiknek ő védkarjait tárva tartja,
Mely népébe minket
is jövényeket,
Összeolvaszt, mint idegen pénzeket.
És azzal
bújdosásunk meg fog szűnni,
Elhagyott egünk helyett, más
feltünni.
Oh vitézek! véres vészháborúnkban,
Hosszu, szárazi s
tengeri útunkban,
Menynyit szenvedénk, el nem beszéllendőt!
S
nem láték egynél is könyes zsebkendőt.
Elbirtuk kezdet "közép"
nehézségét:
S ne birnók el most már közeli végét?
Most már,
midőn hajónk el nem sűlyede:
Lenne-e köztetek, ki
elcsüggede?
Most, midőn nemsokára célnál vagyunk,
Földönfutást
az ó-világban hagyunk?
Sok kitartásaink enyhűlt érzete,
Lesz
majd a múlt édes emlékezete.
Tűrjetek: és várva néhány
napokat,
Jobb sorsra tartsátok fenn magatokat.
Nem lesz ott
rabság, a világátkozta;
Kaput nyit a szabadság, istenhozta.
Ott
áll fenn egyenlőség dicső széke,
S befogad, mint testvérség
menedéke.
Új hazát nyerünk ott, s nem vérváltságon,
Oly
nemzettől, mely első a világon.
Ha volt az új föld
föltalálójának,
Columbusnak, hatása szózatának,
Intvén csüggedt
társait kitartásra:
Hallgassatok ti is rám, ősz bajtársra.
-
Meggazdagúlna-e a kereskedő,
Ha tengertől lenne
visszaijedő?
Gyáva fut vissza borzadva fölfelé
A folyón,
melyről a tengert szemlélé.
Gyávább, ki már kiállta a
vér-vihart,
S a sanyar végén nem tűr, ki nem tart.
Majd e
Hermánt, Missisippi követi:
Követ nagy honfi
társunk, a keleti,
Meglátjuk a három világi hajóst,
Népjog
képviselőjét, K.
Kinek lelkében van még jövendője;
Kinek két
vízi világ, tisztelője.
Én őt itt, meglátni reméllem, s
várom,
Állandó lakhonja itt leend, három
Világi út terheit
kinyughatja. -
Bár most Mészáros vidor ábrázatja
Lehetne enyim,
s kellemes szózatja,
Hogy lelketeket emelné vidúlni,
Mikor a
vihar kezd fölöttünk múlni.
Megjőnek rokonink is új lakinkba,
S
vetik magokat forró karjainkba. -
Ha szavaink némúlnak
könyeinkben,
Könyeink édesűlnek öröminkben.
Csendesülésteket
reméllem, s várom." -
Így szólt a
hosszú szakállas Komárom
Öreg hőse, mint egy tenger istene;
-
Minden szava, keservenyhitő zene, -
Csengő hangon, nagy tisztes
méltósággal,
Kényszerített mosolygó nyájassággal,
Mely szemein
s arcán külsőleg fejle:
Bár szivén legmélyebb fájdalom
rejle.
Dagadt sohajtási titkon szepegnek.
Mert keserű, idegen
föld, öregnek.
Érzé ezt más szerencsétlen hajós is.
Panaszolá
Bonapárte Lajos is,
Szerencse játéka, Holland királya.
Nem
boldogítja Florenc kincse, bája. -
Újházit
nagy figyelemmel hallgaták.
Lelkekről a tengerködöt oszlaták,
A
lelkes intésre elcsöndesűltek
A vándorok; s ismét hajóra ültek;
És
útjokat Uj-York felé folytaták,
Miglen a várost fényleni
láthaták;
Bámúlván, többire ködös napokon,
A tenger nagyságát,
vizhegy szirtokon.
Most, honjok képe, emlékezetekben;
Egy
könycsepp, ez oceáni mélyekben! -
Menynyire győz ma: a jelen, a
múlton,
Bebizonyitá ezt a merész Fulton.
Közel van Uj-York ma
gőzös hajósnak.
Fejérlenek házai a városnak.
Kiáltanak: "Im!
látszik Uj-York! látszik,
Egy fejér zászlós gőzös füstje
játszik"!
Valóban is érkezik a Hudsonon,
Frenk Lajos,
mint küldött követ, gőzhajón.
Már látszott
kikötő partra tódulva,
Uj-York város roppant népe
bámúlva;
Újságkivánó, köszöntő sokaság,
Polgármester,
polgárság, katonaság,
Minden kor- s rangtömeg
vegyületek,
Hivatalnokok, papi testületek;
Kéz, kendő, kalap
mozgó ezere
Légben lenge; éljenzés eget vere! -
Szabad nép
lelkesülés, leirhatlan.
Ehez, szúronytól félő nép szokatlan.
Ezt
nem zavarja durva dob lármája,
Nem rengi kényszerités
trombitája;
Ez nem parancsolt idvezlet kiáltás,
Nem fenyegetett
ablakvilágitás.
Ez nem olyan koszorús diadalív,
Mit kénytelen
kéz emel, átkoz a szív.
Ez nem megréműlt város ablakain
Ma egy,
holnap más, kitett nemzeti szín.
Ez nem Madrid Eliója dúlása
Által
csikart zsebkendők lobogása:
Ez tiszta rokonszenv nemes
érzete,
Keserűt kóstolt boldogság kegylete.
Itt készséggel, és
ilyen nyilt karokkal
Néztek szembe ily messzi
vándorokkal.
Elfogadni őket emberiesen,
Midőn vivé Hudson folyó
sebesen,
Tornyos füstjét most égre egyenesen,
Leginkább az út
céljával egyesen,
Hajtván jó szél, majd dülve vizfektesen
A
gőzösnek: mely hórgonyt alig vete:
Midőn a menekültekhez siete,
Az
amerikai küldött válaszmány,
Tisztelkedve, honuk földére
híván.
Szárazra Ujházi lépe legelső.
Vele neje, s két fiatal
fiai,
Amerika jövendő polgárai.
A fátyolos nő mosolyga
könyesen,
A vidám fiuk hajlanak nemesen.
Jő, nemzetőr tábornok,
díszruhában,
Végetlen népsor kisérvén nyomában,
Frenk Lajos,
idvezel kézszoritással,
Az új világba nyájas
meghivással.
"Meghivom, mond, megbizó hatalommal
Önöket
örömmel, s nyilt bizalommal
Amerika népe szabad földére,
S
ennek javadalma élvezésére.
Nem rejlik itt minden szögletben
hóhér,
Női könypatak, vér, itt boszút nem kér.
Mint vén Európa
ez ifjú világot,
Nem irigylette úgy Róma Cárthágót.
Ott, ifjú
már, oly kegyetlen, vérszomjú
Mit itt vénnek hallani is iszonyú!
A
tí világotok, már erénytelen,
Üldözéshon, erényesnek kietlen:
Csak
egy Broughany élces vagdalózása,
Lehetne annak méltó
megróvása.
Romlott irigye ő boldogságunknak.
Mí nem vásárlunk
hirlapot magunknak,
Mely mirólunk erényeket hazudjon!
Nálatok,
pazar fényűzés, dühösség:
Egy hercegnek Rotschild kincse sem
elég!
Ide, népet, nemes példa ragadjon!
Nem félelmes már nekünk
sem Albion,
Sem Páris, nem új Caesár, Napoleon.
Egyetlen a
földön, saját helyzetünk,
Egy, s dönthetlen polgári
szerkezetünk.
Nem kell itt fél millió katonaság,
Mitől féljen,
s haljon ki a szabadság.
Ha itt közügyért van Webszer Dániel,
Az
megannyi Sully nem Machiavell.
Európa Columbust hogy
jutalmazta?
Nemde fogva vitette, lebékózta?
S a nagy ember
nemes boszújába,
Láncát téteté koporsójába.
Ha nyelvem
büszkeségig van emelve,
Ez, egy Memmius, egy Cassius nyelve.
Mert
lelkemben gyúlad nemes lángboszú,
Látván, mily nyomoruságos, mily
hosszú
Ilyen üldözött hontalanok útja,
Mely Európa üldözését
futja! -
Mik ott, a sok nagyok tenger dőzsei
Forrásai? Nép
insége, könyei. -
Szálljatok ki partra; nem ismeretlen,
Nyomor,
e nép előtt, s nem érzéketlen.
Ugyan Európa, s ugyan Oceán
Tanita
szánakozni; minden orcán,
Minden kézben, szívben rokon érzelem
Él
itt; kész a vendégi segedelem.
Nyújtsatok csak bizodalmas
kezeket!
Nyúgodjátok ki a szenvedéseket.
Gyógyúljanak testi,
lelki inségek.
Jőjetek! mindnyájan ölelt vendégek!"
E
nagy szavak, ilyen nemes hangozat,
Magyarok lelkére meleg mély
szózat.
"A meghivást érzékenyen fogadjuk
- Szól Újházi -
s magunkat alá adjuk
E szabad-állam kormány törvényének. -
-
Fójtja szavát törlésével könyének. -
Oh erélyes férfi! - szól
újra, - nemes
Polgár! hogy lehessen méltó,
érdemes
Vándor-csoportunk, ily nagylelküségre?
Kinek még nem
volt ideje hűségre,
Katonai s polgári szolgálatra,
Hogy méltó
legyen ily polgárzatra? -
Igen! a boldogság, bölcseség, jóság,
Mit
élvez e nép, s bölcs kormányzóság,
Tette e hont világ
bűvcsodájává,
Tette világ tisztelet tárgyává!"
Köszönést
így fejezé be Keményi.
Mert Ujházit elfójták érzeményi. -
Összes
magyarság Astór palotában
Vett részt vendégi szeretet pompában.
-
Új érzelmek közt, vidúlva
pihennek.
Vegyes bú- s örömnapok jőnek, mennek.
Új nyelvek, új
arcok, új szokások
Váltják föl egymást, mások, ismét mások. -
Mig
érezvén, maradandó lakások
Hogy itt sincsen: mutatja
sohajtások;
Mutatja a múlékony fölvidulás
Után, pakolás, szűk
helyre szorulás,
Mig jő a hajózás új indulása.
Megcsendűl a
hajó harangozása.
Mig harmadik harangszó következik:
Minden
köt, szorit, öltözik, vetkezik.
A hajóskapitány csengő
szózata,
Rendezni, s indulni, parancsolatja.
Megszólal a
harmadik nem sokára,
Indulóra, horgony felhúzására. -
Indulnak
már Filadelfiába,
Egyenlőség, testvériség honába.
Foly a kézi
kendő, kalapbúcsuzás.
Büszkén hajlong, gőzös fölött, füsthúzás.
-
Dobog lelke Ujházi csoportjának,
Nevére hires
Filadelfiának.
Bár még behomályosulni nem tuda
Lelkekben Duna,
Komárom, Pest-Buda.
Óhajtják Filadelfiát szemlélni.
Ott új
szabad szellemi léget élni.
Mert sok szépet hallottak Penn
városáról:
Annak hatszáz harmincnégy utcájáról.
Hol útas,
mondják, hinné képzetében,
Hogy útazik Rómában, s Áthénében,
A
szép Áthénében, nem mostaniban,
Rómában, a nagy, dicső hajdaniban!
-
Ily érzés közt jutnak Penn városába,
Emberi jogok tisztes új
honába. -
Meg tanúlva volt itt Ujházi
neve.
E név éber figyelem tárgya leve.
Tisztelve nézik a várost
társai,
Sokak itt bámulásoknak tárgyai.
Látják, itt a nagyság,
nemes s ízletes,
Fejér márvány, vagy gránit épületes.
A város
közepén az állam háza.
Mire egy tény tiszteletet ruháza,
Hol
egykor nagy hongyülése tartatott,
Hol a függetlenség
felolvastatott.
Hol a nemes Franklin a tudománynak
Annyit
szentelt, mennyit az alkotmánynak.
Mig
Ujházi így érze s gondolkoza:
Az alatt "Hermán" is oda
hajóza.
Hermán, a világhirüvé lett Hermán,
Melyet ismer Kelet,
Nyugat, Oceán.
Melyen Ujházi csoportja hajóza,
Melyet utána
Tochmann vezér hoza. -
Vetélkednek itt is
az idvezletben,
Angol, francia, német, vegyületben,
S több
elemek, egy nemzetté simúltak,
Nem nemzetiséget ölni tanúltak.
-
Itt honnosink, kiknek nem vala honok,
Várattak, mint
legkedvesebb rokonok.
Számos ezerek öröm rivalgása,
A
jövevények szives fogadása.
Kiket kézszoritó emberszeretet
A
Vashington palotába vezetett.
Estve fáklyászene, s Valnut
szinházi
Tisztelgő játék, s dal után, Ujházi
Megbizásából,
fiatal Keményi,
Dagasztván kebelét hő érzeményi,
Emelt helyről,
mit sűrü fény fáklyáza,
Meleg szavaiban sziveket ráza.
Miket
többször félbe szakitának
Kitörési az éljenző lármának.
Többek
közt, kellemes szavallatának
Ily egyes sorai is
hallatának:
"Szabad nemzet! világ
első nemzete!
Melyet véd nemes szelleme, s helyzete;
Mert
szellemed honvédő, nem hóditó,
Nem népek kincsét haza
takaritó.
Itt harcias, dicső név, csak a honvéd;
Mert itt az
egyszersmind, nem más, mint trónvéd.
Vagyis, most veszem észre,
itten nincs trón,
Ez anélkűl egy független, boldog hon.
Neked,
millió polgár, honvédeid,
Nem trónvédid, zsoldos
gyülevészeid.
Téged kivűl véd természet, tengered,
Benn
lelkesülés, győzhetlen fegyvered.
Melyet ha véd egy kitartó
Vashington,
Visszavonúl Európa, mint Albion.
Neked juta,
védőleg békességért
Vívni, e dicsőség, nem dicsőségért.
És ha
általános szükség fölhivna,
Amerikában csak egy lélek vívna,
Mint
egy Hadúr isten, a lelkesülés,
Egy szín, egy zászló alá
egyesülés.
Országid, egymáshoz egyenlíteni,
Vagy egyik, máson
felül tündökleni,
Boldogságban, polgári erényekben,
Egymást
átkapcsoló szövetségekben:
Ez neked legnemesebb irigységed,
Ez
neked legszerencsésb vetélységed."
"Téged
boldogita Isten kegyelme,
Hogy, nem önkény, csak igazság
fegyelme,
Olvaszszon egy testté, annyi népeket,
Annyi hitet,
annyi nyelvet, színeket.
Mi pedig, szerencsétlen
honvesztettek,
Honért harcolt magyarok, száműzöttek,
Mit kérünk
mi? Nem kegyelem kenyerét;
Csak egy közös haza földjét,
fegyverét.
Veletek egy honért, halni vagy élni,
Magyarhont
Amerikával cserélni.
Mit nem cserélnénk mi semmi országgal;
De
nem barátkozhatunk meg rabsággal;
Ősinktől öröklött, saját
vérségünk,
Hogy szolgaságot nem tűr büszkeségünk.
Másként ki
adna nekünk oly váltságot?
Miért elhagynók mi Magyarországot?
-
Itt, szavak, csak szív tördelt tolmácsai,
Mint ez olvadt
fáklyák tört darabjai.
Ha egy útast is, kinek már
lankadnak
Rontsolt tagjai, szivesen fogadnak
A gazda barátságos
szózatai,
S enyhülnek a vendég fáradalmai:
Mennyivel inkább mi
honveszitettek
Áthatva vagyunk, s elkötelezettek,
Midőn tí hont
adtok, mit mí vesztettünk,
Midőn mí holtak, itt újjá
születtünk.
Mint arra, honvesztés, mily elveszett kincs:
Úgy
ezt hálálni, szó feltalálva nincs. -
Légyen, öntudat s világ
méltánylása,
Érzelmünk, köszönetünk kimondása!" -
Erre
többen, németek és angolok,
Készülnek felelni, lelkesült
szólók.
Főleg Rosenthal, német, Gläser, angol.
Az első hévvel,
röviden válaszol,
Várva, szünni nem akaró taps között,
Mely
Keményire éljenzajt öntözött.
"Nem súlytolatlanok, monda, a
karok,
Melyek titeket fogadnak, magyarok!
Honvesztés előttünk
sem ismeretlen.
Ezért lelkünk is, nem rokonszenvetlen.
Mi is
mindnyájan sorsüldözöttjei,
Lettünk e közállam újszülöttjei.
Vagy
miénk, vagy atyáinké, e sors volt,
Mely titeket most velünk egybe
kapcsolt.
Nemzetségtek istenhozta nyereség.
Hiányzott itt eddig
e nemzetiség.
Én őszinte baráti kezet kérek:
Olvadjunk egybe,
új honfi testvérek!
Honunk tőletek is egységet kiván.
Egység,
erősebb véd, mint az Oceán!
Megbűszhödött a ti Európátok.
Frissiti
polgári villám, vész, átok.
Viharözönből fejlődő gyümölcse,
Lesz
erényessége, új erkölcse.
Űzzön csak ide most minden
országot.
Megverjük mi majd őtet, s a világot!" -
-
Megáll itt szava, mint az elpattant húr.
Látszott szaván, nem
jobbágy, hanem népúr. -
"Magyarok! - Gläser angol itt szót
átvesz,
Tölti lelkét komoly, de mély érzetszesz. -
"Világhirü
nép! eddig ismeretlen:
Ezer éves hon után, most földetlen:
Nemes
büszke, szabadságra méltó nép!
Érzé erődet a leigázó gép:
Vessetek
itt aggodalomnak véget;
Vizentúl hagyjatok keserűséget.
Sorsotok
most, ha tenger, sós, keserű,
Minden nagy kezdet keserű
gyökerű:
Hidjétek, nemzetötek dicsősége,
Oly magas fény lesz,
mily köd most insége.
Egy istenünk, egy honunk lesz
veletek.
Ismeretlen-e honotok, nevetek?
Ki ne ismerné Árpád
nemes faját?
Magyar harci erényit, szép hazáját?
Ennyi
áldozatvért tán ingyen ontott?
Önkénynapja itt vett forduló
pontot.
Ki nem hallá ama zajos örömet,
Mely megrázá az országos
teremet,
Hogy hallá új alkotmányáról e hirt,
Melyre Ferdinánd,
megesküdt s aláirt?
Ki ne tudná az új teremtett erőt?
Annyi
vérontót, oly erős megverőt?
Három világ vendégli nagy fiait:
S
mi ne ölelnők azok hontársait?
Mi lennénk hideg
amerikaiak?
Adjatok kezet kézbe, új honfiak.
Ha világotok,
lábbellenes velünk,
Mi, mint az, tompúlt lelket nem
viselünk.
Népeknek, félgömbnek is van aggsága.
A miénknek most
virúl ifjusága.
Ha nálatok a nap halad, itt feljő.
Közös
sorsunk lesz itt jelen, jövendő.
Ha szép múltja volt a magyar
nemzetnek:
Sanyarja most, alapja nagy kezdetnek.
Átalakulás,
vérözön, vészzajos.
Lesz nagyobb Lajosotok, mint Nagy Lajos,
Egy
népbálvány, imádja nép, mint csodát. -
Ti! itt nálunk épitsetek új
Budát.
Itt nálunk nincs nemzetiség különbség.
Egybe olvaszt
testvérség, egyenlőség." -
Végre,
Binder százados oldalánál,
Jagelló, szép hölgy, az erkélyre
kiáll,
Jagelló, vitéznő, honért áldozó,
Szépnemére halhatatlan
dicshozó,
Neje, a honfi menekült Tochmannak;
Tochmannak több
hűségérdemi vannak,
Ujházi leghivebb kisérőjének,
Megbizásban
pontos tényezőjének.
Ily nőt Binder a népnek is bemutat.
A nő,
kiállván a rengeteg útat,
Köszönő és tisztelgő
szólásában,
Elolvadván lelke, hálájában,
Szavaiban úgy
elérzékenyüle,
Hogy zsebkendője könytől nehezüle.
S csak ezek
lehettek tördelt szavai:
"Oh! ti
dicső hon nemes polgárai!
Hittem, nem vagyok oly gyenge, mint
nemem:
De csak asszony vagyok, tanuja szemem, -
Eltűrtem vért,
háború tengervihart,
Karom, kardom szereple férfi magyart:
De
most lelkemben, a nőt láthatjátok.
Többet mond hálám, mint szavam
hozzátok.
Éljen örökké szabad világotok!
Éljen ebben
emberbarátságotok. -
Mélység vala búm lassu hallgatása.
Nincs
hatalmamban könyem lenyomása. -
Ilyen rokonszenvért, hogy
irántatok
Így elfogódom: meg kell bocsátnatok." -
E
szavait is alig végezheté,
Ifjú Binder jobbot nyújt, s
elvezeté.
Félre vonulnak Keményi, s
Diósi,
Közös nyomor baráti két sorsosi.
Keményi, Diósi vállára
düle,
Önmellére csüng feje, s mosolyoda.
Nem pillantva,
ujjaival játszoda.
Diósi ily szavakra melegüle:
"Mi a
honvesztés? Az miért könyezik?
Nem mások, csak honvesztettek
érezik.
Ezek lelke, apadatlan fájdalom.
Résztvevők érzelme?
Múló szánalom.
Ha hazát elárulni, kárhozat:
Honért, hont
áldozni, minő áldozat!
Legfájdalmasabbika, az érzésnek,
Érzete,
honból örök költözésnek,
Kényszeritve, ismeretlenek közé,
Kit
honhoz annyi édes lánc kötözé.
Mily feledhetlen, a hon
édessége!
Mily más, az idegenség hidegsége.
Mily meleg nélküli
külső mosolygás!
Minden nap idegenek közti bolygás.
Ah!
részesnek kell lenni ily vesztésben,
Annak, ki áthatva van ily
érzésben!
Ki saját honfájdalom érzeményből,
Ki tündér álmokból,
legszebb reményből,
Esett ily hontalan nyomoruságba,
S így lett
földvándora, három világba?
Kinek, nem honja, egy polgár
szobája,
Hanem kiszorula a ház gazdája;
Nem hazája, egy város,
egy fogadó,
Mely ma itt, holnap másutt szállásadó.
Melynek
nincs nemzete, honja s egyebe,
Mint ott, hol legjobban telhető
zsebe.
Ez, honát magával szekerén vonja:
Amannak, csak hol
szabad, ott van honja.
Nem, hol strázsamester lakja
szobáját,
Szent óhajtást zár, rém bezárja száját.
Neki föld, ég
anyagi kövérsége,
Mosolyoghat, ha nincs szellemisége.
Te
hallgatsz, ifjú barátom! ezekre,
Lelket olvasztó, meleg
érzelmekre?"
Kérdi Diósi, Keményi fejét
Vállán tartván,
és átkarolva mellét. -
Keményi felel rája, sohajtással,
Tán
könyét fedezni, elfordulással. -
Feltűne, fiatal
romlatlansága,
Mély bánatban is, mivelt méltósága.
Békén tűrve
szokatlan sanyarokat,
Milyek nem szoktak súlytolni nagyokat,
Kiket
dönt sors úti nyomorözönbe,
Gyalogolásra, vagy szennyes
börtönbe.
Új erő s kedv érzésében,
vidorok
Kezdének lenni a magyar vándorok.
Enyhülének
Filadelfiában,
Becsület, erény és vallás honában.
De ez
emberszeretet városában,
Nincs minden zárva, Ujházi vágyában.
Mit
látni vágy "Hermán" fáradt hajóssa,
Ujházi, az a föld
első várossa;
Melyet öntöznek Potomác ágai,
Hol még nem laktak
erdők vadai;
Ő oly városba jutni, óhajtana,
Milyet látott szép
régiség hajdana;
Mely a világ legnemesebb hősei,
Egyikének
tisztelt nevét viseli:
Ez, ma, Vashington egyszerű nagysága!
Hol,
egy nagy nemzet harminckét országa,
Mint a népjogok dicső
templomában,
Hoz törvényt nagy Kapitoliomában. -
Büszkén áll e
szabadság magas halma,
Mint egykor Róma nagysága, hatalma.
Már
a filadelfiai éjjelen,
Sirius gyémántoza magas delen.
Már a
Vashington vendég-palotában,
A magyar csapat merűlt nyugalmában.
A
világitó mécsek kialvának;
Fáklyászene, éljenzés némulának.
Ujházi
is szenderüle álomban.
Lelke szárnyal már Kapitoliomban. -
MÁSODIK ÉNEK
A vándor útazásnak szebb napjai,
Miket
Filadelfia polgárai
Fűszerezének szegény magyaroknak,
Új
földet, hont kereső vándoroknak:
Kölcsönös ismerkedésben
fajának.
Estélyek bús lelkeket orvoslának.
Mint Suylkill s
Delaváre folyói
Egybe folynak itt: úgy jövény bolygói
Már
rokonszenvvel összesimulának.
S egymástól már nehezen is
válának.
Néhány nap múlik. Ujházi s hivei,
Többek közt:
Tochmann, Diósi, Keményi,
Elérnek a fő-, és frigyes városba,
A
Potomák hét ágival zárosba.
Tündöklik a nagy Vashington,
földnyakon.
Tengerre sétálható, csatornákon;
Melyek a távol
tengert közel hozzák:
Kikötőt sürű hajók árbocozzák.
Látszik a
város felséges zöld hantja,
A Kapitol, szabadság
Pánthéonja.
Melyet ide függetlenség emele;
Dagad Ujházi, s
Keményi kebele.
Ha ifjú, szebb jövendőről álmodik:
Korosnak is
lelke, multja ifjodik.
Ujházi, e felséges
épületben,
Szemlélve bámul, komoly érezetben.
Mig az elnöknek
bemutatódhatna,
Maga s társai ügyében szólhatna.
Vizsgálja a
kerek, pompás teremben,
Követek s tanácsosok házát
szemben,
Miként, két ház, Rotonda két szárnyában,
Külön ülésez
törvényhozásában.
Nézi a Rotonda remek képeit,
S bennek
történtan nagy eseményeit.
Látja, miként Franklin közből,
jobbfelől
Jefferson, állva mind, s Adams balfelől,
Függetlenség
javallatát olvassa,
Ötvenkét követ előtt: s hogy hallhassa,
S
értse mindenik, a nagy tárgyra, ülve
Figyel, az olvasó felé
szegülve.
Hancsek Jánosnak előlülősége,
Csendet fenntart; s
főleg az ügy szentsége. -
"Ezért, - kitörnek Ujházi szavai,
-
Mi sorsra juta Perényi, Szacsvai!
Kik, fájdalom! ilyent irni,
valának
Merészek, s rendek előtt olvasának,
A mi Filadelfiánk,
Debrecenbe,
S minket döntének ilyen kietlenbe!" -
Látja
tovább, Yorktown bevételével,
Cornwallis, mint vonul, vert
seregével,
Mint indul vissza az angol tábora,
Midőn Vashington,
s egész tisztikara,
Űzi lóháton, s közöttek, mellette,
Mosolyogva
fiatal Lafáyette. -
E kép alatt, az ifjú Keményi
Könyeiben
remegének tűzfényi. -
Látja amott, a legnagyobb
tüneményt,
Győzelmesben a legnemesebb jelenményt,
Miként
Vashington, országgyülésében,
Lelke alkotmányos, szent
érzetében,
Leteszi a korlátlan főhatalmat,
S kivív neve,
legdicsőbb diadalmat,
Megtart, Napoleon, Caesár győzelmével
Vívott
szabadságot, Cátó erényével:
Dicsőbb győzelem,
Auszterlitzinél,
Dicsőbb, egy konzul diadalmentinél!
Miért
Vashingtoné, tiszteltebb leve,
Mint minden világhóditói neve.
Az
emberiségnek, a sok Attila,
Anyi istenostora, istennyilla!
Ha,
rémek, Csingiskánok, Tamerlánok:
Tisztelt nevek: Hunyadi,
Kapisztránok;
Midőn vasszivű Alba, s más hercegek,
Természttől
bélyegzett szörnyetegek.
Oráni Vilmos, Nassavi Lajosok,
Sok
elvérzett Lajos, vándor hajósok,
Népimádta, történtan nagy
nevei!
Önáldozó erény szent emlékei!
Régulus, honból fenséges
távozó,
Zrinyi, a térden is ölve kardozó. -
Miként
lépik, ezt is szemléli végre,
Penn, fa alatt, Indokkal
szövetségre. -
Látta, s erre könyei hullottak.
Mint szállnak
partra lengyel vándorlottak,
Hatszáz haton: néhány nő, s gyermek,
velek:
Kiket elhozának kedvező szelek.
Mely népcsoport, itt egy
új jobb hont lele,
Kiket ide Prondzinski vezérele.
Ezek, s az ő
sorsa hasonlósága,
Arcának s lelkének mély komolysága. -
"Oh!
szerencsésebb sors űldözöttjei!
Mint én s társaim, e föld
vendégei,
- Szól Ujházi -: Nektek van városotok,
Kobzott
helyett, jószágotok, házatok.
Bár, ha a végzés ide határoza,
Elébb
Ujházit, mint Prondzinskit hoza!
Akkor Prondzinski, a ti
vezéretek,
Mint fiatalabb hős, úgy jött veletek.
Ti! kik minket
ide megelőzétek,
Elzúzott életet újra kezdétek.
Néktek
honfájdalmatok begyógyula,
Kiki új föld, új éghez
honosula;
Magaután hagyván sok szép hazug hirt,
Mely lelkébe
hét szín csalfa reményt irt.
Rátok nem néz annyi szem
keseredve,
Mint rám; ti megvagytok már telepedve,
Az emberiség
ez új világában,
Sok újjá teremtett népek honában.
Hová vágyni,
ifjú soha le nem hágy,
Nem ijeszti se Oceán, se honvágy:
Hová
sokat hoznak tündér álmai,
Sok honja vesztetteket fájdalmai.
Mert
Európában jogok s vallások
Nyomva volt. Megérlelék a
nyomások.
Kik, bámulandó, miként népesülnek
S boldog polgárokká
mint egyesülnek. -
Vajha! én is, mint ti, már
fiaimmal,
Szánthatnám itt földemet tulkaimmal!
Lenne itt, volt
fényes főispánságom
Helyett, a szabadság, új boldogságom.
Mint
Koscinskó, mivelném kertemet.
Gereblye váltaná fel
fegyveremet.
Neki szobrot emeltek itt, tanulók.
Én majd egy
zöldfa árnyában kimúlok. -
Oh! bár, ha nemzetemtől
elszakadnék,
Lenne nemzetemből is, egy ivadék,
Mely fenntartaná
szép, édes nyelvünket,
Fentartaná itt is ős nemzetünket!
Tudná,
hogy évezred viharai
Után, itt élnek magyar utódai,
Kik láták
forradalom iszonyait;
Láták az Oceánt, s dühös habjait.
S most
lakják Amerika dús rónáit,
Látják szabad polgárok millióit.
-
Nekünk, kik sok hideg népet nézhetünk,
Oly meleg, oly erős,
nemzetérzetünk. -
Én tudom, tanusítja őnérzetem,
Hogy
nagyjainak emlékét, nemzetem
Szereti, büszkeségig,
tiszteletben
Fentartani, a világtörténetben,
Ha letűnt bármely
szereplő, teréről,
Ne felejtkezzen, egy újkor, nevéről."
-
Elhallgat. Kisérik leghűbb társai,
Kik közt Keményi, és két
önfiai.
Az Elnöki elfogadás óráját
Várván: mig ezen országház
pompáját
Nézi Ujházi, lel egy irományra:
Melyszerént Ross
tábornok zsákmányra
Bocsátja Vashingtont, és a
Kapitolt
Felgyújtván, azt, s mindent szétzúzott, rombolt,
A
szabadság kivívott napjaiban,
Az angol dűh boszus viharaiban.
Bár,
néhány nap multával, hatalmából
Kiszabadúlt. Szebben költ ki
hamvából.
Később. Noha az angol tábor-dúlás
Borzasztó volt.
Vandalusi pusztulás.
Sok egyéb bámulandó
tárgyak között,
Egy, feltűnőleg szemébe ütközött.
Lát
márványban egy képcsoport remekét,
Az "Algirnál elesettek"
emlékét,
Az épület két grádicsai között,
Mit az angol vagdalt,
összelődözött.
Nincs is kipótolva ezen rombolás,
Csak talpára
vésve ilyen felirás:
"A Brittusok által
megcsonkittatott."
Melylyel, a szemlélő
útasítatott.
Ujházi erre sohajtva
éreze.
Csonkúlt honvédeire emlékeze. -
Mig ezeket nézi. Egy
történeti
Képtárra szemeit merően veti.
Meglátja, rendre a
magyar csatákat,
A sok ezernyi nyargaló kozákot.
Ütközetre
kiállt roppant sereget.
Itt Görgeit, ott Paskevics
herceget.
Klapkát, a feladó békealkuval,
Egyezve, Komáromban,
Haynauval.
Látja magát is, ugyan Komáromban,
Vívni a Vág-, s
Duna közti ostromban.
Elbámúl, látja hona eseményit,
S könyekre
fakadva, kérdi Keményit:
"Mit látok
itt, hű fiatal barátom?
Ha itt is ütközeteinket látom:
Melyik
ország? Melyik tenger, világrész?
Hová el nem hatott már a magyar
vész?
Melyik hirlap már, melyik nemzet nyelve
Nincs,
szerencsétlen háborunkkal telve?
Né! Kis Sándor itt,
halálos sebet kap!
Mely hiven van adva, a temesi nap.
Gyászeset
itt is hat rokon-keblekre?
Nemzetbukás, hat messzi
nemzetekre?
Édesűl ez által, a keserűség.
Vigasztal az ilyen
világhirüség. -
Valahányszor vészpróbák, kisértetek
Napjai
jöttek, mint mí, siettetek,
Dicső elődink! megmenteni a trónt.
S
im! utóditok imigy vesztenek hont!"
Így
szól. S mint eddig, kétes reményekben,
Élvet lél lelke most, üres
képekben,
Magyar cimerben, nemzeti színekben;
Itt kőmetszetek-,
ott fafestvényekben.
Könyei nedvesitik a rajzokat.
Mig kiséri a
nyert s vesztett harcokat. -
Ott Nagy Sándor, bár
menekülést nem lát,
Vívja a szörnyü debreceni csatát.
Itt ez, a
piski-hidi csata vala.
Amott, Verbásznál, Guyon diadala.
Keményi,
lát imitt, honvéd ifjukat,
Váci hidon mint viszik az
ágyukat,
Ráfeküve, s köpenyekkel takarva.
Görgei, ekkor vész
még nem zavarva,
Átmentet rendez, bibor öltönyében,
Most még
ingadoz kétkedő lelkében.
Itt! a fegyverletétel, Világoson.
-
Keseredve néz sorsára jajosan
Némely huszár, és lovát, némely
magát
Döfi keresztül; más eltöri kardját.
Kétségbeesés harcát
vívja ott Kmetti,
Lugos előtt, s Lugoson késlelteti
Az
orosz-osztrák nyolcvanezerét:
Mig ez, szétveri utolsó
erejét.
Végig védett Orsovánál, végtére
Lépik Visovszki át,
török földére.
Ime! Pécs pompás nagy templomában,
Több úri nők
csoportja, gyászruhában,
Áldoznak Magyarhon védasszonyának,
Drága
bibort vonnak Szűz Máriának
Oltárára, s előtte letérdelnek,
A
veszély távoztáért esdekelnek,
Tömjénezőt, nyilt sohajtó
melleket
Emelnek hozzá fel, s kapcsolt kezeket. -
De az istennő
mutat hidegséget. -
Miért mondák ki a "függetlenséget"?
Tulzó
lelkesültek? Ezért elfordul:
S megbántódva tekint reájok
mórdul!
Mig mindezt, s többet vizsgál
bámulása:
Itt felsajdul Ujházi fájlalása. -
Kit lát itt?
Battyáni Lajost, szekeren. -
Miként kisérik Pesten, sok ezeren.
Ő
lelkében nem, de testében gyengűl.
Főpap barátjának jobb vállára
dűl.
Látja ugyan itt vérpad emelvényit,
Kisérik Csányit,
Szacsvait, Perényit.
És - meglátja az aradi napokat.
S nem
birja tartóztatni a jajokat! -
Mig, ezek
látása után, elámul:
S az utolsó képre némán elfogul,
És ezen
képtől alig elvonható,
Ő, és körülötte minden, hallgató.
E
közben a hű ifjú férfi, Tochman,
Ujházit hagyván szenderűlt
nyugtában. -
Körében a fiatal Keményinek,
S két fia, Amerika
reményinek,
Kit, mindkettőt, ezelőtt kilenc évvel,
A gyermekek
közt, katonáknak nevel;
Hogy atyjok honfi lelke, kardjokba is,
Az
villanyozzon a védharcokba is.
Tochman
félre vonul kissé magára.
Fájdalom búsonga mosolygásában.
Keserűn
lelkét, így önti szavában:
"Ha a
sajtójósda Pythiájának
szájára néhol lakatot is vetnek,
Oly
kutató birái a nyomdának,
Kiket erre hittel is felesketnek:
De,
a te trombitádnak, oh szárnyas hir!
Semmi erő ellenállani nem
bir;
Nem útastársa, nem száraz, Oceán;
Te útazhatól mind hajón,
mind postán.
Ha hideg tisztelgést csikarnak mások,
Téged
kisérnek örömrivalgások;
Szárnyadon útazik erényes lángész,
Kit
tengeren túl üldöz két világrész;
Kit kiadni nincs tőr, kard,
nincs hatalom,
Bár kérje kettős északi uralom.
Alattad,
tekenősbéka, a gőzös.
Gyorsabb vagy, mint Pégazuson futó hős.
Te
kőszálból is fakasztol szóforrást,
Elégitni a szomju
újságvágyást.
Téged teremt könnyenhivés magának,
És mosolyog,
mint házi bálványának:
S a ki tégedet tőle elvitatna:
Az csak
is boldogságának ártana;
Midőn boldog egy képzelt szép
világba,
Visszavonná egy cudar valóságba.
Bár, a mi ma,
dicsőség szédelgése,
Az, holnap Oceánba könyezése,
Hajóban
ingó, beteg émelygőnek,
A szép álmok világában élőnek. -
Istennő!
könnyenhivés szépleánya!
Te, a boldogság végcsepp
maradványa.
Remény nővére, oh be durván tennék,
Kik nem
hinnének nektek, bájistennék!
Hir! szívtavaszsza, te jó
reményeket
Felköltesz, mint szép virág-egyleteket.
Jóval elébb
hiszen ifjuság és nép,
S boldog, mielőtt a valóság belép. -
Hány
várt ágyuk, bombák döntnek későre?
S te késő valót hirlelsz
előre.
Téged, se száműzni más égalyára,
Nincs hatalom, se
felhúzni máglyára.
Nincs nálad tilalma semmi titoknak.
Ingyen
hirnökösködől millióknak.
Mi jót, bérencek, adnak csak
salakban,
Te, hogy gyógyits, öntöd mesés alakban.
Te
Mezofántenál is, több nyelvet tudsz.
Te, mint szép lány, csókolva
igérsz, hazudsz.
A sors szájából a komoly igazság,
Nem oly
édes, mint tőled a hamisság.
Te még akkor is, ha édes
mesékkel,
Mint gyermekeket holmi csemegékkel
Ámitol: felemelsz
lenyomottakat: -
Te! kit semmi szó leirni nem képes,
Te ezer
színü, te ezer arcképes,
Hir! vidd Magyarhonunkba e sorokat.
Vidd,
világfutára; villanyszárnyu hir!
Mondd: szabadságnak, e föld
bölcső, nem sír.
Mondd meg, itt települtek honfiai;
Itt él
Ujházi, s neje, két fiai.
Itt élünk mi komáromi
csapatja.
Keblünket bár most még honvágy szaggatja,
Valamint,
fájdalom, hogy hont vesztettünk,
Öröm, hogy e földön újjá
születtünk.
Mondd meg, hogy itt, számüzésünk szabadság.
Gyermekink
jövendője itt, boldogság.
Nem lesznek ők, új vágy fényes
tárgyai,
A világ nagy városinak bámjai;
Mely élet oly színü,
mint a szinészé,
Tárgya más gyönyörének, s hideg észé.
De,
mihelyt leszáll a pompás szinpadról,
Ismét vándor, szegény, búsong
hon s lakról.
Hir! kérjed, rokoninkért is, Palmerstont,
Eszközölje
ki számokra is e hont;
Ő mindég ugyanaz, ifjan, vénen
nagy,
Vésztengerben, merülhetlen tengernagy: -
Ha Castlereagh,
haladás horgonya,
Palmerston annak titkos gőzkatlanja.
Ifjú
Európa, él Palmerstonban,
Rokoninknak Vashington, ő Londonban;
Oly
boldog, mily Ujházi szerencsétlen;
Nagyok baráti is: Stuárt,
Brigth, Cobden;
Nem, mint csak én, Diósi és Keményi:
Azok
kompász irányi, csillagfényi,
Sztambul, London, Vashington
hajóssinak,
Nép mai, világhirü Lajossinak,
Akár élnek, akár
elvérzettenek,
Ügyre világáldozatot vittenek."
Ily
nagy szavak után, hallgat sohajtva! -
Az elveszettet még egyszer
óhajtva. -
Ezalatt Ujházi is, kezd eszmélni.
Bú-álomból felkél,
újra szemlélni.
Tünni kezd lelkéről a leverő láz,
Mert szemébe
tűnik az elnöki ház,
Mely ma a világ első palotája,
Egy hajdani
Róma Tuileriája!
Mint a mai Bonapárte Lajosé,
Dicsőbb, mint
Budán volt Mátyás- s Lajosé. -
S mivel, az elnöktől kitűzött
óra
Jelen is van: felmegy a folyosóra. -
Bámul; s bámulása
nemes érzettel
Vegyülve, rokon egy szent tisztelettel.
Mert,
bár nem királyi palota e ház,
De rá egyszerüség, nagyságot
ruház.
És mivel ez, szabadság épülete,
Római, s még inkább
hellen, ízlete.
Bájol magához meleg vonzalommal,
Előnt, nem
félelemmel, bizalommal.
Udvara, nem udvaroló sok hintós,
Domború,
gyönyörű, zöld pázsintos.
Nincsenek testőrök, fegyveres
járdák,
Sem formaruhások, sétáló várdák.
Sem a közelgető ősz
Ujházinak,
Sem őtet kisérő más társainak,
Sem fiatal szakállu
Keményinek,
Ujházi fiai vezetőinek,
Nem áll ellen senki, se
mórd szemhunynyal,
Se szuronynyal, avagy megvető gúnynyal.
Egy
legény, az elfogadó terembe
Bevezet, bejelent, s jő vissza
szembe,
Az elnöktől, csak egyszerün izenve,
Hogy egyszerre itt
leend megjelenve.
S ki e férfi? Szabadnép elnök, Taylor.
Milyent
most csak egyet mutat fel a kor;
Ki egyedül jő, nem konzul
társával;
Vashingtonnal kevély, mint ők Rómával:
Scipiollal,
Poplicola, Brutussal,
Fábricius, Camillus, Metellussal,
Ha
büszke volt Róma, Fábiussával;
Áthéne Periklessel,
Solonával:
Büszke Vashington is Vashingtonával,
Szelid, komoly
tábornok Taylorával.
Taylorban Ujházi oly férfiút vár,
Kit
tizenöt millió szabad polgár
Választása emelt e főtisztségre:
Nem
jelelé ki, ezen elsőségre
Születés; miszerint az emeltetik
Trónra
sokszor, ki arra nem születik;
S ha igen: az, csak természet
játéka.
S ha van egy negyedik Henrik, egy Tráján:
Hány Károly
van? Hány Tibér, Domitián?
Hány VII. Ferdinánd, szót, esküt,
trónt,
Királyi nevet, minden szenynyel bevont?
Elnökség itt,
nem vaksors ajándéka.
Nem adják külhatalmak aranyai,
Romlott,
seprőnép vásárlott szavai;
Nem! csak önnön személyes
előnyei,
Kitűnő erényei, érdemei.
Ilyen saját, nem öröklött
tulajdon
Által nyerhet elnököt e szabad hon.
Szók millióit nem
szuronyok túrják,
Melyek a törvény szemeit kiszúrják.
Szónokot
itt némit csendőr, katona?
Siketit ágyudúr, dobzaj, harsona? -
Ily
elnökség körüli szemlélődés,
Találkozás előtt, fontos
tünődés.
Néhány percek mulva, meg is
érkezett
Az elnök, mindennek szoritva kezet,
Őszinte, nyilt,
ajánló nyájassággal,
Milyen öszhangzó, ily köztársasággal.
Nincs
más külső érdemjel, s cimezete,
Csak félvilág bizalma,
szeretete.
De mely drágább, koronák gyémántjánál,
Védőbb is,
országa Oceánjánál.
Ujházi, közel szemközt
állva vele,
Szívreható rövid kérést emele,
Kossuth, és
többi társai nevében,
Amerika szabad intézetében,
Hogy, mint
ők, védelmet s új hont nyerjenek,
S más polgárok jogaival
éljenek.
"Oh, e nagy hon első
tisztviselője!
- Így szól -: Neved s érdemid tisztelője
Jött
hozzád, Elnök! kinek gondviselés
Oly részt ada, milyen e
tisztviselés,
Kit ennyi millió, szabad szavával
Megbiz, sorsa
fölötti kormányával,
Hódol bizalmával, mit bár mint igáz,
Más,
szolgai lelkekből ki nem csigáz;
Kit terhelni sok szóval nem
akarok:
Mi vagyunk, a szerencsétlen magyarok,
Én Ujházi, kinek
hirleltebb nevem,
És szerencsétlen sorsom, mint érdemem:
Ezek,
velem, komáromi társaim.
Ezek itt, hontalan két kis fiaim. -
Ne
kivánjad, hogy a gyászt lerajzoljam,
Mi vész érte honunkat,
elsoroljam.
Ki az, ki ily rajzban el ne némulna?
Szava közé,
könye kinek ne hulna?
Mi, az Oceánon túlról érkezünk,
Mi
honvesztettek, honért esedezünk,
Magunk, és vándor társaink
nevében,
Befogadásért e nagy hon keblében.
Meszsziről jövünk,
hol saját nyelvünk szól,
Kárpát százhúsz mérföld félholdja
alól.
Mit vesztettünk! Magyarország, egy kincstár.
Nincs nála,
szebb ég föld, kövérebb határ.
Vérrel szerzette a magyar,
Magyarhont,
Ezer évig védte e hont, és a trónt.
Imádott néki
hazája, királya,
Ha fedi Szent István szent
koronája:
Elveszthetlen kincs ez, mit idő se bánt:
Ha más
koronába olvad, ott gyémánt.
A kit nem szentesit ez ős
korona,
Annál, nem törvényes, Magyarhon trónja.
Mit
vesztettünk? az leirhatatlan kincs,
Melynél szebb,
gyönyörüségesebb föld nincs. -
Mi ajánljuk kegyed
pártfogásába
Több társainkat is, kik Ázsiába
Vonulva, ha a
végzések engedik,
E végmenedéket fölkeresendik:
Mint Kossuth,
maga, a volt kormányzónk,
Ki most velünk, e nyomorban
osztozónk:
Révre vágy rongált hajónk, révre testünk,
Ha hont
nyerünk, mit ily meszsze keresünk.
Honnan ki nem zárának nyilt
partjaid.
Nem lészünk hűtelen polgártársaid.
Legyőzött minket
tenger, forradalom,
Le árulás, belhad, kül nagyhatalom. -
S ha
nem vak-történet, a világ léte;
Nem Sisifus köve, népek élete;
Ha
van egy bölcs világ igazgatója:
Az légyen e szabad nép
fenntartója.
A dicső sor, melyben ma végső Taylor,
Vashington
óta, légyen végetlen sor.
Tündököljenek abban
Jeffersonok,
Ádámsok, Madisonok és Jacksonok.
És, hozzád, nemes
tényed önérzete,
Szerencsétlenek legszebb köszönete.
Jutalmazzon
nagy lelke, öntudója
Jóságodnak, mint leghűbb tolmácslója.
Ha
isten kezében egy végzéskönyv van:
Honunk jövője abban nem
iratlan.
Itt, minket előznek jótétemények.
Miket mivel
háláljunk mi szegények?
Üres hálánk, csak oltárról füstőlgés,
Csak
kőszikláról, az égre gőzőlgés.
De minél szegényebbek
szózataink:
Áldásdúsabbak mély óhajtásaink!"
Emberbaráti
vendégszeretettel
Fogadá az elnök, meleg részvéttel,
Taylor,
nem csak e szabad társaságnak,
Egész ismeretes mivelt
világnak
Köztiszteletében álló, nagy férfi,
És
szerencsétlenekhez világhonfi.
S mint egykor, Monroe,
Lafayettenek,
Kit a szabadságügy szent lángja gyújta,
Köszönő s
elfogadó kezet nyújta
Ujházinak, idő-, harc-,
útedzettnek.
"Nyitva állnak e szabad
föld partjai,
- Mond Taylor, űldözött menekülőknek, -
Nyitva
emberbarátok védkarjai
Néktek, szabadságért vérrel
küzdőknek.
Szabad Amerika, mint lég, mit szívtok,
Szabad
menhely, mint a föld, mit tapodtok.
Szabad nemzet idvezlett
vendégei!
Világhirü harcelszánt vitézei!
Rövid s egyszerü
hozzátok szólásom,
S bizalmas, mint meleg
kézszoritásom.
Oszlassátok a hosszas aggodalmat,
Gyógyitsátok a
keserű fájdalmat,
Kötözzétek a sebeket, magyarok!
Átmentek
fölöttetek a viharok.
Ki ne ismerné ma már a Magyarhont?
Mely
magára oly köz rokonszenvet vont?
Ki ne tudná nehéz dicső
napjait?
Mikkel nyeré történet fénylapjait?
Ki ne tudná e nép
menekültjeit?
Harcban s vérpadon elvérzett hőseit?
Idegen föld
tűzhelyén, vendégi jog,
Egy kölcsönös bizodalmi szent
zálog.
Elűzni, vagy kiadni, menekültet?
Megsértne minden emberi
érzetet.
Mint fájlalom mostoha vészeseteket:
Úgy örvendem
ideérkezésteket.
Hová békésen elhozott a gőzös.
E hon minden
joga, veletek közös,
Közös leend áldása, javadalma.
Kihutáhiából
is, vagy Bursából,
A nagy száműzött Hannibál lakából,
Vajha
Kossuth, a volt kormányzótok is
Itt lenne, s minden
vándor-társatok is.
Én osztozom azon szánakozásban,
Miként
Kossuth, és menekült társai,
A száműzési, hosszu vándorlásban,
Még
nem lehettek honom polgárai.
Ti! reméllem,
vendégszeretetünkkel,
Szabad alkotmányos intézetünkkel
Nem
fogtok lenni elégületlenek,
És több rokonitok se leendenek.
S
hogy szóm, ne maradjon üres szép szónak,
Beváltom ezt, tekintvén
szent adónak,
Ha isten őket mind Ázsiából,
Hozzánk vezérli,
mind Európából,
Hogy e hon élvét együtt kóstoljátok,
Kapcsolandják
magokat tihozzátok.
Miután Feketetenger mejjéke,
Az ifju zultán
Medsid menedéke
Helyett, a száműzött elnök, társival,
Lakját
osztja, ide jött rokonival."
Szót
végez. Újra kezet szorit keze.
S az új honfik sorsával
rendelkeze.
Legelébb enyhitvén ebéd ízével,
Beteg lelkeket
bor-balzam szeszszével.
Taylor neve él
nemzetünk ajakán,
Mig egy magyar él Árpád Hunniáján. -
Mig van
fővezér, kiről, bár sírba lép,
Hogy él, harcol, győz, hinni
szereti nép,
Mi ellenben van olyan is, ki bár él,
Azt hiszi,
nem él, s hogy él, attól fél. -
Én végzem kis
müvemet, e nagy névvel.
Én, ki ennekelőtte, majd húsz évvel,
Ily
költöző hatszáz lengyelt daloltam:
Hogy lengyel sorsra jusson, nem
gondoltam,
Tíz századig független ős nemzetem. -
És, sorsát ne
könyezzem? - Nem tehetem. -
Más névvel elé jött, az akkor
dalolt.
Most, Ujházi, ki akkor Prondzinski volt.
Sőt, e kettőt,
egy harmadik, más névvel,
Ily sorsban, előzött kétezer
évvel,
Énéást, Kárthágó és Róma, mint hon,
Így fogadta, mint e
kettőt Vashington. -
Mutatja, mit szűl népek szabadsága,
Kárthágó,
Róma, Vashington nagysága.
Példákat ád mult, jelennek,
jövőnek.
Ezredek, percei, a nagy időnek.
De, bármily régik, a
szerencsétlenek,
Egy édes fájdalommal érdeklenek.
Ha önsorsunk
is olyan, mint az övék.
Szivet melegit néma vers, kőemlék.
Nincs
hasonló fájdalom, honvesztéshez.
Nem közelit más érzés, ez
érzéshez.
Nékem is volt részem a nyomorokban,
E honunkra
áradott viharokban.
Hogy muzsám sajkája vesztegle, révben:
Nem
dalolt mást ennél, e gyászos évben. -
Te honfi! ki olvasod e
sorokat,
Ne kárhoztass némely gondolatokat.
Gondold meg, miként
irónak a veszély,
S idő, mikor irt, óvakodó eszély,
Mi biztos
középútat parancsola;
S ő kényszernek fájdalmasan hódola;
Lelke
sugalma megtagadásával.
Magas erények nem méltánylásával. -
vége.