Háborgó lélek

      Hatalmas kövek indultak el a hegyoldalról. Az esők, viharok meglazították a talajt, kimosván alóluk a földet. Gurultak lefelé, itt-ott letört belőlük egy-egy darabka, azok is gurultak, míg a völgyben futó gyors folyású patakban végleges helyükre kerültek. Itt találtak nyughelyet maguknak. A víz mosta-mosta a fehér sziklákat, formálta, évszázadok folyamán simává gömbölyűvé alakította, a szél mohát, zuzmót hordott rájuk, smaragdzöld ruhát öltöttek. A sziklák pici lyukaiban otthonra leltek rovarok, halacskák. A nagy szikladarabok alatt kisebb kövek guggoltak, mint anyjuk szoknyája alatt apró csemetéik. Alattuk, felettük csermely csobogott, benne pisztrángsereg feketéllett.
      A víz jéghideg. Néha egy-egy gally a sziklában megakadt, a víz sodrása felemelte, tovább vitte őket, a gallyak között ők is megpihentek, míg jött az áradat, gallyakat sodort lefelé. Patakok duzzadtak, folyókká szélesedtek, egyre gyorsabban hömpölygött az ár, míg egy tengerszemhez ért. Ott beolvadt a tóba, a hullámok elcsendesedtek, a tó hatalmas és nyugodt volt. Partján égerfák bólogattak feketén, köztük madárkák zengték éneküket. Felettük a fehér sziklákon az évszázados fenyők őrt álltak, a tó vizét smaragdzöldre festették. A vízben békák brekegtek, időnként egy fűcsomóra vagy egy száraz faágra kiugrottak, felfújták magukat, hívogatták csúnya hangjukon párjukat. Ez a hang csak az embernek csúnya, a békakisasszonynak ingerlően kedves. Hamarosan nászra léptek. A tóban egyre több emeletes béka úszkált, hangjuk az egész környéken visszhangzott: breke-breke-brekeke... Langyos, csendes tavaszi este volt, a hold bevilágította a tóvidéket. Tisztán látszott a túlpart, a cserjék közt vadkacsák, szárcsák húzódtak meg.
      A tó közepén egy csónakban két öregember gubbasztott, egész nap ott ültek a vízen, égette őket a nap. Éhesek, szomjasak voltak, de kitartóan halászni próbáltak. Nem volt eddig nagy a zsákmány, a csónak fenekén alig néhány apró hal vonaglott. Ők többre számítottak. Néha odébb eveztek, a sűrű, hínárral teli vízben kanyarogtak, újabb és újabb helyet kerestek, ahol kidobhatják hálójukat. Nagyobb hal nem akadt bele, csak ezek a kicsik. Ebből nem lesz vacsora, felkopik az álluk. Asszonyaik, gyermekeik éhesen várják, míg hazatérnek. Nem tudnak enni adni nekik, pedig otthon már elfogyott az élelmük.
      Mi lesz velük? Ez a tó tartotta életben őket, ez táplálta a két családot, akik a közeli kunyhókban húzták meg magukat. Az agyagos föld nem volt alkalmas a művelésre, a környező hegyek igen magasak, ott nincs mivel szántani, nem terem ott meg semmi. Ha hal sincs, marad egyetlen állatuk, a soványka kecske, aki még megmaradt nekik. Miután a tehénke is elpusztult, tejet, sajtot csak ő ad, a kicsiny legelőn csak ő legel. Régebben pedig a legelők is nagyobbak voltak, birkanyájak, tehéncsordák legelték le a dús füvet, mára már a legelő is csupasz lett, fű sem termett rajta, elgazosodott, belepték a cserjék. A gazdag földtulajdonosok nyájaikat messzire vitték, más vidékeken jobb földet találtak. Itt csak ez a két család maradt, négy kisgyerek, kecskéjük volt egyetlen tulajdonuk. A tó adott még eledelt, néha egy-egy vadkacsát, ha eltalálták maguk készítette parittyával, akkor nagy lakomát rendeztek.
      Ültek a csónakban, imádkoztak, legyen valami nagyobb zsákmány, amivel legalább egy hétig elláthatják a családjukat élelemmel. Mezítláb, rongyos ingben, elnyűtt kabátkában vártak, egymáshoz is alig szóltak. Fekete kalapjuk ócska, karimájuk foszlott, lyukak tátongnak a tetején, a napocska beles rajtuk. Közeledett az este, ők még mindig a csónakban ültek, remélték, hogy több halat fognak. A havasokban egyik pillanatról a másikra megváltozik az időjárás. Süt a nap, éget, pár perc telik el, és sötét felhők gyülekeznek. A felhőkből pillanatok alatt hatalmas vihar kerekedik, felerősödik a szél, zuhog az eső. Az égen a csillagok is aludni készülnek, a hold sem világít már teljes fényével, csak halványan reszket a tó tükrén.
      Egyszer csak feltámadt a szél, hirtelen minden elsötétedett. Fenyegető szaporasággal pattogtak az esőcseppek a csónak deszkáin. Recsegtek-ropogtak az eresztékek, a réseken valóságos fuvolakoncertet adott a szél. Az eső cseppjei úgy verték a deszkákat, mintha a végítélet dobosai ütögetnék azt. Nyomasztó éjszaka volt. A két öreg ócska kabátjába befújt a hideg szél, sáljuk nem lévén, igen fáztak. Felkorbácsolta a szél a tó vizét, az egészen felbolydult. A hullámok felerősödtek. Hatalmas cseppek hulltak a vízbe, hullámokat gerjesztettek, egyre nagyobb körök alakultak ki a cseppek körül. Lassan egymásba olvadtak, újabb cseppek újabb köröket alkottak, míg az egész tó olyan lett, mint a tenger. Egyetlen csónak birkózott a viharban a széllel. A hold itt-ott felbukkant egy rövid időre a felhők között, majd újra elbújt mögéjük. Csillagok sem látszottak, mindent elborított a mélységes sötétség.
      A két öreg egymást átölelve kuporgott a csónakban, egy szavuk sem volt már. Féltek. Ingükből csavarni lehetett a vizet, a lyukas kalap átengedte azt, mindenük nedves lett. Próbáltak kievezni a partra, de az orkán erejű szélben semmi esélyük nem volt, haladni nem tudtak. A kis lélekvesztőt ide-oda dobálta a szél, a hullámok egyre növekedtek, a csónak tele lett vízzel.
      Hirtelen egy hatalmas hullám felemelte, az öregek a tóba estek. Nagy vihar kerekedett, úszni nem lehetett a viharban. Pörögtek, forogtak körbe-körbe, majd az egyik öreg olyan gyorsan elmerült, hamar a mélyre került, a másik fel sem ocsúdott. Próbált lemerülni ő is, de hiába kereste a társát, sehol sem találta. Feljött a felszínre, egy ágban meg tudott kapaszkodni - gondolta, ő talán túléli a vihart, sokáig nem tarthat. Az öreg hozzászokott, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni. Édesapja arra tanította, hogy tartson ki a végsőkig.
      Eszébe jutott, amikor még tíz éves volt, ment édesapjával a hegyekbe, Erdély legmagasabb csúcsára, a Negojra. Amikor elfáradt, már alig bírt menni, édesapja azt mondta: "Légy kitartó, a csúcs közel van, tedd magadévá a hegyet, tiéd lesz a világ, kitárul előtted, amikor felérsz a csúcsra. Próbálj meg a heggyel azonosulni, csodálatos érzés, hidd el, ha a csúcsról lenézel. Addig pedig ne add fel, ne fordulj vissza, ne ülj le, menj tovább az úton! Megéri a fáradságot, nézz mindig előre, figyelj a magasság fenségére! Meghallod majd, hogy zeng a magasság. Onnan letekinthetsz a völgybe, szemben látni fogod a többi csúcsot, újra elindulhatsz, újabb megpróbáltatás, újabb célok, újabb erőpróbák várnak rád. Most szedd össze magadat, mindjárt itt a csúcs!" - akkor utolsó erejével feljutott apjával a Negojra.
      Ez villant elő a múltból. Régen eltemette apját, ő is megöregedett. Megváltoztak az idők, a történelem szele őt ide vetette, erre a vidékre. Az erdőt nagyrészt kivágták, a legelőt tönkretették, alig maradt valami a régi világból. A környező falvak elnéptelenedtek, elszegényedtek az emberek, ő ide került családjával a havasokba, a tóparton kunyhót épített. Később a barátja is ide költözött, gyermekeik együtt nőttek fel. Legelőjük piciny terület, állataikat elvitték, vagy elpusztultak, nagy volt a szegénység. Halásztak, ha nagy volt a zsákmány, elvitték eladni, a pénzért lisztet vettek. A kecske adta a tejet, túrót, vajat készítettek az asszonyok. Ruhára nem tellett, maradtak régi, szakadozott gúnyáik, abban jártak. A mindennapi kenyerük megvolt, a többi nem számított. Amit a
férfiak hoztak, azt főzték az asszonyok. Ha keveset fogtak, felmentek a hegyre, vadalmát, vadkörtét, diót, mogyorót, szamócát, áfonyát, gombát szedtek. Megtanulták, hogyan kell tűrni, a kicsit is megbecsülni.
      Egyre hidegebb lett a víz, öreg, ráncos keze, amivel a fát ölelte, egyre jobban fázott. Annyira, hogy már alig bírta magát tartani. Édesapja szavai visszhangzottak: "Légy kitartó!" Küzdött az elemekkel, minden erejét megfeszítve. Harcolt magáért, családjáért. Életben kell maradnia, mert otthon várja asszonya és a gyerekek. Kapaszkodott, ahogy csak bírt. Ám a víz egyre hidegebb lett teste kihűlt, utolsó erejét is összeszedte, még fogta az ágat, de már egyre jobban fáradt, keze majdnem lefagyott. Egyszer csak nem bírta tovább, eleresztette, követte társát a mélybe. Otthon az asszonyok, gyerekek hiába várták az öregeket. Csak a csónak ért partot másnap, már ami belőle maradt, hiszen a vihar cibálta, tépte, összetörte, csak pár deszkát lódított partra a szél.
      Reggelre a vihar kitombolta magát, a tó vize lecsendesedett. Néhány száz méterrel odébb kivetette a két öreg felpuffadt testét a víz. A parti cserjék közt megakadtak. Felettük héjasereg körözött. A tóparton egy fekete gólya állt, fél lábon, némán, mozdulatlan. Tartása méltóságteljes, nemes. Időnként fejét lassan elfordítja, szétnéz, felfedez valamit. Igazgatja szárnyát, felrepül. Egyre feljebb és feljebb száll, gyönyörű ívet húz az égen. Itt lenn a tóparton végre nyugalom és béke van, néha egy-egy szárnycsapás hallatszik, felrepül egy szárcsa, követi a társa. Vadkacsák úsznak sorban, elől a kacsamama, utána a kicsik. Tanulgatják, hogyan kell lebukni a vízbe, halat hogyan lehet elkapni és felhozni onnan. Halászat után, jóllakottan úsznak kifelé a cserjék alá, ott megbújnak anyjuk szárnyai alatt.
      Egy kisfiú bukkan ki a bokrok közül. Felnéz, meglátja a magasban a gólyát. - "Én is szeretnék néha így repülni a fény felé, itt hagyni a röghöz kötöttséget, a kicsinyes, nyomorúságos életet, szállni a magasban, ahol tisztaság uralkodik, ahol minden hófehér." - Közelebb szalad a vízhez. Belegázol a tóba, elkezd nagy tempóval úszni, egészen a közepéig. Felemeli fejét, hátranéz, a part már nagyon távolról látszik csak. Feje felett az ég tiszta, kék, kis pamacsokban bárányfelhők úsznak, a nap melegen süt. Az éjjeli viharnak a tó felszínén nyoma sem maradt, nyugodt és sima volt a víz. Megfordul és kifelé úszik. Most már lassabban, mert kicsit elfáradt. Ahogy partot ér, leveszi vizes ruháját, kiteríti egy bokorra és lehasal a homokba.
      Egyszer csak héják vijjognak felette. Megijed hangjuktól, szedi a lábát, fut-fut a parton. Egy gyökérben megbotlik, átbucskázik rajta, újra a földön fekszik, de már nem saját jószántából immár. Keze-lába sebes, vérzik a homloka, szemébe csurog a meleg vér, elhomályosítja szemét. Megtörli, felnéz, hirtelen jön a döbbenet: holttestek fekszenek a cserjék alatt. A melegben már a szagukat is érezni lehet. Gyomra felfordul, kihányja a reggelijét, görcsölve, újra-újra előrehajol, már nincs is a gyomrában semmi, de a keserű nyál még mindig gyötri, öklendezik, míg el nem fárad. Ordítani kezd, ahogy a torkán kifér: - "Idesanyám, gyűjjön, itt fekszik a tata, meg Gergő bá'!" - azzal újra futni kezd, most már fel a hegyre, minél magasabbra, mihamarabb itt hagyni ezt a borzalmat. Eléri a hegygerincet, ott lihegve lezuhan a földre. Útközben folyik szeméből a könny, alig látja, hová lép, de csak rohan felfelé. Zokog, zokog, még a fák is meghajolnak a fájdalmától, ők is siratják a holtakat... A tó ott lenn békés csendes, itt fenn újra vihar tombol, de nem a természet ereje rombol, a kisember lelke háborog.