Gyermekkezek

                       Embernek lenni, csak embernek, semmi
                       egyébnek, de annak egésznek, épnek!
                                              (Sík Sándor: Ember)

      Bükkzsérc árvaháza előtt haladtunk el. A kis árvák az udvaron játszadoztak éppen. Amikor meghallották lépéseinket, közülük majdnem mindegyik a kerítéshez szaladt. Odatapadtak és néztek bennünket bánatos tekintettel. Kis arcukat a léchez szorították. Pici szívüket százfelé szakították, amikor szüleik elhagyták őket. Szemükben ott volt minden eddigi fájdalmuk, keserűségük. Az én szívem elszorult, nem tudtam rajtuk segíteni. Nézték az előttük baktató felnőtteket, gondolom, régen látott édesanyjukat keresték köztünk. Lehet, hogy felrémlett előttük alakjuk, arcuk, valamelyikünk talán hasonlított rájuk.
      Kis karjukkal repdestek felénk, de nem rohanhattak hozzánk, hogy mi átölelhessük őket. Mindig megindítottak e szomorú gyermekek, a kapaszkodó ártatlanok gyermekkezei. A gondozónők minden kedvessége, szeretete, szakértelme, figyelme kevés ahhoz, hogy a mama és papa hiányát pótolja. Édesanyjuk simogatását, gyengédségét, a papa okos szavait, tanítását ők nem helyettesíthetik. Sohasem tudtam megérteni azokat a szülőket, akik eldobták maguktól gyermekeiket. A szegénység sem elég indok erre, hiszen az évezredek során számtalan családban neveltek fel gyermekeket úgy, hogy asztalukra csak a legszükségesebb jutott. A keveset is igyekeztek beosztani, keményen dolgoztak a szülők, hogy nekik mindent megadjanak. Inkább maguktól vonták meg a falatot, de a gyermekek nem éheztek. Nagyjaink közül sokan nőttek fel szegény körülmények között, egyetlen ruhájuk és cipőjük volt, babájukat kócból készítették, de a szülők szeretete a nyomorúság ellenére elég volt ahhoz, hogy nagy tanítómesterek, művészek, tudósok legyenek belőlük. Értékes emberré a család életadó melegében válhatunk. Az a legfontosabb, hogy a felnőttek felelősséggel döntsenek, vállalnak-e gyermeket. Ha pedig vállalnak, akkor mindent megtesznek azért, hogy értük éljenek.
      Az ember csodákra képes. Az édesanyák különös adottsága, hogy a semmiből is teremtenek. Az édesapák pedig egész nap azon fáradoznak, hogy családjukról gondoskodjanak. Nincs szebb dolog az életben, mint a párolgó levest kanalazó csöppségeket látni, kacagásukat hallgatni. Jó tudni, hogy a meleg étel, a tiszta ruha, jókedvű gyermekeink a mi becsületes munkánk gyümölcsei. Ha valaki tudatosan azért nem vállal gyermeket - vagy ha kihordja is az anya a magzatát, de másokra bízza, inkubátorba helyezi újszülöttjét -, hogy szórakozhasson, habzsolja az életet, olyan, mint a mesebeli tücsök, aki nem gyűjt télire és a szükség idején elpusztul. Így magát is elpusztítja, nem csak a gyermekét áldozza fel. Ha csak magukkal törődnek, rosszabbak az állatoknál, mert ők utódaikról mindig gondoskodnak. Önzésük következtében hiába keresik a boldogságot, a pillanatnyi örömök hajszolásába belefáradnak, lelkük kiég, űr tátong bennük.
      Sajnos sok ember teszi életét meddővé, céltalanná, üressé. Őket nem tudom sajnálni, csak azokat a gyermekeket, akiket emiatt eltaszítottak maguktól. A legáldottabb kéz az anyai, amely megszenteli a mindennapi kenyeret, simogatja gyermeke fejét, aki virraszt mellette, ha beteg. Egy apa nem adhat szebb ajándékot párjának, mint azt, hogy gyermeket nemz neki, gyermekének pedig akkor, ha élő testvérkét ad a sok játékbaba helyett. Igazi barátokkal sokkal jobb játszani, mint bármilyen drága játékkal. A felelősségteljes anya sohasem adná oda gyermekét senkinek, még akkor sem, ha gazdagok közé kerülnének.
      Egy férfinak, akiből apa lesz, egész élete kiteljesedik. Semmi sem jobb annál, semmilyen karrier, semmilyen gazdagság, mintha ő lehet párjának egyetlen társa, gyermekeinek gondoskodó édesapja. Egy nő, akinek testében növekszik egy új élet, majd megszületik, egész életében úgy érezheti, hogy eggyé váltak, sohasem tud tőle elszakadni. Az édesanya csodát teremt, a gyermeket, de a gyermek is átalakítja a szüleit. Ha figyelnek egymásra, mindkét fél csak nyer ezzel a kapcsolattal, mely az évek, évtizedek során egyre csak mélyül.
      A gyermek mindig a szülei gyermeke marad, akkor is, ha felnő, akkor is, ha utat téveszt, ha meghal. A család a legfőbb érték. Aki két végén égeti a gyertyát, és csak magával törődik, nem képes igazi családot alapítani. Ha így kerülnek a gyermekek árvaházba, vagy nevelőotthonba, az a szülők felelőtlenségének tudható be. Ha meggondolatlanul, gyakran váltanak a fiatalok partnert, és ebből a viszonyból gyermek születik, hamar megszabadulnak a nem kívánt gyermektől. Ők nem látogatják gyermeküket, idegenek nevelik fel őket.
      Szörnyű, ha meghal mindkét szülő, és a családban sincs olyan felnőtt, akire rábízhatnák nevelését. Ilyenkor - úgy gondolom - még mindig jobb lenne a gyermeknek, ha nevelőszülőkhöz kerülhetnének és nem árvaházba, ahol ő csak egy a sok közül, a nevelők nem érnek rá külön vele foglalkozni. A nevelőmama még akkor is figyel a vállalt gyermekekre, ha többről gondoskodik. Mégis családban nőhet fel. Ha nem is ő szülte, sokszor ennek ellenére nagy szeretettel veszi körül a rábízott gyermekeket. Sok meddő nő fogad örökbe gyermeket, és neveli fel sajátjaként.
      Nézem ezeket a szomorú szemű piciket, akiket az vigasztalna meg, ha egyszer a sok gyerek közül kiválasztanák őket és meleg családi otthonba kerülnének. Ott csak rá figyelnének, csak vele beszélgetnének, elmondhatnák gondjaikat, örömeiket. Minden emberi lény egy csoda. Megérdemli minden gyermek, hogy méltó módon éljen és megkapja a felnőttektől mindazt a szeretetet, törődést, ami az állatvilágban természetes. Nálunk, fejlettebb agyú teremtményeknél miért nincs mindig így? Miért hagyják el őket?
      Tanulhatnának ezek az "embernek mondott" felnőttek az állatoktól emberséget! A gólya, amikor megérkezik a hosszú útjáról, nem tátja a száját, hanem fészket épít, fiakat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, az élet nagy ajándékát. Minden, ami él, élni akar, nagyra nőni, virágzó fává válni. Ahogy elhagytuk a falu határát, visszanéztem. Lelki szemeimmel még mindig láttam a kerítésen csüngő apróságokat. Vajon ők hogyan nőnek fel? Kapnak-e elég szeretetet életük során? Később, ha felnőnek, és innen kikerülnek a nagy életbe, akadnak-e környezetükben melegszívű társak, akik elfeledtetik velük szomorú gyermekkorukat? Ha ők családot alapítanak, biztosan nem hagyják magukra, idegenekre gyermekeiket.
      Vajon felnőtt korukban megváltozik-e a világ? Jobbá válnak-e az emberek? Vagy újra és újra ugyanez az embertelen világ veszi körül az árvákat? Én hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor nem lesznek többé árvaházak a gyermekek számára, nekik és a hajléktalanoknak szerető, meleg otthonuk lesz. Ne várjuk a csodát, az nem jön el magától! Figyeljünk egymásra! Nézzünk magunkba, csendesedjünk el, gondoljuk át, hogyan élünk. Mindent megteszünk gyermekeinkért? Gyógyítsuk be a sebeket, és mi is boldogabbak leszünk. Mindannyian tehetünk azért, hogy a családokban gyermekek szülessenek, hogy a nemzet gyarapodjék, hogy ne legyenek csonka családok, annak minden tagja együtt maradjon. Segítsünk embertársainkon. Legyünk olyanok, mint a virág, melynek természetéből adódik, hogy fejét a fény felé fordítja. Árasszuk a szeretet fényét egymásra, családunk minden tagjára, barátainkra, minden körülöttünk élő ismerős és ismeretlen emberre. Így lesz bolygónkon szebb, jobb az élet, így maradhatunk meg embernek!