Vertigo³

                       "Nemcsak passzív szereplői, de aktív
                          szerzői vagyunk életünknek"
                                                     (Müller Péter: Gondviselés)

     A duisburgi alagútban összetaposott véres testek, szétszórt fecskendők hevertek. A Love Parade Fesztivál huszonegy áldozata feküdt ott.
       Rainer ül az ágyán, a semmibe bámul, tekintete homályos. Nem tudja feldolgozni, ami történt.
      A technóőrület az embereket kivetkőzteti önmagából, csak ösztöneik működnek. Az egykori bányászváros rendező-pályaudvarát választották a fesztivál ez évi helyszínéül. Lerészegedett, kábítószerrel teletömött fiatalok dühöngenek már órák óta. A sötét, telefirkált falú, koszos helyiségben csak a neonfények villódznak. A tömeg egyre nagyobb lesz, a zene több decibellel dübörög. A fiatalok már teljesen felpörögtek, extázisba kerültek. A szédület mámorában ütemesen dobognak a lábak, ringnak a csípők, egyre kifejezéstelenebbek a szemek. A hangok kakofóniája a különféle drogokkal mérgezett táncolókat megőrjíti. Mintha dervisek forognának körbe-körbe, mindaddig, míg végül eszméletüket vesztik. Sokan dőlnek ki közülük, ájultan esnek össze. Akik még észnél vannak, kihívják a mentőket. Szűk alagúton lehetett ide bejutni, de ez lett most már az egyetlen kijárat is, a másikat bezárták. Egy idő után sem előre, sem hátra nem lehet haladni. A mentőautók is alig tudják megközelíteni a sérülteket, néhány megvadult ifjú még az orvosokra is rátámad.
      "Azt hittük, itt halunk meg mindannyian" - mondja egy tizennégy éves lány. A többiek tovább táncolnak, mit sem törődve azzal, hogy mellettük sérültek fekszenek. "Mi mulatni jöttünk" - ordítják közönyösen.
      A tragédia után Rainert több hónapig kezelték a pszichiátrián. Az első napokban megszólalni sem tudott. A gyógyszerek hatására kicsit javult, már arról is tudott beszélni, amit ott látott, azon az éjszakán. Barátnőjével, Marthával éppen a városban töltött néhány napot. Martha nagyszüleit látogatták meg. Gyermekkoruktól ismerték egymást, Frankfurtban pedig egy gimnáziumba jártak. Azután elszakadtak egymástól, más városba költöztek. Pár évvel ezelőtt futottak össze egy konferencián. A régi barátság megújult, sőt, szerelem szövődött köztük. Rainer ezután szinte minden szabadnapját Marthával töltötte. A fiú közgazdász, egy bankban dolgozik, Martha jogászhallgató, jövőre diplomázott volna... "Múlt időben kell ezt már mondani" - csuklik el Rainer hangja. Azon az estén úgy gondolták, ők is elmennek a fesztiválra, egy kicsit lazítani. Ez lett a vége. A fiúnak már akkor rossz előérzete támadt, amikor a buszon meglátta az oda igyekvő hangoskodó, kötekedő részegeket. Úgy viselkedtek, mintha az egész világ az övéké lenne. Mocskos szavakkal illették az álldogáló, munkából hazafelé induló idős embereket. Lökdösődni kezdtek, egy néni szatyrából kiszedték az almákat, és megdobálták az utasokat. Egy kislány homlokát eltalálták, aki sírva bújt a mamájához. Ezen hangosan felröhögtek. Rájuk szólt egy finom, jól öltözött öregúr: - Mit szólna, ha a maga kislányát dobálnák meg? Hagyják azonnal abba! - Erre ráfröcsögtek: - Mit képzelsz, papa? Nekem te ne adj illemórát, mert úgy a pofádba vágok az öklömmel, hogy hanyatt esel! - Az utasok összenéztek, de senki nem mert megszólalni. A randalírozó szkinhedek a következő megállónál leugrottak és az utcán folytatták a sértegetést, a járókelők zaklatását. Alig tudtak kitérni előlük.
      Amikor Rainerék a régi rendező-pályaudvar felé közeledtek, oda már jóval több fiatal gyűlt össze, mint amennyi befért volna. Háromszázezer fő helyett majd' egymillióan voltak. Lépni is alig bírtak. Már útközben sokan megsérültek, de a felajzott tömeg csak nyomult befelé, senkivel nem törődtek. - Vitte őket az áradat. Így jutottak el az alagúthoz. Ott sötétség, szemét és bűz fogadta Raineréket. Szorosan fogták egymás kezét, de egyre nehezebb volt együtt maradniuk. Mintha hajótörést szenvedtek volna a viharos tengeren, és egy fadarabba kapaszkodnának. Alig bírták tartani magukat, összekulcsolt kezük teljesen elgémberedett. Pár perc múlva már engedett is a szorítás, Martha elszakadt szerelmétől. A tömeg elragadta. Egy ideig rábízta magát az előtte és mögötte lévőkre, sodródott tovább. Lába hirtelen megbotlott valamiben - vagy valakiben - ő a földre hanyatlott. Abban a pillanatban lejátszódott előtte egész élete. Boldogsága rövid volt. Éppen közös jövőjüket tervezgették. Egy kis házat fedeztek fel, ahol majd az esküvő után fognak élni. Most csak azt érezte, hogy fekszik a kövön, a fejét egy nagy ütés érte, folyik szemébe a vére, semmit sem lát. A hasába valaki belerúgott, a lábai érzéketlenek. Feje fölött hömpölyög tovább a tömeg. Ő ezt már nem érzi, hirtelen csend lesz körülötte. Átgázoltak rajta a pánikba esett emberek. Az alagút végén valami fénylik, ő hihetetlenül könnyű, lebeg a fényesség felé...
      Rainer észlelte, hogy Martha elengedte a kezét, de amikor körülnézett, ő már eltűnt a tömegben. Remélte, hogy ha kijut az alagútból, majd ott várja őt Martha. Ez sajnos nem így történt. Egy óra is eltelt, míg kijutott. Marthát nem találta sehol. Izgatottan, rémülten járkált. Sokszor látni vélte, az egyik lány alakja, ruhája Martháéra emlékeztette, de amikor közelebb ért, egy ismeretlen lány nézett rá. Telefonon hívogatta, de senki nem felelt, pedig hosszan csöngetett.
      A tömeg felbolydult. Akik megpróbáltak kitörni onnan, a többiek a földre lökték, össze-vissza taposták őket. Csak magukkal törődtek. A mentőautók, tűzoltóautók vijjogásától volt hangos az alagút. Már a zenét is elnyomta hangjuk. Megpróbáltak bejutni a sebesültekhez, de a tömeg elállta az utat. Ekkor a hangosbemondó közölte, hogy mindenki igyekezzen elhagyni a helyszínt, nyugodtan, lépésben induljanak ki, ők vigyáznak rájuk, nincs ok a pánikra. Sok sebesült vánszorgott kifelé, lassan kiürült az alagút. A mentősök végre végezhették munkájukat. Több százan sérültek meg, őket azonnal kórházba szállították. A földön fekvő, eltorzult testeken már nem segíthettek. "21 halott, 500 sebesült" - közölték a tévécsatornák.
      Rainer végre rátalált Marthára, de amikor meglátta, azon nyomban el is ájult. A kórházban tért magához. Hetekig egyetlen szót sem tudott kimondani. Orvosa a tragédia után nyugtatókat adott neki. Most kezd jobban lenni, így elmesélte neki, mi történt. Lelki sebeiből azonban még nem gyógyult meg. Úgy érzi, az agya üres. Életét gyökeresen megváltoztatta az a pillanat, amikor Martha keze kicsúszott az ujjai közül. Semmi értelmét nem látja annak, hogy ő életben maradt. Neki is ott kellene feküdnie Martha mellett, a frankfurti temetőben.
      Kinéz az ablakon. A parkban két aranyhajú csöppség játszik, boldogan kergetőznek, kacarásznak. Ez döbbenti rá arra, hogy van még dolga ezen a világon. Martha emlékét csak úgy őrizheti meg szívében, ha ő maga is talpra áll. Talán megtalálja egyszer azt a másik Marthát, akivel leélheti további életét. Talán neki is lesznek gyermekei, így futkároznak majd körülötte. Marthának és neki nem sikerült. Azért mégis érdemes élni, hogy a leendő kislánya szemében megláthassa Martha lelkét. Azt reméli, hogy gyermekei egy jobb világban nőhetnek fel, ahol ilyen tragédiák többé nem történhetnek meg. Életüket nem mérgezik drogok, az emberek figyelnek egymásra. Kegyetlenség, embertelenség, Mammon-őrület helyett világukban rend és szeretet uralkodik majd.

_______________

3 Szédület