Előszó

Egyesületünket "Anyaegyesület"-nek nevezi a nyomdász. Szerető, gondos édesanyja minden magyar könyvnyomtatónak, aki betűszedéssel, nyomtató munkával, a betűtípusok megöntésével avagy stereotipálással keresi a mindennapi kenyerét. Munkába-cseperedésétől koporsóba-zártáig: csaknem valamennyi komoly életszükségletéről gondoskodik. Anyagi támaszt nyujt neki betegség, munkanélküliség és rokkantság esetére; ha meghal, tisztességesen eltemeti; gondoskodik az árváiról, gyászbaborult özvegyét pedig jelentős pénzbeli segítséggel átsegíti az özvegyi sors kezdeti nehézségein; szellemi szükségleteinek javarészét is ellátja: sokezer-kötetes könyvtárában megvannak a nemzeti és világirodalom legérdemesebb művei; amely nyomdászembernek még ez sem elég: további szórakozást találhat az Egyesület rendezte felolvasásokon, előadásokon, matinékon és kollegiális szellemű mulatságokon meg összejöveteleken. Szóval: valósággal édesanyánk ez az Egyesület; áldó és védő kezeit ott érzi maga fölött minden jóravaló magyar nyomdász.

Mindeme szociális tevékenységén túl nemzeti föladatot is teljesít a Könyvnyomdai Munkások Egyesülete: mindeneknél hathatósabban kivette részét a nyomdai munkásság megmagyarosításából. Ötven-hatvan esztendővel ezelőtt még jobbára idegen szó járta a fővárosi sokszorosítóműhelyekben és sokhelyt a vidéken is; azóta színmagyarrá lett nyomdászaink nyelve, lelke, minden érzése. Egyesületünk és szakszervezetünk eme magyarosító munkája annyira mélyenható és kiirthatatlanul meggyökereztető volt, hogy azt Trianon minden gonoszsága sem tudta többé megrontani. Kolozsvár, Nagykároly és Szatmár, sőt még az odaát maradt városok nyomdászsága is nyelvében és szívében most is épolyan magyar, mint aminővé nevelte őket háborúelőtti egyesületi életünk. A huszonkétesztendős elnyomatás hajszálnyit sem változtatott rajtuk. Az összeomlás után is: hálával és gyermeki szeretettel csüngtek az édesanya emlékén. Erdélyország magyar könyvnyomtatójának Budapest felé járt a szeme mindenkoron, s nem Bukarest felé.

Azon a szolidaritás és mutualitás alkotta sokszálú kapcsolaton kívül, amely az egész régi magyar birodalom minden könyvnyomtatóját lelkileg idefűzi hozzánk, van egy további vonzó tényező is: a magyar, pontosabban a budapesti nyomdaipar szakmai fensőbbsége, s az az évtizedekre terjedő komoly szakkulturális munka, amely e fensőbbség elérését lehetővé tette, s amelynek színhelye, kiindulópontja megint csak a Könyvnyomdai Munkások Egyesülete. Ennek a szakkulturális munkának köszönhető, hogy ma már szép számmal vannak olyan nyomdásztársaink, akik nem csupán kenyérkereső robotot látnak a mindennapi foglalatosságukban, hanem átérzik a maguk mintegy népnevelői hivatását is. Akik tisztában vannak már azzal, hogy a nyomtatvány nemcsak egyszerű gondolatközlő eszköz, hanem a tömegek esztétikai nevelésére is fölötte alkalmas. Hiszen minden sajtótermék ezernyi példányban kerül a közönség közé; ha esetlen a formája, silány a nyomtatása: még a tartalmi kiválósága mellett is destruál. Míg a szép betűjű, művészi érzékkel készült és jól nyomtatott sajtótermék a tartalmától függetlenül is nevel, tanít, szépségre és jóra oktat. Ez a fölismerés szülte a nyomdászközösség immár negyvenesztendős továbbképző szakkurzusait, mennyiségileg és minőség dolgában egyaránt jelentős szakirodalmát és a nyomdászság átlagos szaktudásának mind magasabb szinten való nivellálására törekvést. Egyesületünk vezetősége sohasem mulasztotta el annak a hangsúlyozását, hogy a tanulás, a szakbeli önképzés csakúgy a kollégiális kötelességek sorába tartozik, akár a tagdíjak pontos fizetése, s a feddhetetlen erkölcsi magatartás. Ennek következtében magyar nyomdászkörökben uralkodóvá lett az az elv, hogy bárminő munkakörben aprózzuk is Gutenberg apánk szellemi hagyatékát: vegyük vállainkra a tipográfia becsületének terhét, s emelkedjünk véle tisztultabb, magasabb régiókig, oda, ahol a művészet és a technikai tudás a hangadó tényezők. S ennek az elvnek gyakorlati követése hódít nemcsak idehaza, hanem az elszakadottak körében is.

Egyesületünk közel nyolcvanesztendős, de már az első évek történetéből is kiérzik az a felelősségérzet, amellyel tagjainak szaktudását fejleszteni, műipari ízlésüket csiszolni igyekezett. Annak a sokezernyi előadásnak, amely a budapesti nyomdászkörökben azóta elhangzott, többnyire ez volt a magva, célja, tartalma. Nagy számmal volt köztük olyan, amely nyomdászatunk multjával, régi könyvnyomtatóinknak élete folyásával foglalkozott. Az ő példájukból merítettek hitet és erőt újabbkori nyomdászintézményeink fölépítői, meg jelenkori vezetői is. S hogy a fiatalabb generáció is meríthessen e forrásból: azért adja ki Egyesületünk most ezt a könyvet!

...A világtörténelem eseményekben legdúsabb esztendejét éljük, de a láthatáron tomboló vihar nem lehet akadálya annak, hogy megilletődve gondoljunk arra: mit is jelent századunk negyvenes éve a nyomdászember szempontjából. Ekkor telt be ötszáz esztendeje, hogy a könyvnyomtatás megszületett. Ünneplik ezt a nagy eseményt világszerte, bőségesen tárgyalják minden nemzetek irodalmában, s mintegy zálogát látják benne annak az aranykornak, amikor béke lészen a földkerekségen, s minden embernek szinte egyetlen vágya és törekvése lesz: hogy tudását minél magasabbra fejlessze azokkal az eszközökkel, amelyekkel a könyvnyomtatás föltalálója ajándékozta meg ötszáz esztendeje a világot...

A Választmány.