Deákélet - diákélet

      A középkori Magyarországról sok fiatal ment külországba egyetemekre továbbtanulni vagy neves céhekhez szakmát gyakorolni. Ott szerezték meg mindazt a tudást, amit itthon nem kaphattak meg. Az ott létesült céhekben híres mesterek adták át tapasztalataikat, az egyetemeken színvonalas oktatásban részesülhettek. Mentek a deákok Germániába, Itáliába, Németalföldre, Frankhonba, Hispániába, az ott élő tudósoktól sajátították el mindazt a tudományt, amit utána hazájukban továbbadtak. A deákok szorgalmasan tanultak, hogy hazájuk hasznára lehessenek, felvirágoztathassák azt. A felvilágosodás korában a jelszóhoz: "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" ma már hozzá gondoljuk azt is, hogy nem elég a tudást megszerezni, azt értelmezni, alkalmazni is kell majd. Így tettek a deákok is, a külországban szerzett tudást alkalmazták a magyarországi viszonyokra. Ezzel hatalmas dolgokat változtattak meg. Az ipari forradalom eredményeit elhozták, gyárak váltották fel a manufaktúrát, mezőgazdasági gépek segítették a fizikai munkát, a kereskedelem is átalakult, fejlődött. A tudás forradalma győzött. A gazdaság fellendülése elkezdődött. A földművelők, munkások körülményei jobbá váltak, az ipar megerősödött. A polgárok elérték azt az életszínvonalat, amiről korábban csak álmodtak.
      A mai fiatalok előtt már tovább nyíltak a kapuk, újra járják a világot, megismerik a szakma specialitásait, az egyetemeken, kutatóintézetekben olyan képzést és feladatot kapnak, ami előbbre viszi a tudományt. Sajnos azonban egyre többen maradnak ott, nem hazánk javára fordítják tudásukat, mint a középkor vagy a reformkor tudósai. Az még nagyobb baj, hogy nem hazájukban alapítanak családot, és az asszimilálódás miatt az új generáció elveszíti magyarságát, nyelvét is. Ez persze nem mindig van így, a kivételek erősítik a szabályt. Reméljük, hogy sikerül megteremteni a feltételeket, hogy a külföldön tanuló ifjúság itthon is kaphat majd munkát. Így nem csak skype-on lehet a szülőknek gyermekeikkel, nagyszülőknek unokáikkal beszélgetni, hanem itt élhetnek velük, a közelükben.
      Dr. Deák Gábor tanár úr Kolozsvárról érkezett Magyarországra. Miskolcon alapított családot, feleségét, Babi nénit én is ismertem, ő mindenben támogatta férjét. A gyermekeivel is gyakran találkoztam, hiszen a közelünkben laktak. Édesapámmal a történelem szeretete hozta össze, mindketten sokat kutattak levéltárakban, könyvtárakban, a tanári munka mellett TIT-előadásokat tartottak. Megszállottan dolgoztak, publikáltak, az óráikon és az előadásaikon a szerzett tudást átadták hallgatóiknak. Mély barátság született köztük, egymás iránti tiszteletüket többször fejezték ki hallgatóik előtt. Élvezetes stílusban beszéltek a történelmi eseményekről, híres személyiségekről, de a kisemberek életét, kultúráját is bemutatták. Egy-egy korszakot összefüggéseiben, szerves egységben tártak elénk.
      Gabi bácsit - mint édesapámat is - tanítványai, tanártársai tisztelve szerették. Színes egyéniségek voltak. Gabi bácsi történelemóráin zenei, irodalmi példákkal szemléltette az éppen tárgyalt kor nagyjainak munkásságát. Amikor a magyar történelem nagyjairól beszélt, idézett önéletrajzi írásaikból, a róluk írott tanulmányokból. Ismertette az abban az időben élt nagy művészek, írók, zeneszerzők, tudósok életét röviden, egy-egy történettel színesítve úgy, hogy ezt azonnal meg is jegyeztük, kik, hol, a világ melyik országában alkottak nagyot. Szemléletesen, könnyedén adott elő, de hatalmas terjedelmű anyag kutatása rejlett előadásai mögött.
      Mi néma csendben figyeltük őt, nem kellett fegyelmeznie, ittuk minden szavát. Óra után nem sietett ki a teremből, bárki feltehette kérdéseit, azokra türelmesen válaszolt. Mindenkihez volt egy személyes, kedves szava. Ha utcán, vagy színházban futottunk össze vele, megállt, érdeklődött, hogy érezzük magunkat, milyen bánat ért, vagy mi okozott örömöt éppen. Minden kulturális esemény érdekelte, ha tehette, mindegyikre elment, ilyenkor a nagy tudású professzor mellett büszkén álltam. Gabi bácsi hallgatóságát olyan szellemi magasságokba emelte szavaival, ami ritka manapság. Emberként, tanárként igazi nagyság. A korosztályomnak szerencséje volt, hogy igazi tanárok tanítottak bennünket, akik nem csak oktattak, hanem neveltek is, példát vehettünk róluk. A "keriben", a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatán kiváló tanáraink voltak, de ő még közülük is kiemelkedett. Amikor tanítványa lettem, az órákon is gyakran emlegette édesapámat. Talán ennek köszönhetem, hogy rám is figyelt. Ez a figyelem óvó, féltő szeretet volt, melyben édesapámnak is nagy szerepe lehetett. Igaz, később tapasztaltam, hogy magamért is megkedvelt. Gyakran hívtam rendezvényekre a könyvtárunkba, mindig eljött. Nyugdíjasként ugyanúgy eljárt az előadásokra, könyvbemutatókra, koncertekre, tárlatokra.
      Most, amikor édesapám eddig meg nem jelent tanulmányait Miskolcról és környékéről kötetbe szerkesztettem, és meghívtam, sajnos nem jött el. Azt hittem, hogy a fiánál tartózkodik. A napokban felhívott, hogy a bejárónője rendezkedett és a meghívó most került elő. Olyan örömöt okozott szavaival, egyáltalán azzal, hogy megkeresett, amit el sem tudok mondani. Sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy felesége halála óta egyedül él, a fia és unokája szokta őt látogatni, de nem tudják ezt gyakran megtenni. A házban lakik egy régi barátja, vele szokott sétálgatni, közben megtárgyalni a mindennapok problémáit.
      Még mindig hívják előadást tartani, sok régi tanítványa, tudóstársa keresi meg, pedig már 92 éves. Szellemileg teljesen friss, olvas, kutat, ír, publikál most is. Azt mondta, hogy nem lázadozik, hogy ennyi év eltelt felette, csak azt sajnálja, hogy mellőle már sokan eltávoztak, és azt, hogy a "karosszériával" vannak néha bajok (magas vérnyomás, szédülés). Sajnálta, hogy nem tudott részt venni édesapám könyvbemutatóján. Mondtam, hogy nagyon hangulatos este volt. Egy barátnőmmel felváltva olvastunk fel a Miskolcról és a Bükkről írott érdekességekből. Sok barátom, régi olvasóim, rokonaim, osztálytársaim, régi tanítványai töltötték meg a termet, még az asztalok tetején is ültek. A tanítványok közül többen írásban emlékeztek rá, ezeket a leveleket felolvastam. A "bükki barátja", Ági kolléganőm olyan szépen beszélt a közös túrákról, édesapámról, hogy többen törölgettük a szemünket. Mondtam Gabi bácsinak, hogy lesz még novemberben másik könyvbemutató, akkor ő is részt vehet. Kérdeztem, hogy nem lennék-e alkalmatlan, ha meglátogatnám. Természetesen, gyere bármikor - mondta és megadta a kapu nyitó kódját is. Alig várom, hogy mehessek hozzá. Egész napom vidám lett e telefon után.
      Különleges ajándék az, hogy ilyen nagy formátumú tanárom lehetett, aki ráadásul a barátjává fogadott. Ritka manapság, hogy egy ilyen idős ember ennyire teljes életet éljen, mint ő, akit folyton hívnak, várnak a fontos eseményekre, meghallgatják emlékezéseit. Büszke vagyok arra, hogy tőle sokat tanulhattam - emberséget, becsületet, hazaszeretetet. Tanítványainak életét az iskola elvégzése után is figyelemmel kíséri, így én is tartottam vele a kapcsolatot. Eljött hozzám, amikor édesapám halálhíréről értesítettem. Fájdalmas, szívmelengető találkozás volt. Legutóbb akkor beszélgettünk egy előadás szünetében, amikor neki volt nagyon nehéz, elveszítette a szeretett feleséget. Egymás karjában sírtunk mindkét alkalommal. Ilyen ember ó, egyszerre professzor és barát. Büszke és egyúttal hálás vagyok azért az ajándékért, amit vele kaptam, és hogy szárnyai alatt nőhettem fel.