Emlék, ha feldereng

Jajongva sír a bús őszi szél.
Zizegve lehull a falevél.
Ahogy eltűnik az idei nyár,
az időnek száguldó szekerén.

Az én lelkem is jajongva sír,
ahogy egy-egy emlék feldereng.
Elhessegetem magamtól én is,
akár a szél a felleget.

Eszembe jutnak régi korok,
és az ott élő emberek.
És rájuk gondolva félek,
hogy egyszer én is elmegyek.

Ó hány nagyszerű ember élt,
ezen a szép földgolyón.
Rájuk gondolva érzem én,
Lelkük valahol itt bolyong.

Hallom néha Petőfinek,
hangját, s vidám kacagását.
A szabadságharc idején
kardjának suhogását.

Vagy, ha nyári éjszakákon,
számlált millió csillagot.
Szerelmes szívvel szívva be,
édes mezei illatot.

Látom József Attilát is.
Ahogy a Duna partján ül.
Mint teste a nagy melegtől,
lelke haragtól, felhevül.

Gyűlöli a szegénységet.
Hogy nincs elegendő kenyér.
Haragjától összeszorul
a máskor oly gyöngéd tenyér.

És látom Tóth Árpádot is.
Amikor az éj közeleg.
Félve kegyetlen álmoktól,
vacogva sír, és didereg.

Álmodna Ő szerelemről,
de sajnos, belül tudja már,
Számára nemsoká eljő
kegyetlen herceg, a "halál"!

Elképzelem Arany Jánost.
Írja a Toldi estéjét.
Hogy számunkra úgy fesse le,
mint Munkácsy a festményét.

Nem csak úgy láttatva mindent,
hogy szinte mi is ott vagyunk.
Figyelmeztetőül nekünk,
hogy majd mi is nyomot hagyunk!

Nem mindegy, hogy milyen nyomot!
Születünk, élünk, meghalunk.
Az utókor majd eldönti
azt, hogy ma milyenek vagyunk!

Vége lett az évezrednek.
Felfordult az egész világ.
A sok-sok aljasság már-már
A magas egekig kiált!

Amint a rákok, egyesek
ők is hátrafelé mennek.
Meg akarják fordítani
ők az elmúlt történelmet.

Pedig a történelem is,
amint az idő, úgy halad.
Ledőlnek úgyis egyszer majd
a rosszul épített falak!

Ígért szabadságok helyett
magas falat építenek.
Aljasságokat, mit tesznek,
egyre csak megszépítenek!

Az önjelölt kiskirályok
már eladják az országot.
És megnyitva maguk előtt
az egész kerek világot.

Sokat szenvedett kis hazám,
S ti, a benne élő népek.
Minden kis fájdalmatokat
szívből, önmagamban érzem.