Kagylóhéjban

      Arra születtünk, hogy megtapasztaljuk életünk során a szépséget-rútságot, igazságot-hazugságot, békét-háborút, gyönyörűséget-kínt, vágyat-beteljesülést. Az anyaméhben egyek vagyunk, egyszerre dobog szívünk, egy vérkörben kering vérünk édesanyánkéval. Amikor innen kiszakadunk, megszűnik a teljesség, a biztonság. Új világba csöppenünk, ahol szenvedések, gyönyörűségek várnak ránk. Sírunk, mert idegen ez a világ. Kínlódunk, mert ismeretlen minden. A kagyló héjában kínból terem a gyöngy. Amikor kifejlődik, csodálatosan szép lesz. Igazgyöngynek is nevezik, talán a tisztasága miatt. A kisgyermekből is így válik igaz ember. Először a családtagoktól tanul, majd végigjárja iskoláit, ahol a pedagógusok nevelik. Tanárai bevezetik őt a tudományok világába, a művészetek birodalmába. Képzelete szárnyán úgy repül a föld felett, mint a sólyom, szabadon száll a fellegek felett.
      A valóság időnként lerántja a porba. Hegyes sziklákon kel át, forró homokban jár, kezét-lábát felsebzi, ajka kiszárad, lelke megdermed. Jeges tekintetek, durva szavak és tettek mérgezik. Védtelen, ártatlan. Felveszi a harcot önmagáért, másokért, nem hagyja magát legyőzni, szeretteit megóvja, értük kiáll. Keresi magát, kutatja a világ titkait. Szeretetre szomjazik, és ha találkozik valakivel, teljes szívét odaadja neki. Ha segítik, csodákra lesz képes. Ha gáncsolják, akár el is eshet. Hamar letörik szárnya, ha a gonosz erők győzedelmeskednek. Szerencsés, ha már kisgyermekként szeretetben nőhet fel.
      Sorsa eldől már az első pillanatban. Ha környezetében jó példát láthat, ő is arra törekszik, hogy kövesse azt. Otthon szeretetteljes légkörben nevelkedhettem. Családom, barátaim, tanáraim emberségre, becsületre tanítottak. Nagy formátumú emberek között élhettem, akik példaképeim lettek. Én is igyekeztem követni tanításaikat, tetteimmel méltóvá válni hozzájuk. Nem mindig tudtam. Gyarló az ember, gyakran követ el hibákat, amelyeket később megbán. Elgondolkodtam, vajon elég-e a megbánás, és ha azután másképp cselekszünk? Lehetséges-e bűn nélkül élni? Én is elkövettem kisebb vagy nagyobb bűnöket.
      Elég-e az akaratunk a változtatásra? Meg tudunk-e változtatni korábbi tetteket néhány jó-cselekedettel? Elfelejthetjük-e ezeket? Lerakhatjuk-e életünk terheit, amelyek gyötrik lelkünket? Mindent megtettünk-e, amit tenni akartunk? Döntéseink saját magunk és mások életét könnyebbé tették, vagy éppen megnehezítették? A végső óráig cipelnünk kell-e mindazt, amit életünk során elkövettünk? Ki vált meg bennünket? A Fennvaló képes csak erre, tehát megvan a válasz a kérdéseimre. A bíró csak ő lehet tetteink felett.
      A kagylóhéj magába zár, megvéd a világ szörnyűségeitől, de nem képes elhárítani minden gonosz erőt. Törékeny e héj, felrepedezik, és beszivárog rajta a bűn, a hamisság, bepiszkítja a belső világot. Szerencsére ezeken a réseken olykor behatol a fény is, ami megtisztítja, fehérré változtatja a feketeséget. Édesanyám ölelő karja, meséje, édesapám óvó, figyelő lénye, testvérem, férjem, fiam szeretete, tanáraim, barátaim igaz szava, a természet és művészetek szépségei fényt hoztak életembe. Feltöltötték lelkemet friss energiával, tiszta levegőt, erőt, tüzet kaptam az anyaföldtől, az ásványoktól, a víztől. Őseim tanításai nyitották ki szívemet a világ titkainak megismerésére, embertársaim szeretetére.
      Föld gyomrában, tenger mélyén izzik a fém, lobog a tűz, az erdőkben nő a fa, gyökerével a talajba kapaszkodik, a felhők felett ragyogó fényes napkorong ontja melegét. A levegőben sólyom száll, időnként le-lecsap zsákmányára. Szépség, igazság, jóság. Minden létezőben megvannak ezek a tulajdonságok. De az ellenkezője is.
      Kagylóhéjból megszületett a gyöngy. Talán igazgyöngy, talán talmi, de mindenképpen csillog. Ki dönti el, hogy egy ember élete igaz volt-e, vagy hamis? Minden élőlény ártatlan, amikor megszületik. Rajta áll, hogy képességeit, lehetőségeit hogyan használja ki, mivé válik. Mindenki azt szeretné, ha a homályból a tiszta fény közelébe jutna el. Eljutunk-e oda, vagy mindig keressük az oda vezető utat?