Szélfútta táj

      Az orgonabokron fázós verebek sorakoznak szorosan egymás mellett, tollukat felborzolják, így tartják meg azt a kis meleget, ami még bennük maradt. Az égen sötét hófelhők gyülekeznek, az erős szél hordja-viszi tovább őket, itt-ott kivillan még a kékség. Méteres hó esett. A kémény alig látszik a nagy hótól. A járda két oldalán felhalmozták a havat, közte mintegy alagútban araszolunk a keskeny úton. Az utcák üresek, alig néhány ember közlekedik a hóbuckák között. Nagykabátban, magas szárú cipőben baktatunk az iskolába. Az osztályokat összevonták, így is csak tizenketten vagyunk.
      Kevés a gyerek, kevés a tanár, nincs igazi tanítás, inkább csak beszélgetünk az órákon. '56 nov. 4-én a szabadság 13 fényes napját hirtelen elfújta a történelem szele, újra rettegünk, minden marad a régi, "megszokott" mederben. A magasra púpozott hófal tetején a szél bordákat vájt, úgy néz ki, mintha gereblyét húztak volna rajta. Így mélyítették sebeinket, szívünket is, erőszakkal belevágtak hazánkba, lelkünkbe, a tankok végigtapostak rajtunk.
      A házfalakon ott a golyók nyoma, kitört ablakok, leszakadt emeletek, a lyukon látszanak a falon a fényképek, csillár lóg a dróton, ágynemű, ruhafoszlányok. Lent a bolt kifosztva, üresen, ajtaja tárva, bent mindent por lep. A vért, a törmeléket eltakarja a fehér hó. A megdöbbentő az a csend, ami a lelkes tömegek vidám zsivaja, a tankok hernyótalpainak dübörgése, lövedékek vijjogása, halálhörgés után újra beállt - a rettegés csendje. A testvérek, barátok nem mernek beszélgetni egymással. Az emberek félnek, hogy feljelentik őket, megszólal az éjszakában a csengő, jönnek a fogdmegek, sötét autóval viszik messzire, cellák magányába. Némán, szemlesütve ballag mindenki az utcán. Az otthonokban sincs másképp, halkan, a legszükségesebb szavakat ejtik csak ki, munkahelyen és iskolában némán figyelik, kik hiányoznak, de hogy hová tűntek, nem merik megkérdezni. A sorban állás, éhezés, fagyoskodás nemcsak a testet, a lelket is megnyomorítja. Messzire fútta a szél azokat, akik kis hazánkban szabadnak merték gondolni magukat, el kellett menekülniük.
      Gyerekek estek el az utcai harcokban, fiatalok kerestek új hazát, vagy ha itt maradtak, és a börtönt megúszták, némaságba estek, tették a dolgukat, de többé nem tudtak nevetni, csak sírni, sírni. Siratták családtagjaikat, barátaikat, hallgattak, szenvedtek. A történelem szele arcukon is mély barázdákat vájt, hófehérre festette fiatalemberek haját percek alatt. A gyerekek gyakran szülők nélkül nőttek fel, testvéreik messzire mentek, ha maradt is édesapa otthon, nem tudott mosolyogni, szinte gép módjára élt. A fájdalom kiült az arcokra, az ablakok, kapuk bezárultak, a lelkek falakat építettek maguk köré. Amikor a házak sebei begyógyultak, a lelkekben tovább sajogtak, ágyukban álmatlanul forgolódtak a felnőttek, a gyerekek pedig érezték mindazt a fájdalmat, amit ők hiába próbáltak titkolni előttük. Ők is hamar felnőttek lettek, megnyomorított világ volt körülöttük. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a verebeket a bokron. Így bújtunk mi is egymáshoz akkor, azokban az időkben, egy kis melegséget várva.
      Egyszerre csak felettem újra tiszta kék az ég, elvonult a sötétség, Szél Úrfi kiseperte a komor felhőket. Jókedvében táncol a fák közt, ütemre hajladoznak az ágak, repkednek a levelek, Szél Úrfi felkapja, megforgatja, majd elengedi őket. Máskor, rosszkedvében zúgatja a fenyvest, görgeti a bércről a köveket, elmozdítja a legnagyobbakat, legurítja a völgybe, feltölti a patakok medrét. A pici kavicsok ugrálnak egyetlen szavára, a sebes vízben gyorsan helyet változtatnak. A hullámok is szót fogadnak neki, hol nagy fehér tajtékot, hol csak apró fodrokat okoznak Hadihajókat, vitorlásokat, kis lélekvesztőket dobál hatalmas erejével, száraz ágakat, leveleket pörget. A Havasokban élők ismerik jó- és rosszkedvét. Öreg, matuzsálemkorú fákat fordít ki gyökerestől, egész hegyoldalakat tarol le egy-egy viharban, jókedvű suhancként pedig segít a vetőmag szétszórásában, elültetésében. Tavaszillatot hoz, szerelmeseket cirógat, virágszirmot, pillangót, madarakat, repülőgépet repít, felhőket oszlat, friss levegőt hoz.
      Egyik karjával pusztít, másikkal teremt. Egyikkel világokat változtat meg, hordja a homokot a sivatagban, alföldi pusztaságban, új erdőt teremt ott, ahol addig egyetlen fa sem nőtt. Felkorbácsolja a tenger hullámait, szigeteket süllyeszt el, folyókat terel más mederbe, a vízzel szövetkezve falvakat, városokat dönt romba, életeket tesz tönkre. Hurrikánok, tájfunok, tornádók földrészeket temetnek. Szélfútta táj - amit ablakomból látok. Hajladoznak előttem az orgonabokor ágai, a kerítést verdesik. Az imént esett hónak már szinte nyoma sincs, csak a fű közt látszik némi fehérség, a többit felszárította a szél. Újra kiderült az ég. Eszembe jut, egyszer Édesapával kirándultunk a Bükk-fennsíkra. A szél letarolta a fákat hatalmas területen, gyökereikkel az ég felé fordultak a százéves bükkfák, sudár gyertyánok, elzárták az utat a völgyben. A lezúduló eső szabadon hömpölygött, az aljnövényzet már nem tudta megállítani, falvakat söpört el az ár. Bakancsunkon a sár, amiben cuppogtunk hazafelé, már olyan nehéz volt, mint az ólom, alig tudtunk haladni. Felettünk a megmaradt csupasz fák jajgattak, hatalmasat roppantak, fájdalmasan hörögtek, mielőtt kidőltek. Szélfútta táj - félelmetes látvány. A természet ereje időnként megmutatja magát az embereknek. A természet teszi a dolgát, az emberek pedig tönkreteszik maguk körül az élet lehetőségeit, a természet rendjébe beleavatkoznak: fákat irtanak, nem ültetnek újakat, felégetik az erdőt, kivágják a fákat, szennyezik éltető vizeinket, tönkreteszik a növényzetet, mérgezik ahelyett, hogy táplálnák azt, állataink életterét megszüntetik, vagy megrövidítik. Fogy körülöttünk az erdő, a vad. Ezért mi emberek vagyunk a felelősek. Gyermekeinknek így mit hagyunk hátra? Parlagon hagyott vagy eladott földjeinket, megfogyatkozott állatfarmjainkat? Régi fejlett mezőgazdaságunk helyett külföldről importált élelmiszereket, ami drágább, mint amit hazánkban termelhetnénk meg? Gyönyörű hegyeinkben már alig van erdő, városainkban park, a levegő szennyezettsége miatt gyermekeinket nem tudjuk sétálni vinni. Ha most nem figyelünk arra, hogy mit teszünk tönkre, nekik mi marad? Szél Úrfi néha jókedvében kitisztítja a levegőt városaink felett, de a sok méreganyag miatt kialakult ózonlyukat hogyan foltozhatjuk be?
      Szélfútta táj - szavannák, tundrák, sivatagok élete naponta változik, rajtuk a növényzet, állatvilág és maga az ember harcol a természet erejével. Lehet, hogy már késő? Mérgezzük magunkat kis és nagy mérgekkel, tettekkel, savakkal ahelyett, hogy gondolnánk arra, hogy a természet visszaadja azt a gondoskodást, amit adunk neki, de ha nem gondoskodunk róla, azt többszörösen kapjuk vissza, de abban nem lesz köszönet! Hálásak lehetnénk pedig neki, hogy eddig is kiszolgált bennünket, a maradék élettérre vigyáznunk kellene! Az ózonlyuk miatti általános felmelegedés szökőárakat, földrengéseket, árvizeket, hurrikánokat, viharokat okoz, sok millió ember pusztul el éhínségben, vagy katasztrófában. Korábban nem tapasztalt hőingadozások, az évszakok egybemosódása az emberi szervezetet fokozottan veszik igénybe, megnőtt az érrendszeri betegségek száma, a halálozások száma. A szárazság vagy éppen az esőzések következményeiként éhínség dúl az összes földrészen. Ásványkincseinket elpazaroltuk, energiaáraink az égig nőnek. A korábban szegény, fejletlen államok még szegényebbek lesznek, sok közepesen fejlett állam süllyed a legnagyobb szegénység bugyraiba.
      Szélfútta táj - a szellemi erőt ide-oda fújja Szél Úrfi a világban. Szegény országból gazdag országba vándorol ki a fiatal, mert csak ott tud érvényesülni. Az elnyomás és a háborúk miatt szintén hatalmas az elvándorlás, nagyobb, mint a honfoglalás korában. Szél Úrfi terelgeti az embereket ide-oda, nyomában letarol mindent, amit addig felépítettek, családokat zilál szét, közösségeket robbant szét, települések tűnnek el, házak dőlnek össze, utak mentén gyom nő, vasutak szűnnek meg, végképp elérhetetlenné válnak egymás számára az emberek. Elidegenedett világunkban ki-bejár a szél, üres lesz minden kívül és a lelkekben is.
      Szélfútta táj - kell, hogy így legyen? Változtassunk rajta, amíg még van rá lehetőségünk! Ne hagyjuk, hogy a szél ide-oda fújja emberségünket, ne az erőszak, az igazság győzzön! Szüleim példája - ahogy megállták a helyüket a legzordabb, legembertelenebb viharos időkben - adjon erőt nekünk, hogy változtassunk a széljáráson. Gyermekeink maradjanak mellettünk, unokáink ne idegen országban nőjenek fel, itt találják meg helyüket e szélfútta hazánkban. Ne engedjük, hogy Kelet és Nyugat szele ide-oda rángassa őket. Erősen álljanak, mindenféle szélnek ne adják oda lelküket, maradjanak hűségesek hazájukhoz, őseikhez. Őrizzék meg hagyományainkat, legyenek büszkék magyarságukra. Vigyék tovább elődeik példáját, gyermekeiknek mutassák meg a helyes utat, azt, hogyan lehet ellenállni a szél erejének. Tegyék alattvalójukká a természeti, történelmi viharokat okozó szeleket, csendesítsék le, szelídítsék meg, változtassák langymeleg szellővé, mely simogassa pici babák arcát, öreganyók ráncos kezét, hűséges kutyák szőrét, fák levelét, virágok szirmát. Szélfútta tájat, szélfútta hazánkat, házunkat változtassák nyugalmas, békés tájjá, szigetté, melyben a mag jó helyre hullhat, megfoganhat földjeinkben. Gyermekeink agyában a gondolat ereje győzzön Szél Úrfi szeszélyes, káros hatalmával szemben. Így felettünk újra kék lesz az ég, a felhő kevés, gyermekeink szeme tiszta, szava igaz, tette maradandó, nyomot hagyó. Nem uralkodhat többé Szél Úrfi, nem lesz e táj többé szélfútta, huzatos, az érték érték marad. Fújj csak Szél, többé nem félek tőled, megállom a helyemet a legnagyobb viharban, szikla leszek magányos hegygerincen, őrt álló fenyő, nem törhetsz meg, én vagyok az erősebb!