Roskad a kásás hó...

                       "Roskad a kásás hó,
                          cseperészget a bádogeresz már..."
                                                     (József Attila)

      Megszólalt kertemben az első feketerigó. Kopogtat csőrével a fakopáncs a fenyőn, megjelennek a cinkék, fenyőrigók is. A verebek egész nap csivitelnek, az énekes madarak csodás trillái azonban elnyomják hangjukat. Tavasztündér elűzte a telet. Roskad a kásás hó, ereszünk egyre csak csepeg. A szél felszárítja a földeket, az összes hó elolvad. Cédrusaink, kis fenyőink megszabadulnak a hó súlyától. A fehér táj lassan zöldre vált. Üde zöld pázsit élénkíti kertünket. Fáinkon duzzadnak a rügyek, nemsokára kipattannak. Némelyiken már látszik a levél-kezdemény.
      A szemben lévő hegy színe is fokozatosan változik, a barna hegyoldal is zöldül. Ilyenkor érzem már a nap langymelegét. A friss szellő felüdíti lelkemet. Az álmos tél után felébredt a természet. Ennek ezernyi jelét látom, hallom. Sokféle madárka látogat meg bennünket. Csipegetnek valamit a fű között. Eső után kukacot is találnak, az apró bogarak, a giliszták is előbújtak, van már bőven eleségük. Mint tudjuk, ők társas lények. Parkokban, kertekben olyan közel engedik magukhoz az embereket, mintha ősidők óta együtt élnének. Nem zavarja őket jelenlétünk. Igaz, mi is csendben figyeljük őket, amint a fenyőfák és cédrusok alatt keresik táplálékukat. Annyira hozzánk szoktak, hogy amikor reggelenként kiülünk a kertbe, úgy folytatják tevékenységüket, mintha mi ott sem lennénk. Amikor beszélgetünk, ők mellettünk ugrálnak, eszegetnek. Időnként felnéznek ránk.
      Csodálatosak ezek a reggelek. A természet olyan közel került hozzánk, amit ritkán tapasztalhat meg az ember. A szomszédból átnyúlnak a fenyők ágai, kertünkben a cédrusok is egyre magasabbak lesznek, itt megtalálják helyüket a pintyek, cinkék, rozsdafarkúak, feketerigók. Rigócsőr királyfi és párja kínálgatja egymásnak a legfinomabb falatokat. A földből előbújó gilisztákat pillanatok alatt lenyelik, elégedettségüket, jóllakottságukat látva megnyugszunk mi is. Beszélek hozzájuk, ők félrefordítják piciny fejüket és rám néznek.
      Mindig csodáltam a természet, az erdők fenségét, barangolásunk idején sok vaddal találkoztam, hallgattam a madarak füttyögését, de az, hogy mindennapjaim része lehet ez, még nagyobb ajándék. Minden rezdülésüket érzékelhetem, egy lettem velük. A természet gyönyörűségét hirdetik, hol énekükkel, hol csak jelenlétükkel. Ahogy gyermekünk mozdulatait, szavait, édes hangját naponta élvezhetjük, nézhetjük, úgy hallgathatjuk kertünkben madarainkat.
      Boldoggá tesz, és talán nem is vagyok méltó arra, hogy ilyen csodában részesülhetek. Fecskéink is vannak, minden évben fészket raknak nálunk. Három fészekben nőnek fel a fiókák, onnan próbálgatják szárnyaikat, repülnek fel, csodás köröket tesznek felettünk. Nemsokára megjelennek a fecskék is, itt az ideje, hogy helyrehozzák tavalyi fészküket. Hármat is építettek, remélem, idén tavasszal mind visszatérnek hozzánk. Az a sürgölődés, amit a fészeképítés közben láthatok, majd később a fiókák etetése - mindig meghat. Szinte egész nap úton vannak a fecskeszülők, hozzák a táplálékot fiókáiknak. Etetéskor látom, amint a picik óriásira tátják csőrüket, a mama vagy papa (nem igazán tudom őket megkülönböztetni) pedig fáradhatatlanul végzi munkáját.
      Sajnos időnként tragédia is történik. Egyszer ennek én is tanúja voltam. Egy ragadozót pillantottam meg, amint a fészekre lecsapott, egy fiókát a szájában tartva, szinte azonnal repült is tovább. Egy pillanat műve volt, én fel sem ocsúdtam, már vége is lett. A fióka törékeny teste megroppant, a ragadozó pedig - mintha ez a világon a legtermészetesebb lenne - elszállt zsákmányával. Tudom, tudnom kell, hogy ez a természet törvénye. Itt is uralkodik a rend, mégis szomorúság fogott el, ezt látva. Nem tehettem semmit, hiszen minden pillanatok alatt zajlott le. A tavasz csodája viszont egyre inkább elvarázsolt. Egyre több örömöt hozott azzal, hogy kibújtak az első kis virágok, pompás színükkel és illatukkal megbabonáztak.
      "Cseperész a bádogeresz", rajta lyuk. A járdán nyomot hagy eső, fagy, aszfaltot váj, eseng, arra vár, a járás legyen sima, a gödröt fedjük be végre. Hazánkat, házunkat építsük újjá, útjainkat ne rombolja fagyos szél, jeges ár. Életünket ne bomlassza, ne billentse, ne marja gyilkos kór, önzés, hazug szó. Az ember legyen bátor, álljon ellent a züllésnek, járjunk felemelt fővel, nézzünk hittel előre. Eresz ne eresszen, ember többé ne vesszen, csak jobbra törekedjen, ember emberre hasson, szépet, jót alkosson. Igazat mondjon, hazugot ítéljen, friss levegőt hozzon, új időket reméljen. Cserepezze házainkat, fedje be reménnyel, hozzon meleget, fényt otthonainkba. Fehér falak, fenyők ózondús levegőt ontsanak, lélekvirágot bontsanak.
      Tiszta tekintetű fiaink lángos-csillag szemei, gyertyák fényei világítsanak. Falainkon családi képek, régi korokat idéznek. Onnan néznek ránk ősök, (ha nem is hősök), emberségük, méltóságuk örök példát mutat. Vázában virág, ablakban muskátli, roskadó könyvespolcok, bennük értelem, gondolat, érzelem. Kavics, kagyló, festett üveg, apró emlékek, mik örökítik a mindennapot, a ritka, ünnepi pillanatot. Építsük át házunkat, javítsuk ki a hibákat! Életünket alakítsuk újjá, reménységet, hitet hozzunk, fiainkat biztassuk! Higgyünk bennük, szívünk szeretetével segítsük, igazságra, hűségre neveljük! Szabadítsuk meg a világ szennyétől, tisztítsuk meg a sok szeméttől. Biztatást, hitet, állhatatos lelket adjunk, álljanak ellent szélnek, fagynak. Tiszta szívvel küzdjenek, boldoguljanak. Építsék újjá házukat, hazájukat. Töltsék meg hűséggel, emberséggel, reménységgel. Cserepezzék újjá házukat, védjék ellentől, fagytól. A lyukakat tömjék be, útjukon egyenesen járjanak, árkok, gödrök ne gátoljanak. Az eresz ne eresszen, világuk legyen teljes, egész, a cserép ép, tiszta, szép. Bennük béke, egészség, szépség és reménység.
      Cseréljük a cserepeket, cseperedjenek a gyerekek, növekedjenek a növények, gyarapodjanak a családok, szaporodjanak az állatok. Őrizzenek fentről a csillagok. Neveljük gyermekeinket hitre, reményre, becsületre, oktassuk őket hűségre. Életükben lyukak ne tátongjanak, teljesség, egészség, tisztaság, fényesség, épség lepje útjukat, jövőjüket borítsa gyémántfényű reménység!
      Amikor társat választunk, egész életünket tehetjük szebbé, tartalmasabbá. Jóban, rosszban, örömben és bánatban szeretnénk vele élni. Ez kevés kivétellel sikerül is. Sokan, mint én is, párom mellett öregednék meg. A fiatal szív parazsa izzik bennünk. Az ifjúság lelkében ott ég az újítás tüze, a parázsból hamar felizzik a láng, majd lobogni kezd. Gyermekként álmodozunk arról, milyen lesz majd az életünk, ifjan az álmokat valóra szeretnénk váltani. Ezt ki-ki temperamentuma szerint próbálja tenni.
      Azok a fiatalok, akik végiggondolják, mit akarnak tenni és megtalálják a módját a lehető legjobb és legcélravezetőbb tetteknek, óvatosan vágnak bele. Akik minél előbb látni akarják tetteik következményeit, hirtelen cselekednek, gyakran nem számolnak azzal, hogy a gyorsaság esetleg az eredményt teheti semmissé.
      Most, amikor a márciusi ifjakra emlékezünk, eszembe jut, hogy ők milyenek voltak. Sokszor hallottunk az eseményekről, de az egyénekről, a hősökről, akik egyszerre léptek színre, egyet akartak és tettek, nem sokat tudunk. Híres írók, politikusok írásait olvasva egy kicsit közelebb jutunk a bennük forrongó gondolatokhoz, de igazán megismerni így sincs lehetőségünk őket. Azt tudjuk, hogy a parazsat lánggá szították, a világban több helyen egy időben forrongott az ifjúság, és mellettük harcoltak igazukért a komoly felnőttek. Példát adtak a hazaszeretetből, a megújulásért, változásért olyat tettek, amire évszázadok múlva is emlékeznek majd a magyarok. De nemcsak a magyarok, több körülöttünk élő nép fiai is segítettek ebben bennünket.
      Sok nép ma is szeretettel fogadja a magyarokat, testvéreknek tekintenek minket. A hazáért lobbantak lángra, a tűz terjedt, a hatalmasok végül eltaposták, hamu maradt csak. De a hamu mélyén néhány parázs újra és újra felizzik, a láng lobog még ma is. Ha megfontoltan cselekedtek volna akkor nagyjaink, ha előre látták volna, hogy elbuknak, talán nem lett volna forradalom, nem lett volna szabadságharc sem. De ők nem erről gondolkoztak, belevágtak és győztek. Igaz, később megszenvedték ezt ők és családjaik, az egész nemzet, de valamit elindítottak a lelkekben és ennek nyomai ma is élnek bennünk.
      Erről beszélgettünk barátainkkal, és arról, hogy milyen a mai fiatalság. Bennük is ugyanúgy, mint eleinkben, sokféle gondolat keveredik. Szeretnének előbbre jutni, szeretnének olyan országban élni, ahol nekik is vannak jogaik, lehetőségeik, ahol kíváncsiak véleményükre. Egzisztenciát nehéz ma teremteni, talán még lehetetlenebb helyzetük, mint a miénk volt fiatal korunkban. Más volt az élet akkor, a körülményeink is, ezt ők nehezen fogják fel, hiába mesélünk nekik. Ők most fiatalok, ők most akarnak tenni és nem tudják, hogyan tegyék dolgukat, nem kérdezi meg őket erről senki. A mi felelősségünk nagy, amikor gyermekeinket neveljük, és a nemzet felelősségéről sem szabad elfeledkeznünk. Ők pedig csak a példát követik. No, de milyen példát? Amikor gyermeket vállalunk, nagy felelősséggel jár és ugyanakkor sok boldog pillanatot élhetünk át. Gyermekeink öröklik génjeinket, de nemcsak a miénket, elődeinkét, sőt, az egész emberiség felhalmozott tudása, tapasztalata, génjei is bennük vannak, születésük előtti és születésük utáni életüket elsősorban a család határozza meg. Őseink bennünk élnek, éltetnek, mi pedig ezt örökítjük át utódainkra.
      Mindazt, amit gondolunk, teszünk, hatással van rájuk, ezért nagyon kell figyelnünk viselkedésünkre, mert példánk nyomán fejlődnek gyermekeink. Amit mi kaptunk szüleinktől, azt és úgy adjuk tovább, ahogyan ők adták, mint a parazsat, melyet ők szítottak, lobogó lánggá nőtt bennünk. A folytonosság, egész világunk ereje, előbbre visz, áramlik életeken át. A környezet is hatással van a gyermekekre, de az a meghatározó, amit az anyatejjel szívnak magukba. Anyánk, apánk gondolatai, szavai, tettei bennük mély nyomot hagynak, ha felnőnek, gyermekeiknek ugyanazt a példát adják akaratlanul is, amit nekik mutattak. Aki gyermekként meleg családi légkörben nőtt fel, olyan erővel rendelkezik, ami később könnyebbé teszi a nehézségek elviselését. Aki ezt nem éli át, annak a megpróbáltatások olyan sebeket okoznak, melyek tönkretehetik egész életüket. Ezért kell előre gondolkodni, amikor családot alapítunk.
      Az állatok szerető gondoskodása megható, sokan példát vehetnének róluk. Apró lépésenként mindennel megismertetik utódaikat, ami életükben elkövetkezhet, hogy a mindennapok harcaiban soha ne maradjanak alul. Így próbáltuk meg mi is nevelni gyermekeinket, de talán nem tanítottuk meg őket a lényeges dolgokra, vagy későn vettük észre, hogy burokban neveljük őket és nem az életre. Sokszor túlságosan is féltettük őket, nem neveltük önállóságra, helyettük döntöttünk, pedig ők is tudtak volna dönteni azokban a kérdésekben, amelyek kis világukban adódtak. Mindent készen tálaltunk, ahelyett, hogy őket tanítottuk volna meg, mikor hogyan viselkedjenek. Nagyobb szabadságot kell nekik adni, én is erre jöttem rá, szerencsére még időben. A széltől is óvtam, pedig nem erre volt szüksége, hanem arra, hogy önmaga tudjon megfelelni majd minden kihívásnak, ami elé tárul. A hibámat felismerve, változtattam a módszereimen. Nővérem azért lett önállóbb, mint én, mert édesanyámék rám figyeltek inkább, őt hagyták szabadon gondolkodni. Így én is arra törekedtem ezután, hogy gyermekemet ne tekintsem fejletlen embernek, hanem önálló lénynek, aki készen áll arra, hogy önmaga irányítsa életét. Természetesen mi is mellette voltunk, tanácsainkkal segítettük, de már nem mindig mi mondtuk meg, mit tegyen. Már óvodás korában belevéstük kis kobakjába a felelősségérzetet, fokozatosan, hogy felismerje, nem egyedül él a világban, tekintettel kell lennie a körülötte élőkre is. Persze ez nem ment zökkenőmentesen, a pici gyermeknek is van akarata, első szavai közt szerepel a "nem". Minden élőlénynek, így neki is ugyanolyan jogai vannak, mint a felnőtteknek, csupán más a mérce.
      Szeretettel, de határozottan, következetesen neveltem. Ha megérti a kicsi emberke, hogy mi az, amit el szeretnék érni - és miért ne értené meg -, egyértelműen megmondhatom, és meg is mondtam -, mit kívánok tőle. Legközelebb, hasonló szituációban pedig figyeltem arra, hogy ugyanúgy fejezzem ki magamat, ugyanazt kívánjam, mert ha másképp hallja máskor, összezavarodik. A család minden tagja hat a kisgyermekre, ezért a szülő felelőssége nagy. Nem szabad engedni - és nem is engedtem -, hogy eltérő módon nevelődjék, a nagymama, a szomszéd, a tanár mást mondjon, mint én. Ha jót is akarnak ezzel, mert természetesen jót akartak, akkor sem hagytam, hogy beleszóljanak a nevelésébe. Ha eltér az utasítás, ha a nevelési módszerek különböznek, szegény nem tudja, kire hallgasson. A férjemmel sokszor beszélgettünk erről és kitartottunk álláspontunk mellett akkor is, ha az kényelmetlen volt, ha nem aratott tetszést rokonaink, vagy a tanárok körében.
      Mi vagyunk felelősek gyermekünkért, mi ismerjük őt, nap mint nap látjuk, hogyan fejlődik, ezért nekünk kell neki mutatni az utat. Megkértük szüleinket, ne próbáljanak mást mondani, mint mi, mert ezzel a fiunknak ártanának. Ők is jóra, szépre neveltek bennünket, csak azóta nagyot változott körülöttünk a világ és mi is másként élünk, mint ők. Mi is ismerjük az értékeket, azokat szeretnénk közvetíteni, csupán más az útvonal, mások az eszközeink. Fiunk tőlünk örökölte a természetét, a jó és rossz tulajdonságainkat egyaránt. Sok hasonló vonást fedeztünk fel távolabbi családtagok tulajdonságaival is, de mi voltunk azok, akiktől a legtöbbet kapta. Így, magunkat ismerve, könnyebben tudtuk kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket mi már átéltünk.
      Tudtuk, mikor kell szigorral irányítani, és mikor kedvességgel, megértéssel fordulni felé. Jó emberismerettel rendelkeztek az óvónők és a tanítónők is, tudtak vele bánni. Így azt érték el, amit akartak, vigasztalták, amikor arra volt szükség, és fegyelmezték, ha azt kellett tenni. Társai között jól érezte magát, elegendő szabadságot kapott tőlünk is, természetesen a normákat be kellett tartania. Az első három évben, amikor kettesben voltunk otthon, nagyon összenőttünk. Ráébredtem arra, hogy vigyázni kell ezzel, ne rántsam vissza, ne hagyjam, hogy csak rajtam csüggjön, sokszor vittem emberek közé, gyakran jártunk társaságba, kirándulni, hozzánk is gyakran jöttek a kismamák gyermekeikkel. Barátaink, rokonaink között sokféle emberrel találkozhatott, játék közben rájött arra, hogyan kell társaival együttműködni, a konfliktusait kezelni.
      Sok kis barátja volt. Ritkán szóltam bele apró vitáikba, hagytam, hogy maguk között rendezzék el azokat. Figyeltem őket és utána megbeszéltük, hogy ő hogyan látta és én mit tapasztaltam. Ha hibázott, beismerte, de ha neki volt igaza, amellett kitartott. Pici korától szerették társai, vezető egyéniség volt. Felnőtt korukban is ők a legjobb barátai, naponta beszélgetnek, hetente találkoznak. Érdeklődési körük azonos, ezért sok közös programban vesznek részt. A kamaszkor nehézségeit együtt vészelték át, egymásban találtak ehhez erőt. Mi is mindent megtettünk azért, hogy igaz emberré neveljük, hogy az életben megtalálja azt, ahol boldogulhat, és jól érezze magát a világban. Sok boldog évet töltöttünk együtt testvéreivel, szüleinkkel, barátokkal. Gyakran összejött a távolabbi rokonság is, sokat utaztunk.
      Együtt fedeztük fel a hazai és távoli tájak szépségeit, ismertük meg más népek kultúráját, életmódját. Igyekeztünk teljes életet élni, nemcsak anyagiakat, sokkal inkább szellemi értékeket teremteni. Úgy érzem, hogy mindezt kamatoztatta ő is. Önálló életet él, de még velünk lakik. Gyakran vagyunk együtt. Ő tovább gazdagítja életét, de bennünket is, nemcsak mi adunk, tőle is egyre többet kapunk - új ismereteket, gondolkodást, szeretetet, figyelmet.
      Barátai a mi barátaink is, hiszen láttuk őket felcseperedni, életük szinte előttünk formálódott. Felnőttek, a hosszú évek alatt olyanok voltak számunkra, mintha testvérei lennének, a korkülönbség ellenére jól érezzük magunkat társaságukban, ők is szívesen töltik velünk szabadidejüket, családjainkkal közösen nyaralunk. Néha bölcsebbek, mint mi, elfogadjuk tanácsaikat, de tőlünk is kapnak, tapasztalatokat cserélünk, így gazdagodunk. Gyermekeink, unokáink szeretettel vesznek körül bennünket, mint ahogy bennünket is régen a szüleink, nagyszüleink. Ifjú és öreg, kicsi és nagy egymásért él, egymásra figyel, így erősebbek, boldogabbak vagyunk. Ha valaki segítségre szorul, számíthat a többiekre. Gyermekként lépteinket szüleink irányították, ma, amikor mi botladozunk, erős karjukkal átölelnek fiaink, beléjük kapaszkodhatunk, ők támogatnak. Vigasztaló szavuk, ölelésük nekünk ad erőt, hogy ne csüggedjünk. Mosolyuk felszárítja könnyeinket, mint régen, amikor mi gyógyítgattuk sebeiket, mi vigasztaltuk őket. A parazsat, amit mi élesztgettünk naponta, a tüzet, amit mi szítottunk bennük, ők táplálják, a lángot ők lobogtatják, a fényt, ami őket éltette, ők sugározzák felénk.
      Csúcsainkon, a magasban valami fénylik, világít. Itt lenn a völgyi mélyben gyökérből fa sudárlik. Ágból lomb fakad, fák lombkoronája öleli a tintakék eget. Gyökereinkből táplálkozunk, emberré így leszünk. Emberségünk kötelez, tartást így ad nekünk. Kínból gyöngy születik. Anyánk, apánk kínjai, áldozatai, szeretetük így nő naggyá bennünk. Gyökérből gyöngyöt gyúrunk, gyönyörűséget alkotunk. Őseink kínja gyöngyöt terem, földbe hull a mag, termékeny. Bimbóból virág lesz, gyümölcsöt terem. Gyökereink sötétből kínlódnak gyöngyöt. Mélységből lesz magasság, bennünk kitárul a világ. Érzéseinkkel, értékeinkkel határtalanná, óriásivá nő. Megfoghatatlan messzeségből az érték, az erkölcs, az igaz eljut hozzánk, minden elérhető. Együtt dobban szívünk szívekkel. Múltból jövő lesz, feketéből hófehér. Mocsokból tisztaság, hazugságból igazság, becstelenségből tisztesség. Gyöngyöt terem a gyökér.
      Szenvedés, öröm végigkísér életünkön, amíg ember él, együtt él velünk e két pólus. Sírunk, mikor születünk, sírunk, mikor eltűnünk. Szeretteinket siratjuk, de tudjuk, elfogadjuk, ők már gyönggyé váltak. Mi is azok leszünk, ha akarjuk, ha azt tesszük, amit ők, s úgy szeretünk, jobbá a világot úgy tesszük. Lelkünkben gazdagodunk, kihajt újra gyökerünk. Növekszik, új hajtásaink példájukat híven követik. A gyökér gyönggyé válik, gyémántfényük világít. Újra gyökeret ereszt. Szeretettel oktasd, neveld, irányítsd gyermekeidet, szíved szavát kövesd. Értékeidet oszd meg, mit nekik adsz, jó talajba hullhat.
      Annyi leszel, amennyit adsz, az leszel, ki lenni akartál. Azt kapod vissza, mit másoknak adtál. A gyökér felszívja a tápanyagot, naggyá nőnek a képzeletbeli fák. Kincseidet, mit szétosztottál, megtalálod a gyümölcsben. Továbbítod, átadod azt másoknak, mit te kaptál, mi érték az életben. Megtettél mindent, mit tenned kellett, nyugodtan hagyhatod itt e földi létet. Kínból áldozatot, szeretetből szeretetet, gyökérből gyöngyöt formáltál. Imáid meghallgatták, értéket sokszoroztál, gyöngyökkel gyökereztél. Gyökérből gyöngy lett!