Bevezetés

Minő cél lebegett lelkem szeme előtt, mikor ennek a könyvnek a megírásába fogtam?

Csaknem kötelességszerüleg hárul reám a feladat, hogy arra a kérdésre, melyet a bevezető fejezet homlokára irtam, megfeleljek.

Napoleont sokan nem szeretik, mert csak hadvezéri nagy tehetségét ismerik el, s a szereplésével kapcsolatos vértengert látják, melyben csaknem egész Európát megfürösztötte, csak azokra a milliókra gondolnak, akik a napoleoni csatákban elestek. Romboló munkáját nézik, s nem az alkotó munkát is, mely a sorstól osztályrészéül jutott.

Nekem Napoleon úgy tűnik fel, mint örökké beszédes példája az emberi akarat csodálatos erejének, mely kiváltságos, szédítő nagyságában csaknem félelmes, de vonzó is. Amint megindul a kihúzott karddal kezében, s kartácsaival végigsöpri Páris utcáit, vakmerőn reánéz az egyiptomi gulákra s négyezer esztendőt hív egy ember cselekedetének tanúiul, átmegy az alpesek jégmezőin, hogy Hanniballal fölvegye a versenyt; lelket önt elcsüggedt katonák ezreibe, s megaláz nemzeteket, felforgat trónokat, halomra dönt ezeréves büszke hagyományokat, császári trónt állít fel olyan országban, mely a népfenség őrjöngő mámorában koronás királyt és királynét ítélt halálra s kardjával új határokat jelöl új országok számára, trónokra olyan embereket ültet, akik nem királyi vérből származtak: mindez a csodának félelmes erejével hat reám. Bámulom Napoleont, de féltem is, mert a felforgatott világrend zsarnokául tűnik fel, s nem bízom abban, hogy szerencséje tartós legyen.

A világtörténelem ítélőszéke előtt áll. A világhódítók szerepe nem tartós, s a megbolygatott rend olyan, mint a vihartól felkorbácsolt tenger hulláma, nem háborog folyton, szinbe kell verődnie, s az a vihar, mely a hullámzást felkorbácsolta, hirtelen megszűnik, s a hullámhegyek összeesnek, eltördelőznek. Napoleon ez a vihar, s a nemzetek, melyeknek rendjét megbolygatta, nem fognak addig megpihenni, míg Napoleont el nem temetik.

Ezért Napoleon tragikus alak. Sorsában a legteljesebb egészét látjuk az emberi küzdelemnek, de olyan nagy méretekben, hogy eszünkbe sem jut a korzikai óriást más emberekhez hasonlítani. Pedig ez az összehasonlítás olyan természetes, olyan igaz, s mindenekfelett tanulságos. A célom az volt, midőn Napoleonról ezt a könyvet írtam, hogy végigkisérjek egy embert olyan pályán, minőről Napoleon előtt senki nem is álmodhatott. Meseszerüen hihetetlen emelkedések, diadalok, megállapodás nélkül való gyors emelkedés az emberi fogalmak szerint legmagasabb polcig, s onnan két ízben alábukás.

Az emberi elmét, s főleg az ifjuságét minden időben az ilyen felfelé törő vágyak, merész szárnyalások, új helyzetek teremtése, erőpróba és diadalmaskodás ragadja meg, ámde nekem a Napoleon életében a lehanyatlás szomorú, de következetes igazsága szól mélységes értelmével a szívemhez. A szertelenségek bámulása nem elégíti ki lelkemet, az emberi törekvések végső stációjánál megállok és tünődöm emberi megértéssel és részvevő szívvel.

Midőn Párisban az invalidusok dómjában, Napoleon művészi sírjának csarnokában megpillantottam a kőbe vésett világhódítót, úgy rémlett, mintha ajka megnyilt volna, s azt mondja, amit kedvelt katonatársának és tábornokának Lannes-nak holttesténél mondott egykor: "Mindennek vége lesz"...

Az enyészet hűvös szellője csapta meg lelkét, érezte gyarló embervoltát, aminthogy éreznie kell a legnagyobbnak és legkisebbnek egyaránt.

Napoleon, a császár és hódító, a koronákat összetördelő és királyokat megalázó, valójában egy "Bonaparte tábornok"-kal, aki Szent Ilona szigetén a parthoz csapódó hullámokat nézi, s magát is csak egy-egy hullámgyűrűhöz hasonlónak érzi.

"Mert hiszen mindennek vége lesz"...

Plutarchos hősei, Korzika nemzeti hérosza: Paoli voltak egykor büszke eszményképei. Elérte azt a magasságot, melyen hőseit látta, magasabbra is emelkedett, hogy még mélyebbre hulljon alá, - de csak kortársai szemében. Kortársai a félelmesen nagyot látták benne, a gyülöletesen hatalmast, az utókor megkereste benne és megtalálta az embert is, kiben örök időkre szóló emberi kiválóságok voltak.

Ezek a kiválóságok vele voltak Elba szigetén, elkisérték Szent Ilona szigetére, s reánkmaradtak örök érvényükben, hogy Napoleont az emberiség történetében igazi mivoltában tüntessék fel.