Révai Mór János
Jókai és a magyar ügy a külföldön
Különlenyomat az UJSÁG 1925. julius 23-iki számából
Hungária Hirlapnyomda R.-T. Budapest.
TARTALOM
|
I. Terra incognita II. Az egyetlen fegyver III. Jókai értéke IV. A forditásokról V. Mi a teendő? |
Ezelőtt 90 esztendővel, 1835-ben egy Orosz József nevü magyar publicista Lipcsében, Terra incognita cim alatt kiadott egy Magyarországról szóló ismertető munkát. Eleddig Terra incognitával a régi térképeken a kontinensek kikutatatlan részeit jelölték. Könyvének ciméül Orosz József azért választotta ezt a kifejezést, mert a XIX. század elején külföldön gunyosan Magyarországra alkalmazták ezt a kitételt, annak jelzéséül, hogy hazánk természeti és egyéb viszonyait tudományosan még nem ismertették.
Az Orosz József megjelölése ma is helytálló, Magyarország ma is terra incognita, sőt ma még inkább, mint akkor volt. A bibliografiából megállapitható, hogy a XVIII. században, amikor még latinul irtak és részben németül, több könyv jelent meg Magyarországról, mint a későbbi évtizedekben, amikor itthon önállóan magyarul müveltük a tudományt. A magyar vonatkozásu könyvek bibliografiája csodálatos gazdagságban tünteti fel azoknak az értékes munkáknak számát, amelyek abban a régi időben, részben itthon, részben külföldön megjelentek és tárgyalási nyelvük universalitásánál fogva világszerte elterjedtek és még ma is a külföldi könyvtárak Magyarországra vonatkozó állományának leggazdagabb és legbecsesebb részét alkotják.
Ezzel szemben azoknak az utóbbi 50 év alatt megjelent müveknek felsorolása, amelyek európai nyelveken Magyarországot ismertetik, alig néhány oldalra terjed. Igen sulyos mulasztások terhelnek minket ezen a téren. Okait itt feltárni nem szükséges, hiszen köztudomásuak. A való tény az, hogy diplomáciailag, irodalmilag, publicisztikailag terra incognita vagyunk ma is és bizonyos, hogy mai világközi helyzetünket jóformán ennek köszönhetjük. Mert eltekintve attól, hogy a kiegyezés óta Magyarország állami egyénisége az osztrák diplomácia jóvoltából teljesen elsikkadt és hogy nemzetiségeink céltudatos aknamunkája a magyarságot állandóan hazug és hamis szinekben tüntette fel a világ előtt, önmagunkat sem oldhatjuk fel azon kemény vád alól, hogy a magunk részéről semmit sem tettünk, még a semminél is kevesebbet ezeknek a részben passziv, részben aktiv, ellenünk irányzott akcióknak ellensulyozására. Nagyuri nemtörődömséggel vettük tudomásul, hogy még szövetségeseink is, pld. az Alldeutschok egész rágalomhadjáratokat inditottak ellenünk, hogy Scotus Viator nagyszabásu céltudatos publicisztikai müködést fejtett ki annak a bomlasztásnak felidézésére és előmozditására, amely azután Trianonban bekövetkezett. Soha egy cáfoló iratot közzé nem tettünk, soha ellenbizonyitékokkal fel nem léptünk, soha a külföld jóindulatu közvéleményét magunk számára célravezető eszközökkel megnyerni nem törekedtünk. Szinte megdöbbentő, hogy vezető államférfiainknak mily kevés érzékük volt eziránt a fontos ügy iránt.
Igy azután szerencsésen odáig jutottunk, hogy ellenségeink valósággal a világ békéje egyik legfőbb akadályának, a világháboru egyik fő okozójának tartottak minket és ennek konzekvenciáit velünk szemben a trianoni békeokmánnyal vonták le. Mert az utóbbi években közzétett memoire-munkából és okmánytárakból kétségen kivül megállapitható, hogy mai helyzetünk nem annak a ténynek következménye, hogy politikai konstellációk folytán a hármas szövetség érdekében harcoltunk, hanem annak, hogy a háborut megelőzőleg az egész világ előtt megrágalmaztak bennünket.
Hiszen igaz, hogy a gondviselés jóvoltából van néhány magyar államférfiu, akiknek szereplésükkel a hivatalos fórumok rokonszenvét és tágabb körök érdeklődését is sikerült a magyarság iránt megnyerni, ezek között elsősorban a magyar állam ezidőszerinti hivatalos reprezentánsa, a miniszterelnök. De ezek a javunkra eső körülmények mégis csak ideig-óráig képesek a közvélemény figyelmét megragadni. Nekünk oly foganatos eszközökkel kell a magyarság ügyét a külföldön szinte intézményszerüen beállitanunk, oly alapokat kell teremtenünk a külföld rokonszenvének megnyerésére, hogy azután meglegyen az érzék annak a világ történetében páratlan, valóságos Justizmordnak felfogására, illetve megérzékeltetésére, mely Magyarországgal szemben a trianoni szerződéssel történt.
Ezek közt az eszközök között a legfontosabb a magyar müveltségnek, fensőbbrendü irodalmának és tudományának megismertetése a külfölddel, örökbecsü, a divatnak alá nem vetett, valóban értékes könyvek utján.
Mert rendes harci eszközökről mi, a kicsi és megnyomoritott nemzet a mai fegyveres konstelláció mellett igazán nem beszélhetünk. A mai helyzetben már reményünk nem lehet, mint az, hogy a világ lelkiismeretét lehetőleg felébresztve, a figyelmet magunkra forditsuk akkor, amikor maguk a győztes államok is gazdasági tekintetben a békék katasztrófáját nyögik és azok reviziójának gondolatával foglalkoznak.
Eredményt másként, mint a szellemi felvilágositás utján nem érhetünk el. Ma nem tehetünk egyebet, mint meggyőzni a világot arról, hogy vagyunk, élünk és élni akarunk, hogy van magyar probléma, mely megoldásra vár, nemcsak a magunk érdekében, hanem azért is, mert e megoldás nélkül e földrész nyugalma és békéje el sem képzelhető.
Erre a mai atmoszférában egyedül lehetséges józan reálpolitikára kell összes meglevő erőnket koncentrálnunk, ennek szolgálatába kell állitanunk erkölcsi és anyagi javainkat, mert ez az egyetlen ut, melyen célhoz juthatunk.
Ennek a reálpolitikának legértékesebb eszközei szellemi értékeink, ideális javaink. Ezek között legelsősorban a jó könyv az egyetlen fegyver, mely kezünkön megmaradt. Szellemi életünknek, kulturális felkészültségünknek bizonyitéka, világközi jelentőségünk és értékünk eleven dokumentuma. Ezzel a fegyverrel vivhatjuk meg a harcot, ezzel hódithatjuk vissza határainkat, ezzel állithatjuk helyre Nagy-Magyarországot.
A könyv az állandó agitációs eszköz, mely szolgálatunkra áll. Független a világpolitika folytonos áramlásaitól, mely ma ilyen, holnap amolyan nézetet vált ki a politikában, publicisztikában, érzésben és gondolkodásban.
Hogy a könyv kulturpolitikai tekintetben mit képes elérni, azt tapasztalhattuk azokon az eredményeken, amelyek velünk szemben a külföldi propaganda során, a háboru alatt jelentkeztek. Még a fegyverek csörgése közepette is az angol irodalmi propaganda volt a leghatékonyabb fegyvere a hadviselésnek. Ennek csodálatos képét tárja fel lord Northcliffe-nek jelentése a Crewe-ház titkairól. (The secrets of the Crewe-House.)
A könyv biztos eszköz a tömegek befolyásolására. A legjobb eszköz, amellyel valamely eszmét beleszuggerálhatunk a szellemekbe, a leghatékonyabb propaganda-mód valamely véleménynek, felfogásnak, gondolatnak általános elterjesztésére.
Arra alkalmas könyvekkel, különösen kiváló szépirodalmi alkotásokkal, az összes népekkel meg tudjuk magunkat értetni, kellő szervezés és terjesztés mellett az egész világon óhajtott és kivánatos atmoszférát meg tudjuk teremteni.
Az irodalomnak erről az átalakitó hatásáról mi magyarok legjobban meggyőződhettünk az orosz irodalomnak nemzetünkre gyakorolt befolyása révén. A ma élő nemzedék még tudja, hogy az 1849-iki orosz beavatkozás folytán minő gyülölet és érthető boszuvágy töltötte el a lelkeket az ellen a nemzet ellen, amely tisztán imperialisztikus célokból segédkezet nyujtott a mi elnyomásunkhoz. Éveken át lappangott ez az érzés a magyarságban, mig aztán a nyolcvanas és kilencvenes években Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogoly, Puskin, Lermontov, Turgenyev, Goncsárov, Csehov teljesen átalakitották a magyar gondolkodást az oroszok irányában és dacára annak, hogy a világháboru alatt mint legnagyobb és legveszedelmesebb ellenségünkkel álltunk szemben az orosszal, mégis, megismerve az orosz nép lelkét nagy iróinak munkáiból, a gyülölet és boszuvágy megértéssé és rokonszenvvé változott.
Van a modern kornak még sok más propagativ eszköze, sajtóban, képes ábrázolásban, élő szóban, a nagyszerüen kifejlett modern mozgószinházban, maholnap a rádióban, de egyik sem olyan hatásos, állandó értékü, mint a könyv, mely minden korlátozástól menten állhat tisztán annak a célnak szolgálatában, amely célt az irója maga elé tüzött.
Örüljünk mi magyarok, hogy a könyvnek ily hatalma van, mert szerencsénkre kiváló irodalmi értékekben gazdag irodalmunk van, melyet az uj honfoglalás sikere érdekében igénybe vehetünk.
A nagy magyar tehetségek, élők és holtak, jellegzetes, értékes munkáit vigyük ki külföldre és törekedjünk őket a külföldi irodalmak standard birtokállományába behelyezni. Nem könnyü feladat, de méltó a fáradságra. Nem egyszerü, de eredménnyel biztató. Nem gyors sikerü, de állandó és biztos hatásu.
Hogy teljes sikert arathassunk, küldjük előre uttörőnek, pionirnak, zászlótartónak a legnagyobbat közülük, Jókai Mórt. Ő vigye magával az egész magyarságot és gazdagitsa alakjaival, leirásaival, eszméivel, gondolataival az egész világot.
A Jókai könyvei olyanoknak mutatják a magyarságot, aminő. Történetében, jellemében, gondolkodásában, erényeivel és hibáival együtt. Kitünik belőlük, hogy mindannak az ellenkezője igaz, mint amivel ellenségeink telekürtölték a világot. Kitünik, hogy nincs a világon nép, amely oly békében és egyetértésben élne az őt körülvevő és közéje szórt idegen fajokkal, nemzetiségekkel, mint a magyar, kitünik belőlük, hogy a jövevény népek, a bevándorlottak, a magyar királyok által behivott népek sehol a világon nem érezték magukat oly otthonosaknak, mint ebben az uj hazájukban, sehol nem élveztek annyi szabadságot, annyi privilégiumot, sehol nem tapasztalhattak annyi szeretetet, annyi megértést, sehol nem fejlődhettek annyira saját önállóságuk irányában. Kitünik belőlük egy egész ezredév perspektiváján keresztül a rágalomhadjárat egész hazug volta, kitünik belőlük, hogy mi nem vagyunk «les opresseurs des Nations» — hanem ellenkezőleg, baráti, testvéri viszonyban éltünk évszázadokon keresztül némettel, tóttal, ráccal, oláhval, ruténnel, örménnyel, még törökkel, tatárral is és, hogy Magyarország az egyetlen pont az egész világon, ahol kedvük szerint megmaradhattak németnek, tótnak, rácnak, oláhnak a népmilliók — sokkal jobban, mint mai gazdáik alatt.
Jókai könyvei olyanoknak tükrözik a magyar népet és a magyar földet, aminő egymásrautaltságukban, egymás szeretetében, egymás iránti ragaszkodásban. A Jókai könyvei vigyék ki ezt a magyar népet és ezt a magyar földet hóditó utra, ki a világba. A Jókai Uj földesurának alapeszméje: «Magyarország fel fog támadni, mert a magyar föld az ellenséget is magyarrá varázsolja.» A Jókai könyveivel kivitt magyar föld atmoszférája odakünn is baráttá változtatja át ellenségeinket és minél több nemzetnél indul hóditó utjára, annál kedvezőbb a mi helyzetünk, annál biztosabb a mi sikerünk.
És ne higyje senki, hogy belőlem most a Jókai centennárium behatása alatt a Jókai-kultusz katonája beszél. Ha mi a Jókai munkáit kellő formában külföldre visszük és ott sikeresen elterjesztjük, nem Jókai-kultuszt csinálunk, hanem a legtermészetesebb, helyesen önző magyar nemzeti politikát. Jókainak nincs szüksége a külföldön való körülhordozásra, ő ezt már életében elérte, de nekünk van szükségünk, ha jó külpolitikát akarunk csinálni, Jókaira illetve az ő munkáira, hogy azokkal és azok utján érjük el céljainkat.
És ne higyjünk azoknak, akik hyperesztetizáló negélyezéssel Jókait nem tartják alkalmasnak arra, hogy részünkre külföldön rokonszenvet hóditson, mert ezek szerint az ő epikai hitele nincsen jól megalapozva, az ő emberei és elképzelései tulságosan fantasztikusak, tulságosan valótlanok, némely megállapitása, meghatározása nem eléggé exact és ezzel, mint ők mondják, Jókai «máris kiesik kivált a nyugati világból».
Hiszen volt idő a mult század utolsó negyedében, amikor bizonyos irodalmi irányok lármás befolyása és szuggesztiv hatása alatt állt az olvasóközönség egy része és valamely uj bizonytalan modernségre esküdött fel, mely összes kiágazásaival ephemernek bizonyult — de Jókai müvei győzelmesen megállották akkor is, mert egy nagy és fölötte fontos jellemvonásuk van, az, hogy mindig érdekfeszitők, sohasem unalmasak, mindig megragadják az olvasót és büvkörükbe vonják és akár angol, akár német, akár orosz, akár magyar, mindenki egyaránt lélekzetvisszafojtva olvassa őket.
Becsüljük meg elsősorban magunk is jobban Jókait és ne higyjünk ezeknek az esztetizálóknak, akik Jókai világát a naturalizmus szabványaihoz mérték és azután az ő alakjaira nézve a csak angyalok és csak ördögök teóriáját állitották fel, de amellett kénytelenek bevallani, hogy mellékalakjaiban és kisebb novelláiban olyan realista, aminő még az oroszoknál is alig található. Ne higyjünk ezeknek a tendenciózus birálóknak, higyjünk inkább Jókainak, aki maga mondja: «hogy rendkivüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolok: az nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné, én azokkal együtt éltem és ami exorbitáns fantáziának látszik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire».
És ne higyjünk azoknak sem, akik azt mondják, hogy Jókait nem lehet népszerüvé tenni az idegen népeknél, mert tulságosan magyar, inkarnátusan nemzeti, alakjaiban, tárgyaiban, felfogásában. Hogy Jókai nem olyan, mint például Balzac, nem általános emberi tipusokat rajzol, hanem speciálisan magyar tipusokat. Hiszen éppen ez az, ami az érdeklődést felkelti az iró iránt. Ha Jókai ugy irt volna, mint Balzac, akkor ő egy Balzac-epigon vagy utánzó lett volna és nem Jókai, de mivel ugy irt, ahogy irt, ezért, éppen ezért különleges világérték.
És azoknak sem higyjünk, akik azt kérdezik, mit akarunk mi kis nemzet? Minket nem fogad majd be sem az angol, sem a francia vagy más nyugati nemzet. Azok gazdag irodalmukkal nincsenek reánk utalva, különben is féltékenyek a maguk iróira és nem szivesen látják az idegen inváziót. Az igazán nagy iróval szemben ez a különben némileg jogosult ellenvetés nem áll meg. Az a kérdés, van-e irodalmunkban olyan érték, amelyről a világnak tudomást kell vennie. Az igazi értéket szivesen fogadja minden nemzet, amint azt számos példával lehetne illusztrálni éppen korunk angol, francia, német, olasz könyvtermelésében. De legjobb bizonyitéka ennek az északi népek irodalmának elterjedése egész Európán végig.
Björnson, Knut Hamsun, Jacobsen, Strindberg, Ibsen és Lagerlöf egy nagy irodalmi vezérférfiunak, európai tekintélyü kritikusnak, Georg Brandesnak propagativ munkája révén elterjedtek minden nyelven, az egész világon és ezeknek az iróknak a munkáiból az egész világ megszerette a skandináv népeket, bizonyos fokig szellemi hatása alá került a nálunknál számra jóval kisebb svéd, dán, holland, norvég nemzeteknek és élvezettel üdült azok józan életfelfogásán és becsületes erkölcsi világán.
A nagy elbeszélő mindig nagy elbeszélő marad és az emberiség sohasem fog megszünni a nagy elbeszélők müveit olvasni, csodálni és élvezni, nevezzék azokat Dickensnek, Flaubertnek, Balzacnak, Tolsztojnak vagy Jókainak.
De ennek a mi nagy elbeszélőnknek még különleges passzusa is van az emberiség szivéhez, eszményi iránya, erkölcsi tisztasága, gondolatainak fensége, költői érzéseinek szépsége, derüs humora, nagyszerü emberszeretete, mindezek a költészetben rejlő örök szépségek és felséges hite az örök igazságnak, az ideáloknak végső diadalában. Ezek iránt fogékony minden nemzet, a világ minden tájékán, minden éghajlat alatt. Ezek megnyitják az utat Jókai Mórnak az emberiség szivéhez, elméjéhez és jobb érzéséhez és ezek hóditják meg a nagy világ minden pontján a fiatalokat és az öregeket, a férfiakat és az asszonyokat, a Jókai költészetének és a Jókai nemzetének.
De ennek a hóditó utnak egy nagy és nehéz előfeltétele van. A Jókai munkáit azokkal a szépségeivel, amik a mi szemünkben tündöklővé teszik őket, a stilusnak és a nyelvnek azzal a bübájával visszaadni csak ugy lehet, ha kongeniális forditásokban jutnak el más nemzetek irodalmába. Az pedig igen nagy és nehéz dolog. Merem állitani, hogy Jókai munkái jóformán egyetlen nyelven sem jelentek meg csak némileg is hozzá méltó forditásokban. Egyik könyvemben kimutattam ennek okát. Erre bővebben most rátérni nem akarok, mert hiszen feladatom megvizsgálni azt, miként lehet egyáltalában a jövőben magyar könyv részére jó forditásról gondoskodni. De azok részére, akik nagy európai müveltséget akarnak fitogtatni azzal, hogy Jókait magát leszállitják az európai nivóról, legyen szabad arra utalnom, hogy minő nagy hatása lehetett Jókai költészetének éppen az európai nagy és müvelt közönségre, ha azok mellett a végtelenül gyatra, sokszor érthetetlen, teljes müvészietlen forditások mellett is, amelyekben könyvei megjelentek a külföldön — egyáltalában hatást tudott gyakorolni a közönségre és a külföld szemében is oly nagy irói nimbuszt szerezni.
Ezt a talán legnagyobb hóditását Jókainak igen helyesen ismerte fel az élesszemü Mikszáth Kálmán is, aki a Jókai-müvek forditásairól a következőket irja:
«Éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, mig ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozició egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben maradnak. És hát ebből látni, mekkora nagy legény ő! Egy iró, akinek jóformán csak a gyengébb tulajdonságait viszik ki a külföldre és aki azokkal is ott ragyog a legnagyobbak közt!»
De a nagy elismerés és ragyogás mellett is Jókai müvei éppen a rossz forditások miatt kikerültek lassan az eleven forgalomból és most nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy célravezető eszközökkel meginditsuk a Jókai-müvek renaissanceát ott, ahol az a nemzeti szempontokból elsősorban kivánatos.
A Jókai forditásai azért rosszak, mert akik ezeket készitették, nem tudtak magyarul és nem értették meg a költőt. Egyébként legnagyobb részük másod- és harmadkézből vett forditás. A forditások alapeleme, hogy eredetiből kell forditani, nem másodkézből és hogy azt, amit leforditunk, jól meg is értsük. Ismernünk kell azt a nyelvet, amelyből forditunk, de jól, igen jól kell tudnunk azt a nyelvet, amelyre forditunk. És minthogy egy nyelvet ugy megtanulni, minden árnyalatával, minden finomságával, ahogy az ember az ő anyanyelvét ismeri, szinte a lehetetlenségek közé tartozik, a magyar könyv forditója sohasem lehet magyar születésü ember, hanem mindig annak a nemzetnek fia kell, hogy legyen, amely nemzet nyelvére leforditjuk a munkát. Mindamellett otthon kell lennie annak a forditónak abban a miljőben, amelyben a munka mozog és ismernie kell a tárgyakat, az embereket, a hátteret, a viszonyokat. Aki Jókait akarja forditani, annak ismernie kell a magyar nemzetet nem könyvekből, de az életből, ismernie kell a magyar földet nem leirásból, de valóságból.
Ebben a néhány mondatban fel van tárva minden nehézség, amely szinte lehetetlen feladatnak minősiti azt a kivánságunkat és azt az érdekünket, hogy Jókainak és más magyar iróknak kiválóan jeles munkáit idegen nemzetek irodalmába átplántáljuk. De azért, hogy nehéz a feladat, nem kell lemondanunk róla, hanem annál nagyobb igyekezettel törekednünk a nehézségek elháritása utján a célt elérni.
Megint csak Brandesre hivatkozom, aki éppen rövid idővel ezelőtt fejezte ki afeletti sajnálkozását, hogy a magyarok mennyire szerencsétlenek abban a tekintetben, hogy senki sem érti nyelvüket és ezért nem tudják kijuttatni a világba, kiváló szellemi kincseiket jó forditásokban.
Ezen a bajon, vagy Brandes szerint ezen a szerencsétlenségen csak egy módon lehet segiteni, gondoskodnunk kell róla, hogy arra alkalmas, képzett külföldi fiatal irók megtanulják a magyar nyelvet, abból a célból, hogy képesek legyenek kiváló magyar irodalmi müveket a maguk nyelvére átültetni.
Ez a feladat nehéz, de nem lehetetlen. Nekünk mindent el kell követnünk, hogy ezt a célt elérhessük. Ha a nagy iróink munkáiban rejlő szellemi kincseket a magyarság javára kamatoztatni akarjuk, semmiféle nehézségtől nem szabad visszariadnunk, bizó lélekkel hozzá kell látnunk azoknak az előfeltételeknek megteremtéséhez, amelyek célravezetnek.
Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy legyenek angolok, franciák, németek, olaszok, később esetleg más nemzetek fiai, akik alkalmasak magyar irodalmi munkák hazájuk nyelvére való átültetésére. Ez a gondoskodás máskép nem történhetik, mint hogyha ezt az ügyet állami feladatnak tekintjük, mert ilyen akcióknál csak az állam rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek a megvalósitást lehetővé teszik és csak az állam épitheti ki ezt az ügyet akként, hogy az az állandóságnak és kitartásnak minden attributumával fel legyen ruházva. Azt, hogy fiatal iróemberek, angolok, franciák, németek, olaszok eljöjjenek Magyarországba, itt éljenek, egy, két, három évig, megtanuljanak magyarul és megismerjék az itteni viszonyokat, másként elérni nem lehet, mint megfelelő tanulmányi stipendiumok utján.
Ez nézetem szerint az egyedüli célravezető ut, hogy jó forditókhoz és hü, müvészi, jó forditásokhoz jussunk.
Ha idáig leszünk, aminek első etappejait is csak néhány éven belül érhetjük el, akkor rendelkezésünkre fognak állani minden országban előkelő és megértő külföldi kiadók is, akik készséggel fognak vállalkozni irodalmi értékeink közrebocsátására és sikeres terjesztésére. Ezeket az irókat és ezeket a kiadókat egyébként is minden vonatkozásban nemzetünk lelkes barátjául fogjuk tekinthetni.
Ha számba vesszük irodalmi értékeinket, nemzeti öndicsekvés nélkül, de önbizalommal megállapithatjuk, hogy tekintve fejlődési éránk rövidségét és numerikus helyzetünket, mi több tekintetben aránylag gazdagabbak vagyunk más nemzeteknél, ne kételkedjünk magunk ebben az igazságban, mely teljes fényében ki fog derülni akkor, amikor a nagy magyar tehetségeket, a tegnapiakat, a maiakat és a holnapiakat majd ki fogjuk vihetni a világba.
Részletekbe a keresztülvitel módozatának tekintetében itt nem akarok bocsátkozni, mert meg vagyok győződve arról, hogy az arra illetékes tényezők, elsősorban maga a kultuszminiszter ur ennek a kérdésnek minden nehézségét is számbavéve, meg fogja találni a megoldás helyes utját. A fődolog az, hogy minél előbb fogjunk hozzá, lélekkel, meggyőződéssel és lelkesedéssel. Tartozunk ezzel magunknak, a magunk állami céljainak, a magunk jövőjének, de tartozunk a külföldnek is. Mert el fog jönni az az idő, amikor mégis csak fel fog vetődni az a kérdés, amelyet a nagy francia történetiró, Michelet már felvetett egy izben a magyar nemzettel szemben: «Mikor fogjuk adósságainkat megfizetni ennek az áldott népnek, a nyugat megmentőjének».
El fog jönni annál bizonyosabban, mert a világ lelkiismerete most majd kell, hogy feltegye a másik kérdést is: «Mivel fogjuk helyrehozni azt a bünt, amelyet elkövettünk azzal a nemzettel szemben? Minő elégtételt fogunk neki adni?
Mi ezekre a kérdésekre csak ugy leszünk képesek a kellő választ megadni, ha rá tudunk mutatni a maga teljességében arra a nemzeti élettartalomra, amely a mi nagy iróink munkáiban, különösen a Jókai oeuvrejében a maga teljes fényében visszatükröződik és amelynek teljes helyreállitása az egyetlen elégtétel, amelyet a világ nekünk nyujthat.