Éltek - Éltek?

"Uram, ne engedd, hogy hűtlen legyek a világossághoz, melyet szívemben gyújtottál, csak azért, mert talán mások szívében kialudt. Én világítani szeretnék."

      Egy villanegyed legszebb részén lakott. A város felett, ahol az újgazdagok építették fel több milliót érő házaikat. Drága és díszes villája kitűnt a többi közül, pedig azok is pompásak voltak. Hatalmas kert tartozott hozzá, amelyben a világ minden tájáról hozott különleges fák, cserjék, virágok ékeskedtek, a telek közepén óriási úszómedence árulkodott a gazdagságról. Ez a kert mégsem volt meghitt, hiába fogadott fel híres kertépítőt. A bokrokat szabályos formákra nyesték, a csodás gyepszőnyegen nem míves szobrok, hanem műanyag hattyúk, törpék álldogáltak.
      A villa belseje is arról árulkodott, ami a lakója lelkében rejlett. Aranyozott kilincsek, csillárok, velencei tükör, ébenfa bútorok, perzsaszőnyegek, minden igényt kielégítő berendezés, gépek mellett a kandallón giccses porcelánfigurák mutatták a gazda jellemét. Pénzért mindent meg lehet kapni, - gondolta -, de a nemes egyszerűség helyett csupán lelke szegénységét tükrözte vissza az egész ház. Ez utóbbit nem lehet a piacon vásárolni, ezt a szülők tudják csak adni gyermekeiknek. Neki ilyen példát adtak szülei, és felnőttként sem tudott másként gondolkodni. Csaba híres ügyvéd lett, pár év alatt annyi vagyont szedett össze, amit más több generáció szorgalmas munkájával tudott csak megteremteni.
      Ő nem azért dolgozott, hogy védenceit segítse, hogy igazságot szolgáltasson, hanem csupán azért, hogy helyzetüket kihasználva, minél nagyobb jövedelem üsse a markát. Lelkiismerete hangját nem hallotta meg sohasem. A kiskapuk és joghézagok között keresgélt. Hamar jó nevű ügyvédként tartották számon a városban. 34 évesen már több száz pert nyert meg, s ezzel nagy vagyont gyűjtött.
      A becsületes emberek hamar átláttak a szitán, elmenekültek mellőle. Családja, barátai nem voltak, csak az üzleti körökben találta meg a számítását. Igaz, ott sem tisztelte senki, de foglalkoztatták, mert az nekik is hasznukra volt, amikor elsimította kétes ügyleteiket. Csaba gyönyörű házban lakott - legalábbis ő annak vélte -, de ebben a nagy házban nagyon magányosan, egyedül élt. Rideg életét magának köszönhette. Éjszakánként nem tudott aludni, hiszen becstelensége nem ismert határokat. Bármikor elkövetkezhet a végzet, amikor felelnie kell bűneiért, nem menekülhet a felelősségre vonás elől. Fiatalemberként már mindent elért, amit elérhet valaki, híres és gazdag lett, de gonoszsága miatt állandó félelemben élt.
      Napközben is látomásai voltak, nem volt egy nyugodt perce sem. Már ott tartott, hogy magában beszélt, örökké hátrafordult, nem üldözi-e valaki. Ha a tükre előtt állt, nem önmagát látta, hanem azokat az általa tönkretett, nyomorúságos arcokat, akik vádló tekintettel néztek rá. Enni sem tudott, pedig volt mit aprítania a tejbe. Ha valami keveset mégis evett, szinte azonnal ki is fordult a gyomrából. Mintha a bűn, ami lelkét nyomta, nem engedné megemészteni a falatokat sem. Egyre többet ivott, a villa egyik szobájából a másikba tántorgott. Sötét függönyök mögött próbált elbújni a világ elől, de elméje még annyira működött, tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb fény derül tetteire és megkapja megérdemelt büntetését. Emberi roncs lett, aki csak támolygott az árnyékban, soha többé nem léphetett ki a fényre.
      Bádogfalu egyik düledező viskójában élt Mali héttagú családjával. A rozzant ágyakon, ócska takarók alatt öt gyermek szuszogott. A nyirkos, áporodott levegőben most a tűzhelyen fövő leves illata terjengett. A lyukas tető résein, a törött ablakon a havat befújta a szél, leszállt a ládákra, a szétdobált rongyokra. Győzőt, a családfőt alig látták. Ha fémhulladékot, fát lopott a közeli erdőből, és ezt sikerült pénzzé tennie, abból alig hozott valamit haza, első útja a kocsmába vitte. Mali és öt kiskorú gyermeke ebből ritkán látott valamit.
      Amikor részegen, ordítozva hazaért, akkor elverte a gyerekeket, Malit főleg, aki tele volt már törött csontokkal, arcán kék-zöld foltok, szeme bedagadt ilyenkor. Győző néha hozott egy galambot, vagy tyúkot, pár szem krumplit, répát a faluszéli kertekből, néhány darab almát, vagy körtét, de ez csak egy-két napig tartott, a fazék legtöbbször üresen tátongott, a tűzhely jéghideg volt hétszámra. Hiába várták, hogy néhány falat enyhítse éhségüket, hogy duruzsoljon a kályha, és rajta melegedjen valami ételféle. Egy kis kenyérért, zsírért, lisztért koldulni küldte a gyerekeket. Ma délben a szomszédasszony megsajnálta őket, hozott nekik egy kis darabka húst, az fő most a fazékban.
      Három napja nem ettek már. Győző egy hete hagyta őket végleg magukra. A gyerekek már felkelni sem bírtak a gyengeségtől, hát még a faluba gyalogolni és ott koldulni egész nap. Pedig a templom lépcsőjén vagy a bolt mellett mindig akadt valaki, aki némi pénzt hullajtott kosarukba. Szegény gyerekek koszosak, elhanyagoltak voltak, a jó emberek utolsó forintjaikat is odaadták nekik. Mali ült a sámlin, üres, tompa, gyűlölködő tekintettel, némán. Mi lesz velük? Ő súlyos tüdőbeteg, hónapok óta lázas, ha köhög, a rázkódástól úgy érzi, kiköhögi végleg a
lelkét. Mélyről jön és időnként az inge is véres lesz. A gyerekek karja és lába vékony, csak a hasuk nagy. Mali didergett a bűzös lyukban, ami alig adott védelmet a hideg ellen. Nézte a rongyokba burkolt, szinte meztelen, dagadt hasú, fogpiszkáló-lábú emberformákat, akik már alig hasonlítottak ember alakra, inkább mocskos, vézna kis állatok voltak. A nyomor poklában éltek. Rajtuk ki segíthet? Mali utolsót köhögött, majd egy rongycsomóra hanyatlott, szeme végleg lezárult. A gyerekek aludták - nem az igazak álmát, álmok nélküli, fájdalmas volt ez a szendergés. A fazékban főtt a leves, illata valamennyire enyhítette ezt a nyomort. A hó lassan mindent ellepett, rátelepedett az alvók arcára, és az anya örökre csukott szemére. Mikor változik meg egy ilyen világ? Élhetnek-e majd egyszer ők is úgy, mint azok, akik máshová születtek?
      Tamás egy lakótelepi bérház nyolcadik emeletén kapott egy kétszobás lakást, amikor a városba költözött. A Zeneakadémia professzoraként nem telt nagyobb lakásra. Otthona kicsi volt, de rendes. Három gyermeket neveltek fel feleségével, Fannival. Közülük kettő már kirepült, egy fiuk maradt csak velük, aki sok szeretetet és állandó gondozást igényel. Nem élhet egyedül, nem tud magára vigyázni. Fanni megteremtette a meleg családi fészket, szerényen, de szeretetben éltek.
      Ő is zenetanár volt, férjével együtt gyakran koncerteztek. A konyhában mindig azon tüsténkedett, hogy a család asztalára finom falatok kerüljenek. Megkereste azokat az olcsóbb ételrecepteket, amelyek pompás ebéddé váltak keze nyomán. Beosztotta a kevés tanári fizetést, úgy, hogy minden szükséges dologra teljék belőle. Nem voltak nagy igényeik, nem akartak az utolsó divat szerint öltözni, de a három gyermek nevelése pénzbe került így is. A ruhákkal lehetett spórolni, de az ennivalóval, az utazások költségeivel nem tudtak. Úgy próbáltak hozzátenni valamit a fizetésükhöz, hogy mindketten korrepetálták a tanítványokat, otthonukban fogadták őket, nappal tanítottak, esténként koncerteket tartottak, a gyerekekre a nagyszülők vigyáztak. A zene mellett az irodalom és a képzőművészet töltötte ki életüket. Kis lakásuk tele volt kottákkal, könyvekkel, művészeti albumokkal.
      Szerényen éltek, de boldogan. Gyakran jártak ki a környező hegyekbe kirándulni. A zongora és a hegedű hangja gyakran hallatszott ki a nyitott ablakukból. Szomszédaik gyönyörűségére és az utcán elhaladókra úgy hatottak e lágy dallamok, hogy mindig áhítattal néztek fel a toronyházra, ahonnan kiszűrődött a zene. Több száz tanítványt neveltek a zene szeretetére, akik áldják őket azért, átadták nekik mesterségbeli tudásukat, emberségüket. Sok koncertlátogatónak szereztek katartikus élményt virtuóz játékukkal.
      A töpörödött, idős házaspár mindenkit meghódított, akivel csak találkoztak, nemcsak a zeneteremben, hanem a mindennapok szürkeségében is. A zene fiatallá tette őket, kezük fürge mozgása, mosolygó szemük elbűvölte hallgatóikat. Szegénységük nem akadályozta meg őket abban, hogy értékekkel töltsék meg kis lakásukat. Nem a könyvek, vagy a festmények ára volt nagy, eszmei értékük ennél sokkal több volt. Kis növényeiket szeretettel ápolták, a falakon a családi fotók tették szebbé otthonukat és nem a bútorok. A meleg légkör, ami életüket átlengte, több volt, mint az anyagi gazdagság. Itt lelki, szellemi értékek és nem a tárgyak csillogtak, a kis öregek szeme fénye sugárzott. A nyomorúságot náluk nem lehetett észlelni, pedig a középső fiuk Dawn-kóros lévén, sokat szenvedtek. A súlyos beteget sohasem lehetett egyedül hagyni, sok nehézséggel küzdöttek egész életük során. A szeretet mégis beragyogta mindennapjaikat. Sok könnyet hullattak, de fiuk szeretete, mosolya, ragaszkodása minden bajt feledtetett. Sokszor sétáltak együtt, kézen fogva, a környezetükben élők mosolyogva, kedvesen köszöntötték őket. Ha arra járok, úgy tűnik, mintha most is látnám magam előtt ezeket a kedves embereket.