ÉLTEK - ÉLTEK?

55. oldal

Elfogadás

      Gyakran találkoztam már nehéz sorsú, halálraítélt, vagy haldokló emberek szemében ezzel a pillantással. Elfogadás, béke, nyugalom. Elgondolkoztam ilyenkor, vajon én el tudnám-e fogadni ezeket a helyzeteket. A mély szegénységet, amit nap mint nap láthatok, ha körülnézek, vagy ha valaki éhhalálra ítéltetett, mert éppen Afrikában született. Olyan sovány, hogy két ujj közé fogható végtagjait már nem tudja használni, csak fekszik és minden mozdulat óriási fájdalommal jár. Szörnyű lehet elveszíteni áradásban vagy földrengésben mindazt, amit egy hosszú élet alatt gyűjtögettek, s most csak álldogálnak egy romos ház üszkei között. Az jut eszembe, amikor Erdélyben több falu lakossága vesztette el így házát és minden vagyonkáját. A híradóban megszólalt egy idős asszony, szavai megérintettek: "Annak kell örülni, hogy életben maradtunk. Van két karunk, még mindent helyrehozhatunk". Akkor döbbentem rá, hogy az én kis apró fájdalmaim, kínjaim elenyészőek ehhez képest, és mégis háborgok, hogy miért éppen engem terhelt meg ezzel az élet. Szégyelltem magamat ennek az asszonynak csodás erejét látva.
      Szomorú, ha közeli hozzátartozónk vagy barátunk megkapja a gyógyíthatatlan kórt. Nehéz ezzel szembenézni, annak is, akit elért, annak is, aki tehetetlenül áll, és nem tud mit mondani a hír hallatán. Nincs erre szó és ezt tudják mindketten. Nehéz hónapok, évek elé néznek. Vigaszt nem tud nyújtani a leghűségesebb társ, a legjobb barát sem ilyen helyzetben. Akik átestek ezen, mégsem magukra gondolnak, nem a fájdalmaktól, a haláltól félnek, hanem a hátramaradottakért aggódnak, hogyan, miként állják meg a helyüket nélkülük. Megváltozik körülöttük a világ. Lecsendesednek, bölcsebbek, jobbak lesznek, figyelnek a pillanatra, megbecsülik az élet értékeit, rendet tesznek maguk körül. Felülemelkednek a kicsinyes problémákon, szürke mindennapokon, több szeretettel veszik körül embertársaikat, mint addigi életükben. Erőssé, derűssé válnak. A legszomorúbb az, amikor fiatal férjet, feleséget, vagy kisgyermeket veszítünk el. Ezt nem lehet elfogadni, legalábbis nagyon nehéz. Egész további életünkben végigkísér ez a fájdalom. Az élet rendje, hogy egyszer el kell mennünk. De nem mindegy, hogy mikor. Ha társunk vagy barátunk fiatal korában távozik, vagy gyermekünket kell eltemetni, örökké él bennünk hiányuk. Nem számít, hogy kik élnek mellettünk, kik segítenek tovább menni utunkon, gyermekeink, unokáink aranyos lénye sem elég ahhoz, hogy felejtsük fájdalmunkat. A gyermekünk halála örök seb marad, akkor is, ha megpróbáljuk ezt nem mutatni. Éljük életünket tovább, de ha este egyedül maradunk ágyunkban, visszatér fiunk, - ölelő karunk hiába tárjuk felé, ő nem borul nyakunkba, ő már más mezőkön jár. Férjünk, feleségünk korai halálát sem lehet elfogadni. Hiába megy tovább az élet, gyermekünk, unokáink hiába vesznek körül nagy szeretettel, nem múlik a fájdalom. Nem igaz a mondás, hogy az idő mindent elmos. A fájdalom marad, éjjel-nappal egyedül vagyunk, nincs velünk az, akinek mindent megadtunk, akit feltétel nélkül szerettünk, akit nem pótolhat senki, nélküle semmik vagyunk.
      Fájó érzés szüleink lassú leépülését, legyengülését tehetetlenül nézni. Különösen, ha a kínlódás több évig tart. Mégis, az utolsó órák, percek szinte elmossák ezeket a nehéz éveket. Küzd a gyermek és a beteg szülő éveken át. Az orvosok, ápolónők hada, a gyógyszerek mind-mind szembeszállnak a kórral. A fizikai test végül feladja, megsemmisül. Nem így a lélek, az győzni tud! Nehéz időszak a betegnek és a hozzátartozónak ez a hosszú út, de a halál előtti percekben minden megváltozik. A haldokló már nem ránk néz. Nyugodtan lélegzik, békésen mosolyog, biztat bennünket - úgy mondják: megbékélt. Arcát elönti a fény és mintha azt suttogná: "Ne félj, látod, én sem félek! Légy derűs!"
      Én találkozhattam ilyen pillantással, és azóta is látom, ha a szememet lehunyom. Hallottam a csendes, megbékélt, szeretetet sugárzó szavakat, az imát, amit utolsó sóhajával még suttogott. Hiszem, hogy még találkozunk az égi mezőn, a csillagok között velük, és amíg e földi világban élek, addig is figyelnek rám. Ők adnak nekünk erőt, ők, akik küzdenek, nyomorultak, haldokolnak. Köszönjük meg nekik! Az élet csodás és gyönyörűséges, még akkor is, ha tele van harcokkal, nyomorral, betegséggel. A halál csak egy állomás annak, aki hisz a lélek erejében. Ezért adnak példájukkal erőt nekünk a nehéz sorsúak, a szegény emberek, az éhezők, a halálos betegek, a haldoklók, mert hisznek valamiben vagy Valakiben, aki homályosodó szemükbe ragyogó fényt hoz, mosolyt csal ajkukra. Elfogadják, ami rájuk vár, mert érzik, van, Aki várja őket. Nekem is el kell fogadnom ezt, mert ők már tudják, hogy így igaz. Remélem, az utolsó pillanatban én is mosolyogni fogok és erőt sugárzok az itt maradók számára, mert hiszem, hogy van Valaki, aki ezt így rendelte. Rendnek kell lennie ebben, és a homályos, másik világban is. Hiszem, hogy így van! 

Kühne Katalin

Kagylóhéjban