Ölelések

      Kertünk virágai illatoznak, a fecskék bontogatják szárnyaikat, repülni tanítják szüleik a fiókákat. Nézem az elém táruló Bükk vonulatát, a hegyoldal smaragdját. Az ég kékjében hófehér felhők úsznak, a napot néha egy-egy felhő eltakarja, ott az erdő sötétebb, alatta üde, friss lombok ontják a tiszta hegyi levegőt. A nap forró tüze égeti a bőrömet, átadom magamat a melegének. Micsoda fenséges látvány! Nyugalmat áraszt, felemeli a szívemet.
      Arra gondolok, ezt talán nem is érdemlem meg. Mint ahogy azt sem, hogy ebben a korban, amelyben élünk, ahol nap mint nap háborúk szaggatják szét a népeket, nemzetek süllyednek el, éhínség, nyomor, betegségek soha nem látott mélységekbe taszítanak milliókat -, én itt ülök, van mit ennem, hajlék, ahol lehajthatom fejemet, szerető család vesz körül. A föld távolabbi részéről, de sokszor alig néhány km-ről is érkeznek a hírek katasztrófákról, bombázásokról, onnan, ahol nincs élelem, ivóvíz, dühöngenek a járványok, éhen halnak a csecsemők. Nyugalomban élhetek, holott mások a mindennapi kenyerüket fáradságos munkával keresték meg, és most, idős korukban azon töprengenek, ki tudják-e fizetni a számlákat, tudnak-e fűteni, vagy egyedül, magányosan vacoghatnak hideg, sötét lakásokban, ahol rájuk se nyitja senki az ajtót, elfeledve, elhagyottan tengetik utolsó napjaikat és csak hónapok múlva derül ki, egészen véletlenül, hogy már nincsenek közöttünk. A közöny ugyanis olyannyira eluralkodott világunkban, hogy észre sem vesszük sokszor, hogy hiányzik közülünk valaki.
      Ilyenkor van nagy jelentősége a barátságnak, az emberi közösségeknek. Az állatvilágban ritka az a faj, ahol nem gondoskodnak az utódokról, ahol nem segítik egymást. Tanulhatnánk tőlük! Nálunk, embereknél azonban manapság az a szemlélet hatalmasodott el, hogy "csak magaddal törődj, ne foglalkozz a körülötted élőkkel!"
      Ebben az elembertelenedett világban még inkább kellene egymásra figyelnünk, megértéssel fordulnunk embertársaink felé, segítenünk, ott, ahol szükség van rá. A családi és baráti közösségek nagy része sajnos széthullóban van, nem működik. Nem hagyunk időt arra, hogy ápoljuk a rokoni, baráti kapcsolatokat. Elherdáljuk kincseinket, családunkra, magunkra nem vigyázunk. Az jutott eszembe, ha gyakrabban élnénk át olyan pillanatokat, órákat, amelyeket én átéltem, másképp alakult volna minden a világon.
      Olyan családban növekedtem fel, ahol figyeltünk egymásra, megbeszélhettük örömeinket, bánatunkat, barátokat fogadtunk - és ezek a barátságok egy egész életre szóltak. Felnőtt korban is lehet ugyan barátságokat kötni, tartalmas együttléteket teremteni, megértést találni és adni, de a gyermekkori barátság olyan mély, aminek akkor is van hatása, ha évek telnek el úgy, hogy nem találkozunk. Tudjuk, hogy bármikor fordulhatunk egymáshoz, segítünk, ha kell, elmondhatják, mi elmondhatjuk gondjainkat, közösen kitalálunk valamit és előbbre jutunk. Odaadjuk a másiknak utolsó falat kenyerünket, fizikai erőnkön felül is segítjük, aki bajban van. Természetesen, ha ezeknek a barátságoknak mélyebbek is gyökerei, mint az újabbaknak, akadhatnak kivételes találkozások.
      Emlékszem régi barátainkra, akikkel távol éltünk egymástól, leveleztünk, de amikor néha találkoztunk, ugyanúgy folytattuk a beszélgetést, mintha abba sem hagytuk volna. Évek múltán is ugyanolyan szeretettel öleltük meg barátainkat, mint régen. Nem győztük mesélni, mi történt velünk közben, alig bírtunk elválni egymástól. Távolságok vannak köztünk, de úgy érezzük mégis, mintha a közelünkben élnének. Közösek az élményeink, a gyökereink, azonos az érdeklődési körünk, és ami a legfőbb, az a tisztelet, szeretet, amit egymás iránt érzünk. Több ilyen barátom van, kicsi gyermekkoromtól kezdve máig figyelünk egymásra. A napokban találkoztam Boricával, aki elsős koromtól az egyik legkedvesebb barátom. El sem lehet mondani azt az érzést, ami elöntött, amikor megláttuk egymást, a boldog mosoly, az ölelés melegsége szívszorító volt. Megegyeztünk, hogy ezután bármi történhet, nem hagyjuk, hogy elszakítson bennünket, időt kell találni akkor is, ha az nehezen megy a mai rohanó életben. Ugyanilyen élményem volt az is, amikor húsz év múlva megkerestem Babit és felelevenítettük gyermekkorunkat. Alig akartuk elengedni egymást.
      Ma, amikor szüleink már nem élnek, az ő barátaik is lassan fogynak, nagy ajándék az élettől, hogy akik még köztünk vannak, róluk mesélnek. Melegíti szívemet minden ilyen beszélgetés, de sajnos ezek egyre ritkábbak. Régi tanáraim, édesapám tanítványai, lakótársak emlékeznek, de már ők is idősek. Ezért fontos, hogy barátainkkal gyakrabban találkozzunk, igyekszem gyermekeinknek is megteremteni a lehetőséget, hogy ők is ott legyenek, hallgassák a régi történeteket, tanulhassanak belőlük. Álljanak előttük e nagyszerű emberek, akiket példaképül fogadhatnak. Bennünket is így ismerhetnek meg jobban, mint a hétköznapok alatt, amikor alig van időnk egymásra. Mi is ilyen alkalmakkor tudjuk követni gyermekeink fejlődését, meghallgatni gondjaikat, élményeiket.
      Felnőtt korban kötött barátságok - Marika, Klári, Emese, Zsóka, István, Sanyi, testvérek, unokatestvérek, utóbbiak ugyan rokonok, de a legjobb barátok is -, nagy ajándék a sorstól, sok értékes ember társasága boldogabbá teszi az életet. Megadatott nekem az, hogy olyan barátaim vannak, akik szeretettel gondolnak rám, ha találkozunk, mosolyogva fogadnak, ölelésre tárul karjuk, a meghatottság sokszor csalt könnyeket a szemembe. A családomban is ezt tapasztaltam, tapasztalom ma is. Olyan hátterem van, amellyel kevesen rendelkeznek. Szerencsés vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül. Velük megbeszélhetem a gyermekneveléssel, munkahellyel kapcsolatos problémáimat, közösen gondolkodva megoldjuk, vagy ha teljesen és véglegesen nem is tudjuk, akkor az is enyhülést ad, ha szólhatunk róluk, feloldhatjuk feszültségeinket, együtt sírunk vagy nevetünk, egyszerre minden könnyebbé válik. Számtalanszor történt, hogy megoldhatatlannak látszó feladatot együtt könnyebben meg tudtuk oldani. Mindenki elmondta a javaslatát, végül rátaláltunk a helyes útra. Mintha egymás pszichológusai lennénk, gyakran elég az is, ha valaki meghallgatott, megértett bennünket, a beszélgetés végén megnyugvást találtunk.
      Hasonló körülmények között élve olykor azzal szembesültünk, hogy ugyanazok a gondjaink: a szüleink segítése, gyermeknevelés, társas kapcsolatok, napi anyagi nehézségek mindegyikünk életének része és ha ezekről kicseréljük gondolatainkat, egymástól is átvehetünk tapasztalatokat, ezzel is segítünk. Az, hogy örömben, bánatban osztozni tudunk, együtt gondolkodunk, segítünk a másiknak, szavainkkal, néha tettekkel, de leginkább azzal, hogy megértjük, hogy számítani lehet egymásra bármikor - olyan erőt ad, ami szinte csodákra képes. Boldog pillanatokat élhetünk meg, sírunk vagy nevetünk, bosszankodunk vagy vitatkozunk, de mindig tiszteljük a másikat, ez már elég ahhoz, hogy együtt könnyebben viseljük el a nehézségeket.
      Felüdülünk egymás társaságában, régebbi közös emlékeinket idézgetjük, mosolyra mosollyal, szeretetre szeretettel válaszolunk. Óvjuk, védjük meg ezt a nagy kincset, ez teszi gazdagabbá életünket! Nem a tárgyak, anyagiak felhalmozása a lényeg - igaz, ez utóbbi a mi környezetünkben nem jellemző. Bármilyen tárgy birtoklása nem okozhat nagyobb örömöt, mint az, hogy bármikor becsületes, tiszta szemmel tudunk egymás szemébe nézni, bizalomért bizalmat nyújtani, egymást átölelve, támogatva élni, megértést adni, találni. Sajnos a háborúkat, ínséget, katasztrófákat nem tudjuk elhárítani, de legalább szűkebb környezetünkben megteremthetjük a nyugalmat, a békét, az egymás mellett élés gyönyörűségét.
      Közösen ünnepeltünk, nyaraltunk, egymást ezáltal jobban megismertük, megszerettük. Örömmel vettük, hogy gyermekeink is barátok lettek, régebben mind együtt, ma ők már külön találkozgatnak. Az élet néha hetekre, hónapokra más feladatokat oszt ránk, de ha nem is tölthetünk el hosszabb időt, tudjuk, ha a másiknak szüksége van ránk, vagy nekünk rájuk, elég egy hívó szó és ugrunk, segítünk. Ez ad biztonságot, erőt a távolból is. Ha pedig együtt lehetünk, az a néhány óra is nagyon sokat jelent, erőt merítünk egymásból. Van olyan barátunk, akivel csak levélben, telefonon tartjuk a kapcsolatot, ritkán találkozunk, de tudjuk, mi foglalkoztatja, hogyan él, éppen milyen nehézségekkel küzd, a távolból is sugározzuk a szeretetet, a megértést, biztatjuk egymást. Így is sok boldog pillanatot szerezhetünk. Természetesen vágyunk arra, hogy egyszer majd több időt tölthetünk velük, törekszünk is erre, de sajnos ilyen az élet, nem tehetünk mást, el kell fogadnunk a jelenlegi helyzetet és várjuk az újabb találkozást. Addig pedig ki-ki teszi a dolgát ott, ahol rá a legnagyobb szükség van. A testvérekkel, gyerekekkel is így vagyunk, sajnos nem egy városban élünk, de a szeretet úgy árad, mint a fény, nincs előtte akadály.