Kérges kezek

      Ősz hajú, töpörödött öreg nénikék üldögélnek a padon. Beszélgetnek, ki tudja, miről. Talán a fiatalságukat idézi az alkonyati nap melege. Ráncos arcukat a nap felé fordítják. Halkan cseverésznek. Megszokott társaság, akik hetente összegyűlnek itt a parkban. Régi barátok. Ujjaik között kötőtű, finom fonálból készül az unokának a meleg sál. Beszélgetés közben gyorsan jár a kezük. A sál így télre el is készülhet. Langymeleg a nyár végi szél. Lágyan simogatja arcukat. Az anyókák megfáradt tekintete időnként megváltozik, biztosan valami szép emlék suhan át agyukon. Az is lehet, hogy a társuk vidám történetet mesél, talán unokája egyik csínytevését ecseteli. Ilyenkor mindig felcsillannak a szemek, újra ütemesen mozog ráncos, kérges kezük.
      Hallani vélem, amint emlékeiket idézik, amikor még fiatal anyukák voltak és a parkban kislányukkal sétálgattak. Akkor még bírták a nyári hőséget, most már csak ezt a nyár végi langyos meleget élvezhetik. Kihasználnak minden percet, amit a szabadban tölthetnek. Otthon, a szobájukban úgyis mindig egyedül vannak. Gyermekeik, unokáik tőlük távol élnek, ritkán látogatják őket. A szomszédok néha rájuk néznek. Időnként bekopogtatnak, nincs-e szükségük valamire. Gyógyszert váltanak ki a patikából, vagy hoznak nekik tejet, kenyeret a sarki boltból. A kopogást vagy a csengőt ritkán hallják meg, a kis öregek rosszul hallanak. Ha éppen az ajtó közelében tevékenykednek, akkor meghallják, és ajtót nyitnak. Egyébként sokáig csengethetnek. Így a szomszédok se tudnak könnyen bejutni hozzájuk. A telefon is hiába csörög, ha a televíziót nézik, vagy a rádiót hallgatják. A nagy hangerő elnyomja a csengetés zaját. A rokonokkal, ismerősökkel megbeszélt csengő-jeleik vannak. Három csengetés a lányuk - ő azonban ritkán jön. A postásé kettő, ő csak havonta jön, hozza a nyugdíjat. Más nem nagyon fordul meg náluk.
      A gázórát és villanyórát leolvassák és bemondják telefonon. Ha éppen nem a televíziót nézik - ami szinte egyetlen kapcsolatuk a világgal -, akkor meghallják a csengőt, és ajtót nyitnak. Ha nem, a látogató hiába vár, nem engedik be. A barátnők mindig azonos időben, hetente csütörtökönként jönnek össze.
      Ilyenkor felidézik a régi időket. Mindig van valaki, aki nem tud jönni, valami betegség ágyba döntötte éppen. A régi társaságból már csak hárman vannak, akik rendszeresen találkoznak. Egy kávé, vagy keksz mellett egy-két órát együtt töltenek. Alig várják a csütörtököt, hogy beszélgessenek. Valahogy mindig eltotyognak egymáshoz. Előfordul az is, hogy a fotelben ülve csukódik le a szemük. A hosszú élet, amit megéltek, és a sok munka elfárasztotta őket. Idős korban gyakran megesik, hogy egyik pillanatról a másikra lebillen a fejük és elalszanak. Ez nem is csoda, megérdemlik a néhány perc pihenést, eleget dolgoztak egész életük során. Ha ilyenkor csenget valaki, hirtelen riasztja fel álmukból a kis öregeket. Akkor felugranak, de azon nyomban meg is szédülnek. Tántorogva, lassan csoszognak ki az ajtóhoz.
      Itt a parkban nagyszerűen érzik magukat. Arcukat fürösztik a fényben. A régi barátnők között hamar eltelik a délután. Ahogy lemegy a nap, hűvösödni kezd. Az aranybarna falevelek pörögnek-forognak, majd lehullanak. Töpörödött testük fázik, a régi, agyonmosott pulóver már nem elég meleg, átfúj rajta a szél. Utolszor üzen a nyár, ezzel lassan vége is lesz, közeledik az ősz, jönnek az őszi esők, majd a fagyos szelek, hóesés, jeges utak. Vajon megérik-e még a tavaszt és a jövő nyarat? A vézna, göcsörtös ujjak kötnek-e még sálat, lesz-e valaki, akibe belekapaszkodhatnak, ha megszédülnek?
      Hazafelé indulnak. Talán utoljára hallgatják a madarak csicsergését. Jövőre vajon láthatják-e, amint a fecskék visszatérnek fészkükbe? Jönnek-e ősszel az unokák hozzájuk, vagy annyira elfoglaltak, hogy csak levelet írnak nekik? Vagy annyit se? Kiszolgáltatottan, betegen, öregen, egyedül hogyan vészelik majd át a hosszú telet? Mi lesz, ha a barátnők is félnek kimenni a jeges, csúszós utcákra? Ha ők se jönnek többé? Vajon le tudnak-e menni a sarki boltig anélkül, hogy összetörnék gyenge csontjaikat? Lesz-e elég meleg kis lakásukban? Lesz-e pénzük, hogy kifizessék a számlákat? Gondol-e rájuk valaki? A lányuk meglátogatja-e őket, vagy csak időnként érdeklődik telefonon arról, hogy mi van velük? Élnek még? A sálat, amit most kötögetnek, oda tudják-e adni az unokának? Tetszik-e majd nekik? Elég divatos-e a színe, mintája? Egyáltalán, eljönnek-e hozzá a téli szünetben, vagy a születésnapján?
      Ahogy hazafelé ballagnak az úton, lassan lépegetve, botjukra támaszkodva, elmerengnek mindezeken. Miért is éltek ennyi évet? Miért dolgoztak ilyen sokat? Mit tévedtek hosszú életük során? Helyre tudták-e hozni, ha valamit vétettek? Egyedül hogyan tovább? Társuk régen meghalt, családjuk távol él, ők itt maradtak magukra hagyva. Amit szívből adtak, megköszönte-e valaki? Önzetlen szeretetükért, amivel az emberek felé, barátaik, családjuk felé fordultak, mit kaptak? Az élettől csak ezt a magányt kapták? Életük áldozata kudarcot vallott?
      Füttyögnek még a madarak, de lassan elhallgatnak. Az esti fények kihunynak, ők az üres lakásba hazaérnek. Nem várja őket senki, nem tudnak senkihez sem szólni. Pedig négy gyereket felneveltek. Egyik sem jön, igaz, messzire sodorta őket az élet, csak az egyik, a lányuk van a közelükben, de ő is nagyon elfoglalt. A saját családjuk, munkahelyük annyira leköti őket, hogy csak ritkán van idejük az öreg szülőre. A kis öregasszonyok lefekszenek ágyukba, lekapcsolják a lámpájukat. Álmukban régen látott szeretteik veszik körül őket. Az angyalok aranyfénye világítja meg öreg arcukat, kisimulnak, eltűnnek a ráncaik. Ők újra kisgyermekek, édesanyjuk ölében ülnek, pici fejüket lágyan simogatják.