ÉLTEK - ÉLTEK?

51-52. oldal

Csillogó vízgyűrűk

                       Előttem köd, helyettem senki, semmi,
                       köröttem fény, utánam néma csönd.
                       És mégis minden nélkülem lesz és volt.
                       És semmi nem történik általam.
                                              (Karinthy Frigyes: A költő)

      Karinthy szavait kölcsönöztem írásom elejére. Mindent elmond, amit én érzek, talán nem is kellene tovább szaporítani a szót. Mégis elkezdem. Én is úgy gondolom, ahogyan ő, hogy én csak egy porszem vagyok a világegyetemben, semmi nem történik általam. Lelki szemeimmel látom a fényt a gyertyalángban, esti tábortüzek lobogásában, hold sütötte szikrázó hóban, a felkelő nap sugaraiban, a "leszentülő" nap ragyogó vörösében. A természet alkotta szépséges formák ugyanígy hatnak lelkemre: a madarak színpompás tollai, tavaszi friss smaragdok, búzamezők szőke hullámzása, benne pipacsok pirosa, őszi levelek aranybarnái, télen a zúzmarás fák fehérje. Szél borzolta tó tükre, harmatcseppek a virágkelyhekben, szentjánosbogarak tánca, fehér sziklák, csobogó patakok csíkja, a végtelen tenger habjai ugyanúgy megérintenek, mint nagyanyó ezüst kontya, édesapa tekintete, fiam mosolya, unokám aranyszőke tincsei.
      A természet apró lényeivel egy vagyok, köztük élek, velük lélegzem, de ha eltávozom innen, minden ugyanígy marad, nem fogok hiányozni. Rám talán néhány mozdulat, szófoszlány emlékeztet majd. Folyton változik minden, de a lényeg maradandó. Tavak mellett időzve, a vizet órákig nézve, merengve sokszor elámultam a csillogó vízgyűrűk körkörös mozgásán. Egy csepp eső, egy pici kavics megindította a kavargást, majd csendesen lelassult, végül elhalt, a tó tükre újra mozdulatlan lett. Ilyen volt az életem is. Szomjas voltam mindenre, az egész világra, pörögtem fiatalon, néha most is, forogtam néha körbe-körbe, majd elcsendesültem, meditálva megpihentem. Ekkor jöttek elém a múlt fényei és árnyai, megszólítottak, én pedig leírtam szavaikat. Benne vagyok én is minden írásomban, de elsősorban az elődeim, a környezetemben élők, a természet világa - és úgy, ahogyan engem megérintettek. Egyszer, gyermekkoromban a fennsíkról széttekintve a kék eget körbefonó felhőkoszorúban gyönyörködtem, a kezdetben fehér pamacsok hirtelen elsötétültek, eltűnt a kékség, vihar támadt, zuhogott az eső.
      Máskor hajnali ködök takarták el a hegytetőt, szinte éreztem a föld leheletét, majd néhány perc múlva a pára felszállt, előbukkantak a sziklák, kisütött a nap. Ilyenkor édesapám azt mondta, hogy pipálnak a hegyek. Valóban úgy néz ki, mintha óriások pipáznának, füstöt eregetnének. Alföldi nyári napokon sokszor láttam forgószelet, kavarta a homokot, a sík vidéken ez a tölcsér volt az egyetlen, ami kiemelkedett. Ahogy csökkent a szél ereje, úgy csendesedett le a pörgés is. Éjszakai égbolton csillagok alakzatait csodáltam, próbáltam felismerni és megnevezni a bolygók gyűrűit.
      E természeti nagyságok mellett mindig éreztem törpe létem kicsinységét. Eltűnődtem azon, mennyire hatalmas a világ, és én mennyire semmi vagyok benne. Az út menti keréknyomban, a pocsolyában is felfedeztem a csodát, a szivárvány minden színében pompázott. Igaz, ezt nem csak a természet alkotta, ebben szerepe van az emberi civilizációnak is, mégis csodás látvány, amikor az olaj és a víz találkozik, és tündökölnek a fényben. A hajnali harmat csillogó gyöngysorokat fűz a bokrok, fák leveleire, télen a jég ablakainkat rajzolja tele csodás kristálymintákkal.
      Életem során kaptam már gyűrűt többször is. Az elsőt gyermekláncfűből készítettük egymásnak barátnőmmel a mezőn. Később megkaptam első "ékköves", valójában csak színes üvegkristállyal díszített gyűrűmet pici ujjamra. Azután sokáig semmilyen ékszert nem viseltem. Körülöttem több társamnak volt fülbevalója, lánca, gyűrűje. Nekünk ilyesmire nem telt. Felnőtt koromban kaptam avar kori leletmásolatokból készített karkötőt, gyűrűt. Kedvesem tűzzománc gyűrűvel, később arany karikagyűrűvel ajándékozott meg. A legkedvesebb mégis egy gránátköves ezüstgyűrű, amit ma is viselek. Arra emlékeztet, amikor gyermekkoromban keresztanyám fiókjából elővehettem nagymamám ékszereit, és én voltam a királylány. Ezekkel felékesítettem magamat, édesanya hosszú ruháját vettem fel, horgolt terítőből volt a stólám, nővérem magas sarkú cipőjében botladoztam. Csodálattal néztek rám "alattvalóim", a sarokban pihenő üvegszemű babám, a rongyosra dédelgetett mackóm. Szüleim elnéző mosolyát én nem láttam, de most visszagondolva erre, valószínűleg így lehetett, hiszen egy kislány ügyetlensége, aránytalanul hosszú karjai, lábai és a felöltött ruhák, ékszerek között nagy volt a disszonancia. Amikor Judit, halála előtt nekem ajándékozta ezeket, először nem is akartam elfogadni. Túlságosan nagy ajándéknak éreztem, nem is valódi értéke volt nagy, az emlékek tették igazán azzá. Mégis azt hiszem, a legszebb "ékszerek" azok, amiket a természet hozott létre: a felhők, csillagok, erdők, mezők, fák, virágok, ízek és illatok kavalkádja.
      Több holdfogyatkozást láttam életem során, de a legutóbbi napfogyatkozás volt a legkülönösebb jelenség, amit láthattam. Barátainkkal nyaraltunk egy alföldi erdészházban. Távol a főúttól, bent, az erdő közepén ültünk az udvaron. Hirtelen minden elcsendesedett, a madarak elhallgattak, néma csend lett. Ahogy a napkorong eltűnt, már csak egy halvány gyűrű emlékeztetett csodás, éltető csillagunkra, a sötétség ránk telepedett. Ózondús, friss alpesi levegő árasztotta el az addig fülledt levegőjű, homoki erdőt. A látvány néhány percig tartott csak, de azóta sokszor eszembe jut. A homály, a sötétség, majd újra a fény, ami életre hívta világunkat - nagy élmény volt. A természet közelében tartózkodva átélhetjük azt a csodát, ami évmilliók óta létezik ugyan, állandó, de mégis folyton változik. Azt szokták mondani, ugyanabba a folyóba még egyszer nem léphetünk. Fények és árnyak váltakoznak, harmónia vagy diszharmónia határozza meg mindennapjainkat. Jó lenne, ha megbecsülnénk azt a gazdagságot, amellyel a természet megajándékozott bennünket, ha vigyáznánk értékeinkre, ha tárgyi és szellemi tekintetben is jó sáfárok maradnánk.
      Hatvan felé az ember elgondolkodik azon, mi végre van a világon. Semmit nem vihetünk magunkkal oda, ahová egyszer minden ember eltávozik. Mi marad utánunk? Szinte semmi. Kedves tárgyak, emlékek, könyvek, kavicsok, kagylók. Ezek mellett mit hagyok gyermekemre, unokáimra? Nem sokat. Megpróbáltam szavakba formálni azt a néhány meghatározó élményt, amely sorsomat alakította.
      Ezek az életmorzsák akadtak fenn emlékezetem rostáján, ezeket próbáltam összeszedni, kosárba tenni és utódaim elé tárni írásaimban. Emlékezetem kútjából cseppeket gyűjtöttem, és fiam számára képzeletbeli palackba töltöttem -, gondolataimat a világról. Eszmélkedésem idejéből, kora gyermekkoromból elővillantak családi történetek, a ködből hirtelen előbukkantak elődeim fénylő alakjai, helyszínek, átélt események. Ezek tollam hegyére tolultak. A vízgyűrűk olykor csillogtak, olykor megtörtek a homályban, de a szeretet fénye újra és újra megvilágított mindent. 

Kühne Katalin

Kagylóhéjban