Ünnepeink

      Fájdalmas és szívet melengető ünnepeink életünk meghatározó eseményei. Szükségünk van arra, hogy a hétköznapok szürkeségét időnként felváltsák az ünnepek, amikor együtt lehetünk családtagjainkkal, távol élő rokonainkkal, vagy barátainkkal. Ilyenkor készülünk arra, hogy minél emlékezetesebbé tehessük azt. Asztalunkat szépen feldíszítjük, illő módon várjuk a vendégeket. Sütünk, főzünk, de arra is ügyelünk, hogy ne csak a külső legyen méltó, lelkünkben is csendet, békét teremtünk. Pici gyermek voltam, amikor nagyanyóék aranylakodalmukat ülték. Ott volt minden rokon, barát, megható ünnep volt. A házat újra szentelte papunk, a kis öregeink 50 évvel ezelőtt tett fogadalmukat megerősítették, hogy örömben, bajban kitartanak egymás mellett. Így is történt, mert 64 évet éltek együtt. Amikor nagyapó eltávozott, három hónap múlva nagyanyó is követte, a másik nélkül már nem tudott tovább élni. Édesapa minden évben megemlékezett ismeretségi, házassági évfordulójukról. Meglepte Édesanyát valami kedves ajándékkal, reszkető kezével kis táblácskát hímzett, amelyre ráírta az éppen aktuális évszámot is. A legaranyosabb az volt, amikor egyszer szerenádot adott Édesanyának. Bennünket beavatott, úgy tettünk, mintha aludnánk, amikor az előszobából felhangzott a hegedűn Édesanya kedvenc dala. Akkor mi kibújtunk az ágyból és az "ifjú párt" körbeugráltuk.
      Születésnapokon, karácsonykor mindig együtt ünnepeltünk, apró, legtöbbször magunk készítette ajándékokkal köszöntöttük egymást. Jókat játszottunk, tréfálkoztunk, meséltünk, énekelgettünk. Édesapa 80., Judit 90. születésnapját is így ünnepeltük, részt vett az egész család. Sok szép órát töltöttünk így együtt, sok fotó készült, mindegyiken látszik a jó hangulat.
      Amikor Édesapa már nagyon beteg volt, ágyban feküdt egy éve, a 90. születésnapja előtt pár nappal Enikőék meglátogatták. Ez volt az utolsó születésnap, amelyen felesége, lányai, unokái, dédunokái körében köszönthettük őt. Fájdalmasan szép ünnep volt, szegény már készült a nagy útra. A kis szobát beragyogta a szeretet fénye. Ő is felélénkült, a simogatások, a kedves szavak szenvedő arcát felderítették. Mindannyian tudtuk, hogy ebben a világban már csak pár napot tölthet. Három nap múlva le is hunyta szemét. Előtte derűs hangulatban dúdolgatott, tréfálkozott, de a nővér látta a jeleket, felhívott. Én azonnal indultam hozzá, de a város másik végéről későn érkeztem. Azt hittem, még él, mert a homloka meleg volt, amikor megsimogattam. Szeme azonban homályos volt és merev. Ütőerét tapintva még érezni véltem azt, hogy dobog a szíve, de a tükörben, amit szája elé tartottam, már nem látszott a pára, nem lélegzett. Lecsuktam a szemét, hívtam az orvost, ő megállapította, ami elkerülhetetlen volt. Édesanya már nagyon előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedett, nem is fogta fel a történteket. Az, hogy még együtt ünnepelhettünk, valamit enyhített a fájdalmunkon. Később Édesanya is elment, a kórházban még köszönthettük a születésnapján - kísérteties volt, hogy ő is pár napot élt ezután, mint Édesapa.
      Pár év múlva Anti hatvanadik születésnapjára készültünk. Szervezkedtünk, hogy minél nagyobb legyen az ünnepelt meglepetése. Igaz, kicsit féltem ettől az ünneptől, mert nemrég jöttem ki a kórházból. Gyenge voltam, de igyekeztem mindent megtenni, hogy jól sikerüljön minden. Hirtelen, egyik percről a másikra következett be a komoly baj. A derekam begörcsölt, az orvosom szigorú ágynyugalmat javasolt. Én betartottam az utasításokat, feküdtem.
      Születésnapom volt, azzal ünnepeltem, hogy "heverésztem" és olvastam. Egyik kezemből a másikba szerettem volna átvenni a könyvet, nem sikerült. Nem mozdult a karom. Nagyon megijedtem. Az jutott eszembe, amikor a térdműtétem után az orvos kérte, hogy emeljem fel a lábamat, és én nem bírtam megmozdítani. Akkor azt mondta, hogy az agyam kiadta az utasításokat, de valami mégis megakadályozza, hogy felemeljem. Próbáljam újra. Megpróbáltam, sikerült. Most, amikor nem mozdult a bal kezem, csak bénán feküdt, megpróbáltam a lábamat is felemelni. A jobbat sikerült, de a balt nem bírtam mozdítani. Ekkor jöttem rá, hogy nagy a baj. Szerencsére Simi otthon volt, éppen vizsgára készült. Átszóltam a másik szobába, hogy segítsen, hívja fel az ügyeletet. Rohant a telefonhoz, ami az ágyam felett, a könyvszekrényen volt, de én nem értem el, nem tudtam mozdulni. Nem vették fel. Mondtam, hívja a háziorvosomat, mert délben biztosan otthon tartózkodik. Őt sikerült elérni, átadta Simi a kagylót, a doktor úr kérdezte, mik a tüneteim, én elmondtam. Azonnal hívta a mentőket. Simit megkértem, hogy vigyen ki a mellékhelyiségbe. Szegénykém nagyon rémült volt, de felemelt, a nyakába kapaszkodtam a jobb karommal, ő pedig kicipelt a szobából, lógott a bal karom és a bal lábam. Egész testemet így vonszolta ki, végig az előszobán. Szörnyű lehetett neki is, de nekem volt a legnehezebb, hogy neki ezt át kell élnie. Persze féltettem a saját kis nyomorúságos életemet is -, ne mondja azt senki, hogy ilyen helyzetben nem fél! Csengettek, jöttek a mentősök. A hordszékbe ültettek, kikérdeztek, már indultunk is a kórházba. Simi lekísért engem, elbúcsúztunk.
      Ez volt életem egyik legnehezebb pillanata, a mentőautó ajtaja becsukódott, és én nem tudtam, láthatom-e még fiamat, férjemet. Talán sohasem láthatom őket többé, egy perc, és minden megváltozik körülöttük. Anti éppen a Hernád-völgyben dolgozott, vele sem találkozom talán többé soha. Minden elvész, egy perc alatt. Rettegtem, nem csak a saját helyzetem miatt, hanem inkább attól, hogy velük mi lesz. Lepergett előttem néhány másodperc alatt egész életem. Mit tudtam megvalósítani, és mit nem? Mit lehetett volna még megtenni?
      Az öreg emberek talán felkészülnek erre a pillanatra, talán megalkudnak azzal a gondolattal, hogy egyszer el kell távozniuk ebből a világból, de miután lezártak minden függőben lévő dolgot, könnyedén hagyják el ezt a bolygót. Tudják, hogy utódaiknak mindent átadtak, amit átadhattak, nem marad utánuk semmi, amit még be kellene fejezni. Megtettek mindent, ami megtehető, életük teljes volt, és nyugodtan elhagyhatják szeretteiket, mert bennük elvetették a magot. Ők tovább viszik azt, amit ő elkezdett, tudásuk az ő tudásával gazdagodott. A kórházban minden gyorsan történt. Megvizsgáltak, CT-vizsgálatra küldtek. Ott szerencsére nem találtak semmi kórosat. Azonnal infúziót kaptam. Az orvos szerint az volt a szerencsém, hogy hamar bejutottam a kórházba. Sokan órákat késnek, és akkor már maradandó nyomokat hagy ez a katasztrófa testükben. Van, akinél visszafordíthatatlan károkat okoz, agylágyulást, bénaságot. Szerencsés voltam, hogy otthon volt a fiam és ő tudott segítséget hívni. Egyedül nem lettem volna erre képes, és amikor hazajöttek volna a munkából, addigra késő lett volna. Így néhány óra múlva már saját lábamon mentem ki a fürdőszobába - igaz, húztam, mint egy fadarabot. Anti is bejött este, akkor már tudtuk a diagnózist is: stroke. Az erek szűkek voltak, nagy volt a hőség, nem fogyasztottam elég folyadékot, nem tudta az ereket átmosni. Elég súlyos bénulás volt, újra kellett tanulnom járni, de lassanként rendbe jöttem. Tíz napig infúziót kaptam, ezután hazaengedtek. Gyenge voltam, mint a harmat, a hőség miatt csak hajnalban és este mozdulhattam ki a lakásból. Ez nagy megpróbáltatás volt az egész családnak, figyelmeztetés nekem, hogy másképpen kell élni.
      Így következett el Anti születésnapja. Sok vendéget hívtunk, rokonokat, barátokat. Mindent előkészítettünk, a garázsok melletti kertben ünnepeltünk. A köszöntések előtt kiosztottam mindenkinek 1-1 gyertyát, Antit valamilyen ürüggyel elküldtük, és amikor visszahívtuk, akkor az egész társaság körben állt, égő gyertyával kezében. Anti nagyon meghatódott. A sziklakert mellé körben elhelyeztük az égő gyertyákat. Ezután mindenki átadta ajándékát. Az asztaloknál elhelyezkedtünk, Anti grillezett. Csapra ütöttünk egy sörös hordót. A vendégek Antitól kapták a frissen kisült hússzeletet, a salátát én tálaltam. Az asztalokon étel, ital sorakozott. Hajnalig ünnepeltünk. Jól sikerült az ünnep.
      Anti szervezte meg az én 60. születésnapomat. Meghívta a távoli rokonokat is, itt voltak az unokák, testvérek, unokatestvérek. A sok szép és értékes ajándék között a legszebb, amit Simitől kaptam, egy cédula, amelyen ez állt: "60 évig velem álmodtál, 24 éve együtt álmodunk". Azóta mindig magamnál hordom. Ez volt a legértékesebb, amit az élettől kaptam. Anti az étteremben lepett meg azzal, hogy felolvasta Ady "Őrizem a szemed" című versét. Elcsuklott a hangja, én is sírtam. Ebben benne volt a 25 év, amit együtt töltöttünk. Mindkettőjüktől a lehető legszebb ajándékot kaptam. Ennél csak az volt aranyosabb, amikor Simi a névnapomra Anti segítségével süteménnyel ajándékozott meg. Ő "írta" rá tésztából a betűket. Amikor a kórházban kibontottam a csomagot, és megláttam a feliratot: SZERETLEK, elsírtam magamat, de velem sírtak a betegtársak is a szobában. Kár, hogy romlékony anyagból készült, mert emlékbe szívesen eltettem volna. Igaz, nemcsak tárgyakat lehet megőrizni, hanem a lelkünk is emlékszik.
      Amikor 25. házassági évfordulónk közeledett, beszélgettünk arról, mi lenne, ha ezt templomi esküvővel szentelnénk meg. Elhatároztuk, hogy nemcsak újabb fogadalommal erősítjük meg a 25 évet, hanem - miután már nincs akadálya-, Isten előtt is összekötjük életünket. Korábban csak polgári esküvőt tarthattunk. Meghívtuk a rokonokat, barátainkat, munkatársainkat. Csodálatos nap volt. Itthon mindent előkészítettünk, Anti, a nagy szakács, már napokkal előbb elkészítette a sülteket, a süteményeket. Reggel indultunk a templomba. Torockón vettem erre az alkalomra egy szép ruhát, egy népművész elkészítette a gyöngyös pártámat. Megkértem unokáimat, hogy ők legyenek a koszorúslányok. Szép kis koszorúkat viseltek, a menyem is koszorúval kísérte őket.
      Régi tanúink voltak a jelenlegi tanúink. A Zárda-templom családunk számára különösen kedves. Édesapa ott tanított, Enikő oda járt iskolába, Judit őt mindig elkísérte. A kápolna pedig nagymamám testvérét, Kaffka Margit emlékét is idézi, aki az Irgalmas Rend apácáinál tanult Szatmárnémetiben, ahonnan ide áttelepültek. Egy római zarándokúton ismertük meg Lojzi atyát, akivel az úton sokat beszélgettünk, őt kértük fel arra, hogy eskessen össze bennünket. Elvállalta, kedves, baráti, szép gondolatokkal teli volt a beszéde, amit hozzánk, "ifjú párhoz" intézett. Amikor hazaértünk, a kapuban hirtelen felkapott Anti, ölben vitt be a lakásba. Pedig nem voltam már olyan könnyű, mint akkor, amikor megismert. Utána az udvaron láttuk vendégül a társaságot. Jól éreztük magunkat, ettünk, ittunk, jókat beszélgettünk, még táncoltunk is. Eltöltöttünk egy feledhetetlen napot szeretteink körében. Azt sajnáltuk csupán, hogy szüleink már nem lehettek velünk. Bizonyára látták fentről, a csillagokból örömünket, velünk örültek. Ezek voltak a mi fájdalmas és szívet melengető ünnepeink. Vannak a mindennapokban is olyan pillanatok, amikor az ember elérzékenyül, amikor azt gondolja, hogy ennél boldogabb már nem lehet. Mégis jönnek újabb pillanatok. Becsüljük meg őket!