Titkos értelmű rózsa

      Lelkünk tavaszán gyönyörű rózsatő fogant meg. Gyökeret eresztett, szárba szökkent, bimbót fakasztott, majd egy szép nyári napon szirmot bontott. Csodás illatot árasztott, színével, formájával elkápráztatott bennünket. Ősszel a szirmok, levelek elszáradtak, lehullottak. A szár egymagában maradt. Télen elborította a hó, de tavasszal újra bimbót hozott, virágot bontott. A természet csodája az, hogy mindig megújul. Lelkünk is ilyen csodákra képes, megújul és mi is mindig rózsákat fakasztunk. Szeretteink e titkos értelmű rózsák, akik bennünk így élnek tovább. Három ifjú lányról szól a történet, talán meseszerű, de a mélyében igazságok rejlenek.

Júlia

      Kora hajnalban kel, és máris sürög-forog a konyhában. Befűt a kemencébe, és berakja az előre elkészített, azóta megkelt "életet". Szép nagy kerek a kenyér, mellette két kis cipó, amit majd a kishúgainak szán. A pici lánykák alig várják, hogy kisüljenek. Mindig körülötte lábatlankodnak, de most még az igazak álmát alusszák puha ágyacskájukban, a dunna alatt.
      Júlia készülődik a nagy napra, édesanyja születésnapjára. Finom ebédet készít, utána tortával köszöntik Anyuskát. A csirkét tegnap már levágta, most majd kirántja. Édesapja már megvette az ajándékot, amit ebéd után adnak át az ünnepeltnek. Meghívták a közelebbi rokonokat is, társaság lesz ma náluk délután. Júliát édesanyja vezette be a háztartás műhelytitkaiba, már kicsi gyermekként sütött-főzött. Erre most szüksége is lesz, hiszen hamarosan férjhez megy. Egy éve ismerkedett meg egy becsületes, okos, jóképű fiúval, Gergővel. Első látásra megszerették egymást. Igaz, szüleitől még nem kérték meg Júlia kezét, de ők már titokban jegyesek. Gergő árva fiú, éppen most végzett agrármérnökként, de munkát még nem talált. Befolyásos ismerősök híján, akik segíthettek volna elhelyezkedni, egyelőre munkát keres. Sétáik során sokat beszélgettek. Édesanyja pártolta ezt a kapcsolatot, Gergő neki is rokonszenves volt. Édesapjának még nem merték tervüket megemlíteni.
      Közeledik az ebédidő, a gyerekek is előbújnak szobájukból. Júlia megteríti az asztalt és a családot az ebédlőbe hívja. Édesapja átadja közös ajándékukat Anyuskának, egy finoman cizellált gyümölcsöstálat és egy csokor virágot. Anyuska nagyon örül, ebéd után felvágják a tortát is. Júlia leszedi az asztalt, és előkészít mindent a délutáni vendégek fogadásához. Négy óra tájban érkeznek Anyuska és Apuska testvérei családtagjaikkal együtt. A lakás összes helyisége tele lesz velük. A gyerekeket Júlia szórakoztatja, társasjátékot játszanak. A felnőttek kávézgatnak, süteményt kóstolgatnak. Júlia már felnőtt lány, ő is szeretne édesanyjáékkal beszélgetni, de ez az idő még nem érkezett el.
      Hirtelen csengetést hall. Csodálkozik, hiszen a családtagokon kívül mást nem hívtak meg. Ahogy kinyitja az ajtót, ott áll egy idegen fiatalember, mellette egy ősz hajú úr. Bemutatkoznak. Ferenc vagyok, ő pedig az édesapám - hajlik kézcsókra a fiatalember. Júlia odanyújtja kezét és ő is mondja a nevét. - Kit keresnek? - kérdezi. Király Áronékat - mondja Ferenc. Júlia betessékeli őket és akkor lepődik meg, mert édesapja kedvesen mosolyogva fogadja a betoppanó idegeneket. - Ők ismerik egymást - gondolja Júlia. - Vajon miért jöttek? - de már megy is vissza a gyerekekhez. Édesapja leülteti a vendégeket. Hamar kiderül a látogatás célja: háztűznézőbe jöttek. Azon nyomban meg is kérik Júlia kezét. Erről Júlia mit sem sejt a másik szobában. Eltelik egy óra, és már el is mennek a váratlan látogatók. Este, amikor már a rokonság is eltávozott, Júliát édesapja hívja, hogy valami fontos mondandója van a számára. Amikor édesapja közli vele a leánykérést, és azt, hogy ő már igent is mondott erre, mert a szülők mindent megbeszéltek. Júlia abban a pillanatban lehanyatlik a szőnyegre, úgy fekszik, mint egy darab fa. Édesanyja cirógatja, élesztgeti kedvesen. Júlia ájulásából feléled, de még mindig holtsápadt.
      Miért döntöttetek nélkülem? - kérdi szüleitől. - Az én véleményem már nem is számít? Hiszen nem is ismerem! Különben is, én mást szeretek, Gergőt, akit Anyuska is kedvel. Soha nem mennék Ferenchez, mert én már titokban jegyben járok Gergővel. Erre édesapja kérlelhetetlen szigorral válaszol: - Azt teszed, amit én mondok, a jövő hónapban lesz az esküvőd Ferenccel. Neki tisztességes munkája van, el tudja tartani a családját. Te is benne vagy a korban, ideje férjhez menned. Majd megszokjátok egymást, és talán később jön majd a szerelem is. Júlia erre nem tudott válaszolni, kitört belőle a zokogás, és úgy tűnt, soha nem szűnik meg. Az az egy hónap hamar eltelt. Gergőt többé nem is láthatta, megtiltotta édesapja, hogy találkozzanak. Egy levélben búcsúzott el tőle. Egész idő alatt alig evett, hálni járt belé a lélek, csak sírt, siratta szerelmét. Az esküvő után is csak tette a dolgát, ahogy kell, nem mutatta ki érzéseit, de belül Gergő után sajgott a szíve, és szenvedett kegyetlenül.
      Gyönyörű lányból vonzó fiatalasszonnyá vált. Ferenccel pedig úgy élt, ahogy azt elvárták tőle. Megszülettek lányai. A kisbabák édesek, később, nagyobb korukban is kedvesek, értelmesek voltak, minden pillanat, amit velük tölthetett, boldoggá tette Júliát. Minden mozdulatukkal, szavukkal, tettükkel kárpótolták őt a sok szenvedésért.
      Ferencet is kezdte megszokni az évek során, tisztelte becsületességéért, segítőkészségéért, jó embernek tartotta. A környezetében Ferencet mindenki kedvelte, az elesetteken sokat segített. A családját is nagyon szerette. Júlia örömét a munkában és gyermekeiben találta meg igazán. Vasárnaponként templomba ment, csendesen, szerényen éltek, sok munkával gondozták állataikat, kertjüket. Próbálta elterelni figyelmét Gergőről, de továbbra is sokat gondolt arra, milyen lett volna házasságuk, hogyan örült volna a gyermekeiknek. Álmaiban gyakran jelent meg Gergő, de egyre halványodott az arca, már alig tudta felidézni.
      Szálltak az évek, sokasodtak a gondok, jöttek a háborús évek, az ínség, aggódások a gyerekekért, a mindennapi kenyerükért. Öregedni kezdtek ők is, a gyerekek férjhez mentek. Ők már szerelmi házasságot köthettek, nem úgy, mint ők. Sok nehéz év után eljött a béke, megszülettek az unokák. Már bennük is gyönyörködhettek. Nyaranta az egész család náluk volt, sokszor év közben is meglátogatták az öregeket.
      Ferencet már nem úgy látta, mint egy idegent, kezdte megszeretni. Betegségek, nyomorúságok következtek, egyre kiszolgáltatottabbá váltak mindketten. Ferenc komoly beteg lett, mellette virrasztott Júlia, és úgy érezte, hogy már nem csak kötelességet teljesít, amikor ápolja, szeretgeti, vigasztalgatja őt. Ő is megfáradt, öreg lett. A sudár fiatal lány tüzes szemei homályosodtak, gesztenyebarna haja hófehér lett, töpörödött kis teste már régen nem vágyott - még álmában sem - Gergőre, arcára már nem is emlékezett. Itt feküdt a közös ágyban Ferenccel, beteg, öreg párjával, akinek - most is, mint eddig mindig - szüksége van rá. Kedvesen, szeretettel ölelte át, míg tehette. 64 évet éltek együtt, szinte már összenőttek. Elkövetkezett a nap, amikor Ferenc eltávozott. Júlia már annyira egy volt vele, hogy nem tudott nélküle tovább élni, három hónap múlva követte Ferencet. Igaza lett Apuskának, Júlia ugyan kötelességét teljesítette, és nem tudott ellenkezni édesapjával, szerelem nélkül ment hozzá Ferenchez, először csak megszokta, később meg is szerette. A hosszú, küzdelmes élet során a tisztelet igazi szeretetté változott.

Zsófia

      A kis lakás teljesen felbolydult. A két lány, Zsófia és nővére, Ágnes bálba készülődött. Egymás után próbálták fel régi ruháikat, de egyiket sem találták megfelelőnek. Jelmezbálban igazi jelmezben illik megjelenni. Töprengtek, hogy át tudják-e alakítani valamelyik ruhájukat, de végül lemondtak erről, úgy határoztak, hogy a kölcsönzőből hoznak ki egy érdekes jelmezt Zsófiának. Igaz, ez pénzbe kerül, de őt most mutatják be a társaságnak, először mehet bálba. Ágnes majd a tavalyi jelmezét veszi fel, úgysem tűnik fel senkinek. Zsófiának egy igazi spanyol ruhát találtak. Gyönyörűen nézett ki benne. Hosszú, éjfekete haját feltűzték, fátylat viselt, a vörös rózsákkal díszített aranyszínű selyemruha úgy omlott le karcsú alakján, mintha rászabták volna.
      Lászlót a bálban ismerte meg. Ő egy kedves, szerény egyetemista volt, és úgy tartotta Zsófiát tánc közben karjaiban, mint egy törékeny virágszálat. Amikor a fotós meglátta őket, felajánlotta, hogy készít róluk egy fényképet. Lászlót a barátai keringőkirálynak nevezték, olyan jól mozgott a táncparketten. Zsófia örült, hogy ilyen partnere lett, de komolyabb kapcsolatra ekkor még nem gondolt, mert már ismert egy fiatal tisztet, Istvánt, sógora barátját. Jóképű, sármos fiú volt, hamar elrabolta Zsófia szívét. Ágnesék sokszor vitték őt barátaik közé, kirándultak, táncoltak, sétálgattak. Nagy társasági életet éltek. A vidám együttlétek során a barátságból hamar szerelem szövődött köztük. A bál idején István éppen máshol tartózkodott, így Zsófiát Ágnesék gardírozták.
      László azonnal rajongója lett a szép "spanyol lánynak". Addig unszolta Zsófiát, míg megengedte, hogy egész este táncoltassa. A fénykép jó ürügy volt arra, hogy találkára hívja. A lány szívesen beszélgetett vele, sok érdekes történetet hallott tőle, okosabb és kedvesebb volt, mint István, de eleinte többször elutasította László közeledését. László azonban kitartó volt, Ágnesék is megszerették és befogadták őt a társaságukba. Így hónapokig két rajongója "üldözte" Zsófiát szerelmével. Ez neki nagyon ínyére volt, hiúságát legyezgette, de egyre inkább felülkerekedett benne a tisztesség. Úgy határozott, hogy nem hitegeti tovább egyiküket sem. Mondta nekik, hogy egy hét múlva dönt majd, melyiküket választja. A fiúk nagyon türelmetlenül várták a következő alkalmat, de Zsófia már tudta régen, mit fog mondani.
      Rájött, hogy István ugyan nagyon aranyos, kedves, vidám fiú, de túlságosan bohém és csapodár, vele sohasem lenne boldog. László mellett pedig mindig biztonságban érezte magát, és ahogy jobban megismerte őt, gyöngédségét, becsületességét, okosságát értékelte. Ez nem fellángoló szerelem volt, mint amit István iránt érzett, annál sokkal nagyobb érzés, a mindent elsöprő szeretet. Ezért egy hét múlva szakított Istvánnal, és László jegyese lett.
      Szegények voltak, de boldogan vártak egymásra, míg hat év múlva összeházasodhattak. Addig, amíg Lászlót nem nevezték ki hivatalosan is tanárnak, erre nem gondolhattak. Szüleik nem tudták őket támogatni, hozomány nem volt, a nulláról indult házasságuk. Egy év múlva megszületett első gyermekük, Flóra. Az egész család nagyon örült, a kisbaba formás, értelmes, kedves volt, mindenki azonnal szívébe zárta.
      A történelem azonban hamar elválasztotta őket egymástól. A férfiakat a háború, majd a hadifogság messzire űzte családjaiktól. Flóra még karon ülő csecsemő volt, amikor Lászlónak el kellett mennie. Amikor lefogyva, legyengülve, betegen hazajutott a hosszú útról, alig élt, de végre családját megölelhette. Akkor már öt éves volt Flóra. László még sokáig lábadozott betegségéből, lassan megerősödött, és újra taníthatott. Nincs arra szó, mennyire örültek, hogy végre együtt lehettek, nem volt köztük több tízezer kilométer, nem kellett aggódni egymásért. László és Zsófia pár hónap múlva újra kisbabát várt. Zsuzsi is megszületett, már négyen voltak. A békével ugyan nem járt együtt a gondtalan élet, de volt otthonuk, munkájuk, és szerették egymást. Nehézségek ezután is megkeserítették mindennapjaikat, de ezzel nem voltak egyedül, akkoriban mindenki így élt. Megszokták ezt, és megpróbáltak még mindent elkövetni, hogy a külső világból mind kevesebb sötétség áradjon be otthonuk falai közé. Kizárni, megszüntetni ugyan a világ gonoszságait nem lehetett, de maguk között, otthon biztonságban voltak, és a szeretet fénye világított. Zsófia gondoskodott a meleg családi fészekről, László pedig a megélhetésükről. Ebben már jegyességük idején megegyeztek.
      Zsófiának azonban egyre nagyobb terheket kell cipelnie, és sokat volt egyedül. A többiek dolgoztak, tanultak, ő pedig magányos volt, hiába élt családtagjai között. Kikapcsolódásra sem pénzük, sem módjuk nem volt, néha kirándultak egyet, ilyenkor nagyon nehezen rábeszélték Zsófiát is, hogy menjen velük. Akkor nagyon jól érezte magát, de legtöbbször magába fordult, ki sem mozdult otthonról. Ez megviselte őt.
      László - akkor is, mint ismeretségük első pillanataiban, és egész élete során - gyöngéden bánt Zsófiával, óvta őt minden szenvedéstől. Attól azonban nem tudta ő sem megóvni, hogy végleg egyedül hagyja. László az utolsó pillanatáig hűségesen szerette párját, de sajnos neki kellett hamarabb távoznia. 62 évet éltek meg együtt szeretetben, ebből 56-ot a házasság szent kötelékében. Ez is bizonyítja, hogy nem a hamar fellobbanó láng lobog tovább, hanem az örökké tartó szeretet egyenletesen izzított tüze.

Lili

      Eleven, pajkos kislány volt Lili, három fiútestvére mellett nevelkedve, sok csibészséget követett el ő is. Hamar megtanulta azonban, hogy erősnek kell lennie fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ez utóbbira akkor került sor, amikor édesanyját elveszítette. Édesapját és testvéreit kellett segítenie, a ház körüli dolgokat elvégeznie, pedig alig volt 20 éves. Két bátyja egyetemre járt, 12 éves öccse és édesapja mellett ő lett a háziasszony, a feleség- és az anyahelyettes. Édesanyja nagyon hiányzott az egész családnak, így neki is. Ez lelkileg nagyon megviselte, úgy érezte, az új feladatok meghaladják erejét. Mégis hamar beletanult, és feltalálta magát az új helyzetben. Ügyesen intézett mindent, igyekezett pótolni édesanyja hiányát. Ifjú lányként viszont vágyott a szórakozásra, a fiatalok társaságára is. Ha szerényen is éltek, de amíg élt édesanyja, gyakran mehetett el barátnőivel, most szinte rabbá vált otthonukban.
      Energiáit eleinte felőrölték a napi teendők, lelke fájdalma is nagyon erős volt, de nem csüggedt, bátran belevágott mindenbe és egyre inkább örömmel végezte dolgát. Jött a háború, elvitték a fiúkat a harctérre. Édesapja megbetegedett, a háború végén ő is eltávozott az élők sorából. Végleg rászakadt a felelősség és a sok munka. Lili erőt merített abból a szeretetből, amit szüleitől kapott. Ifjú vállára vette, és bírta a terheket. Családanya lett anélkül, hogy férjhez ment volna. Az itthon maradt fiatal férfiak között nem találta meg párját, nem illettek hozzá, a többiek pedig a távolban harcoltak, vagy fogságban sínylődtek.
      Amikor a háború véget ért, ő szerzett bátyja családjának és magának lakást. Egyedül, függetlenül, mégis családban élt, csak nem a saját családjában. Dolgozott és végre megengedhette magának, hogy barátai között kikapcsolódhasson. Minden vasárnap túrázott, hét közben teniszezni, úszni járt, koncertre vagy színházba ment. A társaságban vegyesen fordultak elő nők és férfiak. Egyedülálló csak ő volt. Ez eleinte zavarta, később túllépett rajta, és a sporttársak, barátok között jól érezte magát. A munkahelyén is kedvelte őt mindenki, sok barátot szerzett önzetlen, szerény, vidám, napsugaras lényével. Aki megismerte, azonnal megszerette. Értett a fiatalok nyelvén, jó tanácsokat adott nekik, anyai barátnőjük volt. A gyerekeket meghódította mosolyával, szeretetével, az időseket segítette, ahol csak tudta. Hűséges társat sokáig nem talált. Az egyedüllétet megszokta, önállóságát nem szívesen adta volna fel.
      Vágyott ő is a szerelemre, a szerető, megértő társra. Ekkor már 40 éves is elmúlt. Már nem is hitt abban, hogy találkozhat egy megfelelő társsal, amikor megismerkedett Pállal. Benne mindazt a tulajdonságot megtalálta, amit fiatal lányként elképzelt. Figyelmes, kedves, okos - és még 42 évesen is - sármos férfi volt. Az egyetlen férfi, aki illett hozzá, mégsem lehetett élete párja, mert már nős volt. A szerelem, szeretet ugyan hosszú életük végéig megmaradt köztük, de egymáséi soha nem lehettek. El kellett nyomni, le kellett küzdeniük vágyaikat, ez nagyon nehéz volt, hiszen vonzódtak egymáshoz.
      Mindketten vallásos emberek lévén, szóba sem került az, hogy titokban szeretők legyenek és ezzel tönkre tegyenek egy másik embert ahhoz, hogy egymáséi lehessenek. Ezért csak barátok maradtak, de álmukban gyakran ölelték egymást. Lili utolsó óráiban, amikor félig már a másik világban járt, azt álmodta, hogy Pál tartja karjaiban és csókolja őt. Azt mondják, hogy aki erre a hosszú útra készül, már nem a környezetét látja, hanem elhunyt szeretteit, akik felé jönnek és megölelik őt, köszöntik az új jövevényt. Hangokat hallanak, de nem a földieket, hanem azokét, akik őt nagyon szerették, és akiket ő a legjobban szeretett. Lili és Pál a tisztesség mintaképei voltak, talán a csillagok között végre megtalálták egymást, és ott boldogan élnek.
      Csillagpor kering, köztük alig látható lények élnek. Talán nem is nevezhető ez életnek, hiszen nem rendelkeznek fizikai testtel ezek a lények, nem anyagból, csupán energiából teremtették őket. A szeretet energiája köti össze őket, akiknek csak a lélek ad valamilyen meghatározhatatlan formát, alakot. Ezért láthatatlanok, vagy csak homályosan vehetők ki a ködből. Mégis érezzük jelenlétüket, akkor is, ha már régen eltávoztak az élők sorából, csupán emlékeinkben, gondolatainkban vannak. Ha valakit szeretünk, magunkban hordozzuk őt akkor is, ha fizikailag már elporladt testük, a lelkük, szeretetük velünk él, amíg mi élünk. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy rózsa illatát akkor is érezni véljük, a szirmok színét, formáját akkor is látni véljük lelki szemeinkkel, amikor már régen elszáradt a virág.

      Titkos értelmű rózsa... Ezzel a kifejezéssel illetjük mindannyiunk édesanyját, Máriát, akinek szent fia értünk áldozta életét. Akit szeretünk, ugyanúgy feláldozta értünk egész valóját, és mi is értük, legalábbis erre törekszünk. Ezért szeretteinket mi is így nevezzük, akik nem voltak ugyan szentek, számunkra mégis a teljességet jelentik. Csillagok között élnek tovább, de köztünk, velünk maradnak, itt illatoznak lelkünkben tovább e rózsák...