ESŐ A HOMOKRA

6-7-8. oldal

Anyaság

     Az anyaság a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk Istenünktől. Találkoztam - igaz, kicsit későn - a legigazabb, legbecsületesebb, legszeretetreméltóbb férfival, aki újra értelmet adott életemnek. Keresések, botlások, tévedések után végre megtaláltam páromat. Nem mindig bennem volt a hiba, túlságosan hiszékeny, bizakodó voltam, azt hittem, ha én magamat megmutatom, a másik elfogad úgy, amilyen vagyok, nem uralkodik, nem akar birtokolni, átalakítani. Sajnos nem így történt, megpróbált korábbi társam a maga képére formálni, nem sikerült. Lázadoztam, de mindenképpen társra vágytam, ezért megalkudtam. Próbáltam megfelelni, alkalmazkodni, de nem tudtam feladni egyéniségemet. Ő birtokosnak érezte magát, tulajdonának tekintett. Annyira vágytam egy szerető társra, hogy hosszú évekig gyötrődtem. Őrlődtem szüleim okos, bölcs tanácsai, saját egyéniségem és a megfelelni vágyás között.
      Nagybátyám mutatott rá arra, ami végül döntő változást hozott. Azt kérdezte tőlem. "Tudsz vele beszélgetni? Tudsz mellette úgy élni, ahogy Te szeretnél?" Ez többet mondott, mint szüleim kissé konzervatív szemléletű mondatai. Elgondolkodtam, és döntöttem. Nem tudok így élni tovább. Rádöbbentem, hogy egy kisstílű, féltékeny, kisebbségi komplexusban szenvedő emberhez próbáltam kötődni, elhittem neki, hogy ő engem szeret és mellettem áll, holott csak önmagát szerette, engem csak tárgynak tekintett. Kicsinyes életfilozófiája nagybátyám kérdésére azonnal megvilágosodott előttem. Azt válaszoltam, hogy "Nem tudok vele beszélgetni, mert ami engem érdekel, - márpedig nagyon sok minden érdekel - az őt hidegen hagyja, az őt féltékennyé teszi." Ha múzeumba, színházba, moziba, tárlatra mentem, az ellene elkövetett bűn volt. Ha egy regényről, filmről meséltem, vagy egy baráti beszélgetésről számoltam be neki, úgy érezte, hogy őt csaltam meg. Nem lehettem önmagam, nem mosolyoghattam rá egy barátra, mert őt az felháborította. Nos, elhatároztam, hogy szakítok vele. Nyolc évet vett el az életemből, a sok év tele volt szenvedéssel, amik álmatlan éjszakákat, néha mai napig is fájdalmas álmokat okoznak. Persze ébredéskor mellettem fekszik férjem és tudom, hogy ő úgy szeret, olyan odaadással, ahogyan ritkán szeretnek.
      Találkoztam egy olyan fiúval, aki első pillanattól kezdve társam, mint akire mindig is vágytam, áhítoztam. Sokat beszélgettünk, úgy éreztük mindketten, mintha évtizedek óta ismertük volna egymást. Elmeséltük addigi életünket, azonnal egymásra találtunk. Szavak nem is kellettek, szinte anélkül is értettük, éreztük egymás gondolatait. Mintha testvérként nőttünk volna fel, voltak közös emlékeink. Rádöbbentett arra, milyen az igazi megértés, megbecsülés, szeretet.
      Nem nagy szavakkal hódított meg, hanem azzal, hogy embernek tekintett, megértett, elfogadott olyannak, aki voltam, aki vagyok. Megbocsátotta tévedéseimet, mint ahogy én is elfogadtam azt, megértettem, amit ő átélt. Hasonló volt a múltunk, őt sem engedték kibontakozni, ő sem lehetett önmaga, csak behódoló, megalkuvó, mint én. Neki is elege lett, ő is szakított. Egymásra találtunk, úgy éreztük, mi egymásnak teremtettünk.
      Két fia volt - kisebb-nagyobb zökkenőkkel - hamar beilleszkedtek családunkba, elfogadtak engem, mint "mostohát". A kisebbik sínylette meg inkább a válást, ő akkor 5 éves volt. A nagyobbik 14 évesen sok mindent tisztán látott. Hasonlít a természete a férjemére, ugyanolyan érett gondolkodású, bölcs, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, mint ő. Fiatalon is ezt bizonyította, és azóta is mindig így viselkedik. Tisztelem a férjem fiait, hogy a megpróbáltatások, amiket átéltek, bölcsebbé, okosabbá tették őket, a nehézségek nyomai ugyan érezhetőek, de nyugodt, boldog életet élnek. Sajnos sok elkallódott fiatalt ismerek, akiket tönkretettek a nehézségek, szenvedések. Ők, úgy látszik, felül tudtak emelkedni ezeken és szeretik, tisztelik az embert, úgy is élnek. Mielőtt gyermekem született volna, már gyakorló anyuka voltam, igaz, inkább távolról. Pár év múlva viszont, amikor 13 éves lett a kisebbik, magunkhoz fogadtuk, mi neveltük.
      Az anyaságról szerettem volna írni, de az előzmények nélkül erről nem tudtam volna bármit is elmondani hitelesen. Amikor áldott állapotba kerültem, nagy boldogság volt, vártam már nagyon ezt az érzést. Az anyaság csodálatos élmény. Semmivel nem ér fel. Várni egy csodát, egy emberkét, aki a tiéd és a párodé, aki örökli tulajdonságaidat, testi-szellemi adottságaidat, aki a másod, aki a párod mása, aki belőled és párod által fogan és születik meg. Örökli elődeid jó- és rossz tulajdonságait, őseid gondolkodásmódját, történelmi-kulturális értékeit, hagyományait. Ükanyád, ükapád, összes felmenőid génjét; testén, fizikai megjelenésén, reprodukálódik az ősök összes tulajdonsága, akarata, élménye, emléke. Tovább viszi azt az ősmagot, amit Te örököltél, tovább viszi génjeiben a biológiai őssejtet -, magyarul Téged és őseidet képviseli. Azt az őstudást, amit őseid tudtak, éreztek, átörökítik, Te is gazdagabb lettél általuk, Te átadhatod gyermekeidnek, unokáidnak, amit Te tudsz, Te érzel. Ha fogékonyak erre, örülhetsz. Valami - reméljük - megmarad, átörökíthető.
      Az az élmény semmihez sem hasonlítható, amikor egy lény benned megfogan. Amikor egy vagy vele, amikor létezel, ő is veled együtt létezik. Amikor lélegzel, ő is veled lélegzik. Amikor gyarapodsz, ő is gyarapszik. Már magzat korban eldőlnek az élet dolgai. Ha a gyermekedet örömmel várod, benne megtaláltad a legfőbb boldogságot, ő is boldog. Ha beszélsz hozzá, ő felel a maga módján. Érzi, amikor szorongsz, érzi, amikor nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott vagy, akkor ő is az. Ha zenét hallgatsz, vagy énekelsz neki, ő is szeretni fogja a zenét. Ha verseket, meséket mondasz, ő is szeretni fogja azokat. Ezért hát légy inkább boldog, vidám kismama, mert akkor lesz boldog, kiegyensúlyozott a gyermeked is. Én nagyon boldog kismama voltam, igaz, hosszú évek óta vágytam erre, de végre elkövetkezett a pillanat, amikor gyermekem születését vártam. Egészen más ember vált belőlem, látszott mozdulataimon, külsőmön is a boldogság. Mint ahogy minden kismama megszépül, azt mondták, én is megszépültem. Ezt a páromnak köszönhetem, aki boldog anyukává tett.
      Amikor még nem tudtuk, milyen nemű lesz gyermekünk, két nevet választottunk, az ismeretségi évforduló körüli nevek közül: Zsófiát és Simont. Magamban én Zsósinak szólítottam a bennem növekvő emberkét. A Simon "meghallgattatott"-at jelent, ezt jelnek tekintettük. Úgy látszik, ő már magzat korában üzent nekünk. Amikor fiú lett, örültem, mert a férjem két fia jobban örült öccsüknek, mintha húguk született volna. Azóta is nagyon szeretik egymást.
      A kórházban éppen látogatási tilalom volt influenzajárvány miatt, de azért ő gyakran beszökött Én büszkén, boldogan futottam le a lépcsőn, hogy találkozzunk, megköszöntem neki fiunkat. Tőle kaptam és a Jóistentől a legnagyobb ajándékot, a fiamat, akihez sokszor imádkoztam ezért. Megköszöntem, hogy a legboldogabb anyává tett. Koraszülöttként egy kis sárgaságot kapott, az első héten az anyák szállásán kellett laknom. Az első alkalommal, amikor kihozták kisfiamat, nem tudott szopni. Ettől megijedtem, de nem adtam fel. Lefejtem azt a pici tejet, ami emlőimből fakadt, de reméltem, később több lesz. Egy hét után annyit szopott kisfiam, hogy nem hitték el a nővérkék, csodálkoztak. Hamar megerősödött, hazamehettünk.
      Az első fürdetést közösen végeztük párommal, akinek már volt gyakorlata. Utána egyedül fürdettem, tornáztattam, dédelgettem. Hála Istennek, rendesen fejlődött, két hónapos korára megkétszerezte súlyát. A kórházban hagyták, hogy összemelegedjünk, nem korlátozták a szoptatási időt, a becézgetésre volt módunk. Ez később, otthon is így folytatódott, bármilyen sokat szopott, elég is volt a tejcsi, már régen jóllakott, ajka még mindig a bimbóhoz tapadt, akkor is, ha már nem jött belőle semmi. Ragaszkodott a meleg, szeretetteljes öleléshez, szíve a szívem fölött dobogott, együtt éltünk továbbra is úgy, mintha még az anyaölben lett volna. Nagyon élveztem a vele együtt töltött időt. Nem tudom, milyen körülmények között vannak azok a kismamák, akik unatkoznak, nem tudnak "kiteljesedni" a három év alatt, amit gyermekükkel tölthetnek. Nekem ünnep volt minden nap, mindig valami újat fedeztem fel a fiam tulajdonságaiból, képességeiből. Egy-egy mozdulata, mosolya, később első lépései, szavai olyan boldogsággal töltöttek el, hogy a világ nem is érdekelt szinte, annyira elfoglalt a gyermekem világa.
      Később együtt fedeztük fel azt a külső világot, amit fokozatosan tágítottunk. Persze bensőséges világunk megmaradt, csak ablakot nyitottunk kifelé is. Amikor járni tanult, a bútorokba kapaszkodott, a fal mellett oldalazva ment, sokat nevettünk. Mindenben nagyon óvatos volt, amikor azonban biztos volt önmagában, akkor túlságosan is vakmerő lett. Ez végigkísérte eddigi életét is. Megfontolt, minden körülményt megvizsgál, és csak akkor dönt, amikor már ismeri a részleteket. Spórolni, tervezni pici korától tud, keresetét ügyesen osztja be, nem pazarol. Vigyáz az egészségére, megválogatja, mit eszik. Gondosan megtervezi életét, bölcs döntéseket hoz.
      Emlékszem, amikor pici volt, akkor is átlátta, hogy mi az anya és mi az apa feladata. Egyik mondása ezt fejezi ki: "Aja, kérek szépen szörpöt!" - erre én: "Apuci is tud adni neked. - Aja, Te gyere, Te vagy a nő, ő a fiú." A nemekkel kapcsolatos volt a másik eset is: "Aja, én miért nem lánynak készültem?" - kérdeztem, hogy "Szeretnél lány lenni? - Igen - Azért, mert Aja is lány? - Igen és sok a lány az udvaron." - elgondolkodott, aztán így folytatta: "Valakinek... valakinek fiúnak is kell lennie?" Sokat voltunk kettesben, a férjem egész nap távol volt, dolgozott, csak esténként és hétvégén voltunk együtt. Hozzám nagyon kötődött, de édesapját is nagyon szerette, sokat bolondoztak, játszottak. Gyakran kirándultunk, a hegyek között sokszor nyaraltunk. Amikor először volt távol tőlünk 2 napig, a búcsúzás simán zajlott, csak este nyűgösködött, hiányolt bennünket. Mondta is, hogy "ha Aja itt lenne, megvigasztalna".
      Barátságos gyerek volt, a rossz külsejű embereknek is előre köszönt, beszélgetett velük. Hamar beilleszkedett a közösségbe, hiszen szinte egész nap gyerekek vették körül otthon és a játszótéren is. Sokat meséltem neki, a legtöbbször azt kérte, hogy én találjak ki meséket. Könyveket is lapozgatott, de nem szerette a kötött szövegeket, mindig újakra volt kíváncsi. Órákig elfoglalta magát, rajzolt, épített egyedül is. Ő is kitalált történeteket és eljátszotta a macijának, komolykodó arccal vizsgálgatta "orvosi műszereivel", mondogatta, hogy "sóhajts!..... ha megszúrlak, nem fog fájni!" Három évesen tudott olvasni, írni. Egy betűjátékkal tanult meg olvasni, a kockákból rakosgatta ki a szavakat. Nem erőltettük, ő kérdezett, mi pedig feleltünk, és lassan már mondatokat is olvasott. Írni is úgy tanult meg, hogy kérdezte, melyik betűt hogyan kell leírni, mi pedig megmutattuk.
      A mesékből sok mindent megértett, de sajátos gondolatvilága volt. Egyik alkalommal azt mondta: "Aja, ugye aranyos volt a boszorkány, hogy megmutatta, hogyan kell bebújni a kemencébe?" Máskor gyurmából családot készített. Én voltam a legnagyobb, az egyik lábam háromszor akkora lett, mint a másik. Kérdeztem, miért. Azt mondta: "Kibicsaklott a bokád, és megdagadt". Az óvodában ügyes, kreatív volt, az óvónők szerint értelmi, logikai képessége magasan a többi felett állt. Az iskolában nagyon jó pedagógushoz került, aki külön feladatokat adott neki, így nem unatkozott az órákon. Később, gimnazistaként két kisregényt írt, amikből a kiadó lektora szerint filmforgatókönyvet is érdemes lenne írni, annyira plasztikus, cselekményes írások. Aki olvasta és nem tudta, hány éves Simi, azt hitte, hogy harminc körüli, annyira éretten gondolkodik.
      Ma is sokoldalú és nyitott emberke, szeretetre méltó, szerény, remélem, ilyen is marad. A játékos gyermeki lelkét - remélem - sohasem veszíti el, mert akkor lesz vidám, boldog élete, ha ezt megőrzi. Már 24 éves, de ha átöleljük egymást, ugyanúgy érzem azt a bensőséges ölelést, amit akkor éreztem, amikor karjaimban tartottam, és pici szája keblemre tapadt, ujjai szorongatták kezemet, szíve együtt dobogott szívemmel.
      Álmaimban gyakran előjönnek azok a gyönyörűséges órák, napok, amiket akkor éltem át, amikor naponta figyelhettem fejlődését, fizikai és szellemi gyarapodását, mosolyát, mozdulatait, gügyögését, majd szavait. Úgy feküdt karjaimban, mint aki sosem akar elszakadni tőlem, mint akit sosem tudok elszakítani magamtól. Olyan odaadással simult hozzám, mintha ez lenne a legfőbb jó, amit ebből a világból tapasztalt, én pedig úgy adtam az éltető nedűt, mintha semmi mást nem tudnék neki adni, ami ennél jobb lehetne, minden szeretetemet a tejbe próbálnám áttenni, pici ajka úgy szorította a bimbót, úgy préselte ki belőle a tejet, mintha mindazt, amit én adok neki, felérne a világ legnagyobb kincsével, megpróbálta magába szívni a világot. Később is leste szavunkat, nyitott volt a világra. Hála Istennek kedves, szerény, szerető gyermek, akiben magunkra ismertünk. Csodálatos az anyaság, megdöbbentő, hogy bölcsességben, emberségben túlmutat rajtunk gyermekünk. Sokszor ő ad tanácsokat nekünk, ő világít rá olyan dolgokra, amiket ő ismer jobban, mi tanulunk tőle. Azóta már nagymamaként - a nagyobbik fiúnak kislányai - újra átélhetem a pici babák megnyilvánulásait, apró mozdulatait, tetteit, első szavait, lépéseit. Figyelhettük naponta, új dolgokat láthattunk, egy-egy szavuk olyan boldog pillanatokkal ajándékozott meg bennünket, amit korábban el sem tudtunk képzelni. Amíg ezt nem tapasztaltam, fogalmam sem volt arról, mit jelent szülőnek lenni. Ezt szavakkal ki sem lehet fejezni, aki ezt nem tapasztalta, nem ismerheti ezt az érzést. Ezt a boldogságot átélni, ezt a csodát megélni nagy ajándék Istentől. Utódainkban gyönyörködve lehetünk a leggazdagabbak a Földön.

Kühne Katalin

Kagylóhéjban