Kürtösi Gizella írásai és versei
Bolhasori Esztelen emlékei
Hatan voltunk testvérek.
Testvéreim hófehér fiúk és lányok. Így gazdámék könnyen eladták őket.
Férfiak nők, gyerekek jöttek és különböző szempontok szerint választottak
testvéreim közül. A szakavatott szemek rögtön észrevették füleim, farkam
és hátam vöröses árnyalatát.
Így aztán engem nem választott senki.
Merthogy egy törzskönyves magyar fehér pulinak hófehérnek illik lenni.
Otthon maradtam és ezek voltak az igazán szép idők. A macskák jelentettek
némi konkurenciát, mert nagyon igyekeztek produkálni magukat. Az volt a
szerencsém, hogy nem mindig tartották be a szabályokat és ez néha balul
ütött ki számukra. Szerintem különben sem olyan fontos a macska egy
házban. Manapság kevés az egér, mert még a falusi házaknál is ritkán
tárolnak takarmányt, így az egerek éhen halnak vagy megfogja őket az
egérfogó. Viszont csengő ide vagy oda egy kutya fontos segítője
gazdájának. Mármint egy okos kutya. Az okos eb ismeri a család barátait,
rokonait, a postást, a jó ismerősöket. Már a csengő megszólalásakor a
kapunál terem, felméri a látogatót, és csaholásának hangszínével,
erősségével jelez a még házban levő gazdának, hogy kedves a látogató vagy
nem. A gazdinak így könnyű a dolga, mert útközben van ideje felkészülni a
látogató fogadására. Előfordul, hogy mi sem ismerünk mindenkit és
elutasító magatartásunk ellenére a gazdi keblére öleli a látogatót. A
hibalehetőség fenn áll annál, aki keményen dolgozik. Ilyenkor illik
csendben elkullogni. Zárójelben azért megjegyezném, a gazdik néha jobban
tennék, ha ránk hallgatnának, mert nekünk jobb a szimatunk és megérezzük,
ha valaki csak kívülről jó. Nem kerül kapun belülre az, akit sem mi, sem a
gazdi nem fogad szívesen. Ráadásul zsebre lehet tenni ilyenkor a következő
dicséreteket a simogatás mellett.
- Okos kutya vagy, nagyon határozott voltál.
Be kell vallanom azért a gazdámék minket sem ezért tartottak, hanem mert
örömet okozott nekik a puszta létünk. Sokat beszélgettek rólunk, velünk és
szinte egyformán szerettek bennünket mindketten. A macskák sem maradtak ki
ebből a szeretetből, igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Amikor
túlmentek minden határon dorgálást kaptak. Ha kaptam volna rá engedélyt
megneveltem volna őket, de minden ilyen irányú kezdeményezésem
nemtetszésbe torkollott.
Hathónapos lehettem, amikor Dorka, az anyám szigorúbb lett velem, gazdáim,
pedig többször suttogva emlegették, hogy muszáj lenne számomra új gazdit
találni. Nagyon szíven ütött! Mi van? Én itt születtem, itt lakom, a kert
is nagy, miért kellene elköltöznöm? Nem tettem semmi rosszat. Kedvesek
voltak de kissé szomorúak. Anyám egyre morcosabb és gömbölyűbb lett.
Egy napon egy fiú, egy kislány és egy asszony jött hozzánk. Gyanúsan csak
velem foglalkoztak. Simogattak, becézgettek, aztán felnyaláboltak és már
vittek is. Kapálóztam, rugdalóztam, nem kell engem vinni, tegyenek le!
Tudok én menni egyedül is, ha akarok! No az igaz, nem akartam. Sejthették,
mert nem tettek le. Bevittek egy nagy házba nem messze a régi otthonomtól
és tudtomra adták, innentől fogva az ő kiskutyájuk leszek. Kiskutyájuk!
Én már elég nagynak és okosnak éreztem magam de, beláttam, ezek nagyon
fognak engem szeretni, viszont cserébe, muszáj kiskutyául viselkednem. Nem
volt annyira nehéz, mert amikor a sok játék után magamra maradtam az első
este, borzasztóan elfogott a sírás, Egész éjjel sírtam, így kénytelenek
voltak hozzám felkelni. Áttették a plédemet egy másik helyiségbe, de én
ott is csak tovább sírtam. Mivel a ház ura sem bírt aludni, levittek a
pincébe. No ott sírtam csak igazán. Új gazdaasszonyom lejött
megvigasztalni. Ott kucorgott mellettem, de amikor elment hatalmas félelem
fogott el. Micsoda egy élet! Egyik napról a másikra felborult minden.
Kutya egy élet! Végre reggel lett, kimehettem a kertbe. Napközben néha
áthallatszott anyám csaholása, de nem tudtam az udvarból kimenni.
Lassan helyreállt az életem. Nappal nem volt rossz, mert bent lehettem a
házban. Leültem a pult alá, a gazdaasszony közelébe, mert otthon volt
üzlete a házban. Amikor főzött, mosott, vasalt akkor is bent lehettem.
Szóval egész nap. Így aztán ő lett az igazi gazdám. Elneveztem magamban
Miának, a gazda pedig a Zor nevet kapta. A gyerekek is nagyon szerettek
engem. Gab a fiú és Tim a kislány iskolába jártak. Zor dolgozni. Mia és én
mindig otthon voltunk. Voltak disznók is a hátsó udvarban. Az ólban
laktak, így csak az orruk hegyét tudtam elkapni, amikor kidugták a
kerítésen, vagy amikor az ennivalót kapták. Éreztem, hogy nekem kellene
fegyelmezni őket. A disznó szerintem buta állat és rosszindulatú, amikor
felnő. Ha csak tehették, meglökték a vödröt, amikor Mia az eledelt öntötte
eléjük. Ilyenkor szabad volt segítenem. Amikor kinyitotta az ajtót,
odakaptam a tolakodó disznó orrához. Nagyon fájhatott neki, mert visított
és hátrább ugrott. Addig Mia gyorsan odaöntötte az eledelüket. Jól jött
neki ez a kis segítség és én büszke voltam magamra. Az ólak tisztításánál
nem engedett segíteni, pedig ilyenkor minden disznó kinn szaladgált és
nagyon szívesen fegyelmeztem volna őket. Valami azt súgta, hogy nekem sok
közöm lehetne az állatok fegyelmezéséhez, de nem nagyon volt módom
gyakorolni. Ha mégis volt, akkor meg kissé inamba szállt a bátorság a
nagyságuk miatt. Arra is kellett vigyázni, hogy tiszta maradjon a ruhám,
mert ha nem maradt az, akkor mindig fürdés következett. Nem mehettem a
házba piszkosan. A bundám közben már megnőtt, és mindenki elismerően
nyilatkozott a külsőmről.
Egyedül Nelly a macska nem volt hajlandó elismerni a házban. Határozott,
kényes, kiszámíthatatlan cica volt. Hát jó. Kutya létemre kénytelen -
kelletlen elismerem Nelly nem volt egy átlagos macska. Fényes fekete szőr,
csak a nyakkendője, az inge és a bugyija volt fehér de ez csak akkor
látszott, amikor hanyatt hempergett a fűben. Borzasztóan ingerelt a kéjes
hempergésével de mindig ügyelt rá, hogy elég távol legyen tőlem.
Sárgászöld szemei rám villantak néha, hogy felmérje, nyugodtan
hempereghet-e tovább. Amikor befejezte, nagy gonddal nekilátott mosdani.
Mellső lábaival órákig tisztítgatta magát, egyetlen porcikáját sem
felejtette ki. Kénytelen voltam elismerni, hogy van benne valami királyi
előkelőség. Néha próbáltam közeledni hozzá de ritkán jártam sikerrel.
Ilyenkor mérgemben megkergettem és magamban piperkőc macskának neveztem.
Egyik este meguntam a mosdását nézni. Ült az ülőgarnitúrán és vagy fél
órája mosdott. Odaballagtam és felnéztem rá. Dühbe gurult két lábra állt
és két szabad első lábával elkezdett pofozni. Két másodperc alatt hat
pofont kaptam. Az egész család otthon volt, mindenki rajtam nevetett. Kis
híján elkaptam, mert körmei az utolsó pofonnál beleakadtak a bundámba.
Mégis meglépett. A pofonok nem fájtak, bozontos fürtjeim megvédtek, de ezt
a szégyent!
Napokig elismerően emlegették, hogy Nelly megpofozta Pamacsot. Mármint
engem. Hosszas tanácskozás után kaptam a Pamacs nevet, mert hivatalos
nevem a Bolhasori Esztelen nem volt használható. Illetve, akkor hívtak
így, ha valami nagyon rosszat tettem.
A régi gazdaasszonyommal találkoztam gyakran, mert bejárt az üzletbe
vásárolni. Néha régi gazdámmal is találkoztam, ha sikerült kiszökni az
utcára. Szeretettel megölelgetett aztán erélyesen rám szólt, menjek haza.
Ebben az időben már elégedett voltam új otthonommal, de nagy öröm volt
találkozni velük. Tudták, hogy jól érzem magam, és ez megnyugtatta őket.
Igen! Boldog voltam. Mia mindig otthon volt, és én nem tágítottam mellőle.
A boltba is elkísértem és együtt mentünk a szőlőbe dolgozni. Kerestem egy
hűvös helyet és csak akkor keltem fel, ha már messzebb dolgozott. Ilyenkor
kelletlenül feltápászkodtam, kinéztem magamnak egy dús lombú szőlőtőkét,
két mellső lábammal félresöpörtem a száraz meleg homokot, és
elhelyezkedtem a jó hűvösben. Kutya meleg volt de két velős csontért sem
maradtam volna otthon. Egyáltalán nem szerettem otthon maradni és ez sok
gondot okozott. Ha mégis megtörtént a szomszédok tudtak róla, mert
keservesen vonyítottam, amikor éppen abbahagytam a fakerítés szétszedését.
Mire megöregedtem a fakerítés szépen ki volt cakkozva.
Amikor már elég nagy voltam, Mia vásárolt egy hosszú széles madzagfélét
egy körrel a végén és mindenáron a nyakamba akarta tenni. Nem értettem mit
akar ezzel a szörnyűséggel. Rárakta a nyakamra, aztán próbált vezetgetni.
Tiltakoztam rendesen, elkezdtem hátrafelé menni, hátha ki tudok bújni
belőle, de nem sikerült. Viszont előre sem voltam hajlandó menni. Kértek,
könyörögtek, de egyáltalán nem értettem őket. Mit akarnak ezek tőlem?
Nagyon szeretem őket, de ez már sok! Megbolondultak talán? Gab és Tim is
többet foglalkozott velem. Mia is. Beszéltek szépen, hogy valami
kiállításra megyünk, és kevés az idő, és nekem meg kellene addig tanulnom
szépen járni, ülni, állni és sétálni. Szerintem eddig is szépen jártam,
ültem, sétáltam és álltam, de amikor én akartam. Mi az a kiállítás? Amikor
láttam, mekkora örömet okozok azzal, ha azt teszem, amit kérnek,
megpróbáltam igyekezni. Végül is semmi nincsen ingyen. Egyre több
dicséretet kaptam. Mia megfürdetett, megigazította hosszú zsinóros
fürtjeimet, úgy hogy a vöröses színből minél kevesebb látszódjék, majd
tettünk egy utolsó próbát. Elég jól sikerült, ragyogóan néztem ki. Nelly
leereszkedően közelebb jött hozzám. Nem vettem róla tudomást.
Másnap reggel mindenki korán talpon volt. Beültünk az autóba mind az öten
és elindultunk a kiállításra. Még Zor is velünk jött, pedig az nagy csoda.
Alig volt otthon, ha mégis akkor is ideges volt. Mia meg ettől volt
ideges. Engem néha nagyon szeretett néha meg egyenesen utált. Nem volt egy
jó szava senkihez a házban, csak nagyon ritkán. Kirándulni vagy együtt
utazni nem láttam őket, csak ha Zor szüleihez mentek. Megtiszteltetésnek
vettem, hogy most Zor is velünk jött. Nagydolog lehet ez a fránya
kiállítás!
Egy delelésnyit utaztunk aztán megálltunk egy szép parkban. Póráz a
nyakamon és elindultunk egy tér felé. Mia megpróbált úgy viselkedni, mint
otthon de nagyon izgatott volt. Mindent szerettem volna megnézni, de nem
lehetett. Egyre több kutyával találkoztunk és én nem értettem, miért
kellene szótlanul elmennem mellettük. Nagyon felháborodtam. Ki vagyok én
egyáltalán? És kik ezek? Birkák? Otthon, ha két kutya találkozott nem
mentek el szó nélkül egymás mellett. Főleg ha fiúk voltak. Úgy, mint én. A
kerítésünket sem közelíthették meg! Itt meg: a póráz feszült és nem
tehettem semmit. A Nelly nagyságúaktól a borjúformájúakig haladtak el
nyugodtan, mintha észre sem vennének. Még a morgásomra sem figyeltek.
Odamentünk egy csoporthoz, ahol mindenki hasonlított hozzám. Leültünk és
vártunk Aztán mindenki szépen állt, ült, sétált, mint én otthon ezerszer.
Mi következtünk. Jól sikerült, tapsot kaptunk. Megint vártunk és Miának
adtak egy színes szalagot. Nagyon elégedett volt, boldogan veregette végig
a hátam. Nagyon elfáradtunk. Kétszer voltunk még később ilyen helyen.
Később sem tetszett.
Otthon szerettem lenni. Főképpen Mia miatt. Ő volt az igazi gazdám, még a
házban is követtem mindenhová. Nem volt könnyű, mert csupán percekre
maradt egy helyben. Konyha, mosókonyha, üzlet, ebédlő. Az ebédlőben
vasalta a sok fehér ágyneműt, amit a városi vendégeknek húzott fel a
tanyán. Nyílt az ajtó, szaladt az üzletbe, elment a vásárló, megkeverte az
ételt, tett hozzá még valamit. Leállt a mosógép, kiszedte a ruhát, ment a
teraszra teregetni. Nyílt az ajtó szaladt az üzletbe. Így ment ez egész
nap, alig volt időm pihenni, mire elhelyezkedtem, már indulhattam megint.
Amikor Gab és Tim hazajött az iskolából pihenhettem végre. Ilyenkor Mia
egyhelyben maradt, ha tehette. Ebéd után a gyerekek hosszan meséltek az
iskolában történtekről, beszélgettek, nevettek. Ilyenkor elnyúltam a
padlón és jólesően hosszan pihentem. Sűrűn előfordult, hogy Zor nagyon
későn jött haza. Miután Gab és Tim elaludt, Mia a bundámat rendezgette.
Elgondolkodva szedegette szét gubancos fürtjeimet. Órák teltek el így néha
majdnem reggel lett. Én ezt nagyon szerettem de, éreztem, hogy csak
tetteti a nyugalmat. Zor általában nagy hanggal jött haza és sokáig nem
volt csend a házban. Ilyenkor elbújtam egy félreeső helyen.
A tanyára nagyon szerettem járni. Mia vendégeket várt a városból, akik
fizettek azért, hogy ott nyaralhatnak. Alig fértem be az autóba a sok
tisztítószertől, ágyneműtől, egyebektől. Szerettem a vendégeket, mert
simogattak, fényképeztek, és ha főztek valami finomat, a csontokat képesek
voltak behozni a faluba nekem. Nellynek nem hoztak semmit. Igaz, ő nem
járt ki takarítani. Egyszer kijöhetett de induláskor nem volt hajlandó
lejönni a fáról, ezért ez volt az egyetlen kirándulása. Megmondhattam
volna előre, hogy úgysem tud viselkedni, de Mia szerint így lenne
igazságos.
Ezekben az időkben már nem tudtam Miát követni a lakásban, mert egyre
többet járkált gondterhelten egyik helyiségből a másikba. Elgondolkodva
rakosgatott egymás mellé sárga, kártyaszerű lapokat, a postástól mindig
ideges lett. Az üzlet ajtaja egyre ritkábban nyílt. Amikor odakerültem
alig fértünk az étkészletektől, tálaktól, dróttól, szögtől, festéktől,
kisbútortól. Előfordult, hogy havonta átrendezte az üzletet, hogy minden
elférjen. Igaz azóta eltelt öt vagy hat év. A sok le és föl járkálásnak az
lett a vége, hogy Mia egyik napról a másikra bezárta az üzletet. Hozott
sok visító kismalacot, s elkezdte őket hizlalni. Két vödörrel hordta a
padlásról a takarmányt. Ledarálta, keverte, beadta. Ólat tisztított és
etetett egész télen. Nagy kerek disznók lettek de Mia csak fáradtabb lett,
vidámabb nem. Egy nap aztán elvitték őket, de mindig volt sárga
kártyalapocska a háznál, amit rakosgatott.
Ezután
nagy fordulat következett be az életünkbe. Kiköltöztünk a tanyára, ahová
sokat jártunk, mert Mia szülei ott laktak régebben. A tanya egy nagy mező
szélén állt, amelynek a közepén egy kerek tó volt. Amikor kimentünk a
tóhoz, találkoztunk őzzel, rókával, nyúllal és madarakkal is. Ide jártak
inni. Amikor megláttak elszaladtak.
Miáék egy nagy házat építettek a kicsi mellé. Nemsokára sok apró madár
érkezett a nagy házba. A madaras házba csak Miának volt szabad bemenni.
Ott töltötte minden idejét. Néha megsajnált és bevitt engem is, de olyan
erősen fogott, hogy csak nézelődni tudtam, mozdulni nem. Egy- két percnél
tovább nem maradhattam. Nem szerettem a sárga madarakat, akik később
fekete-fehérek lettek és megnőttek. Néha sikerült egyet-, egyet elkapnom
de csak rontott a helyzetemen, szidást kaptam érte.
Amikor elvitték a nagy madarakat kicsit több ideje maradt rám. A kedve is
jobb lett. Egyre vidámabban rakosgatta a sárga papírdarabkákat. Ekkor már
ritkábban fordult elő, hogy Zor későn jött haza, de továbbra is haragos és
elégedetlen maradt. Úgy viselkedett mintha mázsás súlyt cipelne a vállán.
Tim és Gab közben felnőttek, sokat beszélgettek Miával, de nevetni évek
óta nem láttam őket. Velem azért mindenki kedves volt. Aztán újra jöttek
kicsi madarak és minden kezdődött elölről. Negyedik éve éltünk a tanyán,
amikor Mia azt mondta régi barátnőjének, Zebnek, hogy végre vissza tudta
fizetni a nagy madárház árát.
Zor és Mia ebben az időben már alig beszéltek, ha mégis, Zor valami
gorombaságot vágott Mia fejéhez, amit az szó nélkül hagyott. Egy ideje
nyugodtabb volt már, sokat olvasgatott egy nagy-nagy fekete könyvből, és
mosolyogva tekintett az égre, ahol azok a nagy fehér és néha rózsaszín
valamik vonultak.
Amikor sötét lett az ég mindig behívta a kicsi madarakat az eső elől. Nem
volt könnyű, mert nagyon szerettek kint lenni és nem szívesen mentek
vissza a nagy házba. Végül azért sikerült, mert a hangja után mégis
elindultak befelé. Az egyik ajtón bement, a másikon ki, és addig járt
körbe-körbe, míg minden madár bent volt. Ezután elégedetten leült mellém
és nagyot sóhajtott. Míg az eső zuhogott egy kicsit velem is törődött.
Előfordult, hogy mire bezárta a madarakat, előbújt a Nap a sötét felhők
mögül. Ilyenkor nevetve engedte ki a madarakat. Szerintem nagyon szerette
őket. Már nem bántam annyira.
Közben rajtam is meglátszott az idő múlása. Nem éreztem jól magam. Mia
szorgalmasan tömködte belém a kapszulákat, de sosem voltam igazán jól.
Ráadásul odaköltözött hozzánk egy néni, aki majdnem úgy nézett ki, mint
Mia. Nagyon szeretett nálunk lenni és ő is szerette a madarakat. Sokat
beszélgettek, nevettek munka közben. A néninek nem volt háza, vagy nem
mehetett haza, nem tudom. Néha ideges és szomorú volt. Ilyenkor Mia sokat
beszélt hozzá, amitől megnyugodott. Nem szerettem, hogy ott volt, mert
tele volt vele az egész ház. Aztán rendbe jöhettek a dolgai, mert elment.
Ebben az időben már majdnem mindig rosszul éreztem magam. Gab és Tim
elvittek orvoshoz, aztán kórházba. Újabb kapszulákat kellet lenyelnem, de
már alig volt erőm. Mia sokat törődött velem. Sok baja volt ebben az
évben, mert valamiért a madarak is mindig betegek voltak. Elindultam a
háztól, hogy ne okozzak gondot a halálommal, de Mia minduntalan
visszacipelt a mezőről. Megadóan feküdtem a plédemen és vártam a
halálomat. Mozdulni sem bírtam. Mia odaguggolt mellém, és szeretettel
simogatta a fejem. Aztán már csak messziről láttam magam és a tanyát.
Láttam, amint sokáig vizsgálgat, rázogat, aztán óvatosan kivisz a fa alá a
fűbe. Le és föl járkál, aztán bemegy a házba. Egy fehér ruhával a kezében
jön ki és letakar vele. Később jön egy férfi. Mély gödörszerű valamit ás a
kert sarkába. Odajön hozzám, fel akar emelni, de Mia nem engedi. Ő visz
oda. Letesz, aztán vizsgálgatja a síromat. Belemászik, és óvatosan beemel.
Letesz a mélybe. A fejem alá igazít egy kis homokot. Némán erősen
megszorítja a lábam. Ha még élnék, fájna. Aztán feljön mellőlem. A férfi
szórja rám lapáttal a homokot, Mia némán nézi. Azután megfordul, és lassan
elindul a ház felé. Pár lépés után megáll, és az égre néz. Szomorkás
mosoly fut végig az arcán. Mintha engem nézne. Észreveszem, hogy Mia,
mögöttem, láthat valakit. Megfordulok. Ott áll Mia Édesapja a két Dédi és
egy szomszéd néni.
A többieket nem ismerem. Mindenki mosolyog.
|