Kamenitzky Antal
Harangok szavával
Versek
Borszék
2013
TARTALOM
Az élet, az hűség
Jobb odafönt
Téli fantázia
Nincs kímélet
Ha feltekintek
Kelletlenül
Tüsszentett
Kalózhalál
Mint az öreg ember
Kesernyés
Valahogy mégsem
Nagyanyám
Téli vasárnap
Vérem
Csak hó világít
Abban sántikál
Keserű
Exodus
Kút
Békíteni
Ha mégsem törvény
Hová készülsz?
Te álmodod
Csak percekig
Hallgató sereggel
Mi, versírók
Játékból
Már érkezem
Feküdj vissza!
Elhull az őz
Nagyszombaton
Tanúk vagyunk
Benne altatom
Nem dalol
Úgy tűnik
Rá emlékezem
A csillag árnyékában
Segíthetne
Tavaszi kicsi nóta
Ezüst tálon
Apadóban
Kelta bánat
Ötletecskék
Ha megtudják a nevedet
Hol van...
Hercegem ha volna
Jobb, ha hallgatok
Májust álmodok
Ember vénül
Versed újrakölt
Kis lépések szonettje
Csend
Amit angyal adagolgat
Végül vers leszek
Valahonnan integetnek
Költő a nyár
Vak a plafon és buták a falak
Kifordulok az ajtón
Harangok szavával
Alamizsna
Látomás
"Színt
szomjazunk, mikor az éjszaka
a táguló világűr
sóhaja."
Burján Emil
Az életed jó
idegenvezetőd.
Mint Földnek a Napja balodon ballag,
egy sántító
Sátán, kételyek papja
s mögéd kerül néha, aztán megelőz.
Elhagyhat a
nőd, nevet szeretőd,
az Élet, az hűség: szívműködésed,
bujkál
mint hormon, de hajtja a véred.
Öld meg magad és megölheted őt.
Ő átölel
akkor, hogyha elalszol
s míg csillagot álmodsz, gyúrja
sarad,
puhítja a csontod, ha nyomnak a falhoz,
majd védfalat
épít s véd a falad.
Ő, hogyha ihatnál, tölti a korsód,
ha
elhagyod hűtlen, ő a koporsód.
2012. január 14.
Ha nem fürdet
fény idelent
s valaki folyton ködöt önt:
jobb odafönt!
Harang-szavú,
mert kong a szó
sikongó századok felett
s nincs felelet.
Villám, gyufa
- kiég, ha láng
és dér zörög a sóhajon.
Még hallgatom.
Nem oszt
kegyet a démoni.
És lassan mennek a hegyek!
Hová legyek!
Mint bendő nő
a temető.
A múlt már megpakolt bőrönd.
Jobb odafönt!
2012. január 17.
Amíg fogalma
versben képpé dermed,
acéllá edzik kint a levegőt.
Ajtón zörög
a tél fagyott kezekkel
és fájdalmában folyton felüvölt.
A fák
ténfergő éji óriások,
egy lépés még s roppannak a tetők.
Álmom
pincéjén menedéket ások.
Alvás közben a remény hihetőbb.
De az idő
csak szőnyeg, feltekerve
és belsején a múlt mintázata
a rosszul
szőtt történelem lehetne,
valódi vagy
csak annak látszata.
A hold az ablak függönyében verdes.
Egy
isten kéne emberben a rendhez.
2012. január 18.
Nem izzik már
a délutáni fényben
a domboldalra támaszkodó éger
ágára fagyott
ropogó levéllel,
melyen az ősznek késő lángja égett.
Arcán fagytól
csipkézett szemfedéllel
aludni látszik a tavalyi élet.
Kések
csillognak csorba csillagéllel
s a hideg villogásban nincs
kímélet.
Ima sincsen
csak a felcsukló Ámen.
Föld alá dugtak Istent és papot
s a
harangozó nyugtalanul jár-kel.
Húzd feljebb
kissé meleg paplanod!
Nézd Apollinaire-t ott a hangaszállal!
Fején
kötés van, a halállal tárgyal.
2012. január 30.
A holdnak már
a másik arcát látom,
idegen erdő méri rám az árnyát,
félelmetes
az ismeretlen álom,
megismerhetetlen az, mi vár rám.
Mit siratnék
a múltban, nem találom,
a pillanatnyit veszítem jövőmön.
Innen
vagyok vagy túl minden határon?
Az örök némaság bennem dörömböl.
A profilom
aprópénzen sem vennék.
A versem, mint a fáradt lomb, lehull.
Miért
nem csalnak el csavargó esték?
A zsibbadt
megszokás belém tanul.
Magasságot kerestem gólyalábon
s ha
feltekintek nincsen láthatárom.
2012. február 2.
Az égnek nem
támasztható csoda.
A szorongás meg gyúrja
plasztikáit.
Önzéseinkben élvezzük hibáink.
S a vakmerő nem
mérlegel soha.
Rózsát
nevelnék s versek illatát
képzelném hozzá, míg még nyár
dorombol.
Borzong, ki hóban áll s barkára gondol.
Isten kezével
forgat Bibliát.
Magam vagyok,
irigységem falán
fürkészem vágyak kajsza képeit.
Sóvárgok, ami
múló, az után.
Nincs lelki
béke, hogyha nem segít.
Idős korban az önrész is sovány,
hát
duzzogok a bűnök alkonyán.
2012. február 15.
Tüsszentett
Isten, így tanít repülni,
a tűnő mindenség zizeg, suhog,
szállunk,
mint széttüsszentett vírusok.
Hát nem fogunk felhő-zsámolyra ülni.
Mint léghuzat
tolul belénk a semmi,
feltölt, kitöm időtlen állaga.
Mivé lett
szerződésünk záloga?
Azt gyászainkban sem kell már keresni.
A könnycsepp
téged mégis megtalál,
egy új vajúdás kínján megszületsz,
leázik
a reád száradt halál.
Talán majd
minden foglya útra kel
az álmok láncán zörgő porladóknak
s
megtér velük az alvilági csónak.
2012. május 24.
Szállong a
múlt, a fátyolos hegyek,
és tántorog a kába messzeség.
A
közérzet eltört kormánykerék
s az éntudat ábrándos egyveleg.
És szállni
kezd a könnyű láthatár
és sátrat bont, mint lány haját, az
ég,
mint ócska mécs, a csillagom kiég.
Rabolt kincs vagy nekem:
kalózhalál.
Mindent
kidobtam, süllyedő hajóm
alig lebeg a reszkető vízen,
mint
remegő rím hozzád írt dalon.
A híredet
tovább már nem viszem,
de rozsdád leszek, mint a késeken,
nem
fogsz ragyogni többé fényesen.
2012. június 15.
Az éveim még
hordozzák keresztjük.
Ha jó perc jön, már nem tartóztatom.
A
jégvirágok szirmain keresztül
az Úristen néz rám az ablakon.
A
költő, aki drága rímet rendel
s nem lobbant fényt a fásult
arcokon,
a tűznél fázik, mint az öreg ember.
2012. szeptember 11.
Még itt
vagyok, de
túl az alkonyon.
Már hó vagyok nem
sejlő
lábnyomon.
Még fáj
bennem, mi
mindig fájdalom
s hogy vállalásom
mégsem
vállalom.
Még
felcsillan, mint
hajnal homlokon,
az életkedv, mely
surran,
eloson.
Kesernyés,
mint a
füstös végtelen;
és, mint a füst, szét-
szóródik
velem.
2012. október 5.
A zár, amikor
megakad,
kulcsa talán az Isten.
Bennem tévedt tartalmakat
jó
úton menekítsen!
Szétrajzanak fehér lapon
ezüst hangyák,
temérdek.
Csillag-csipkék kék angyalon
játékosan
miséznek.
Valahogy ez sem andalít,
borzongok őszi
bálban,
lekókadt bája hajnalig,
mint múlt a fonnyadt mában.
Az
álmok vékony vásznait
a tél a hóba mártja.
Számon, ha kérnéd
napjaid:
új kérdés új talányra.
2012. november 4.
Nagyanyám
egykor fel az égre nézett.
A felhők - így mondotta - hazamennek.
A
völgyek mikor árnyékot temetnek
emlékjelek az ezüstfejű bércek.
Harminc évnél
is több, hogy Ő már elment.
Fel-feljön néha csillagokkal este,
ha
a harmat a füvet már megeste
s a Vénusz elmúlt szerelmeket
szentel.
Ő küldi tán
az álmok fanyar ízét,
a tétova hajnaltól nyugtalant,
a
sűrűségtől titkolt úttalant,
a hószikrát,
a nyughatatlan pillét,
a szempillával elsepert napot
s vörös
tavon a fénylő csónakot.
2012. december 15.
Borban van
eltéve a szívem.
(Hátha megáll).
Nagyanyám
a
kamarában keresi
önmaga emlékét.
Húsz
méteres
havas óriások
ministrálnak a télnek.
2012. december 16.
A Nap űzött
vadként futott
s a láthatáron felbukott.
Miközben élni
még remélt
az égen kente szét a vért.
Szaglászva
Hold a vérnyomon,
mint róka-lábon, úgy oson.
A vérem vers,
most láthatod.
Érted csordult ki, átkozott.
2012. december 23.
Kinek csak a
hó világít
s szegyig állott tűzbe'
felnyalábolt egy
világnyit
s tű fokába fűzte.
Akinek csak
hó világít,
nem adventi gyertya
maga köré egy parányi
tavaszt
igazítna.
Egy kevéske
boldogságot
próbálna szívére,
amit vörös versre váltott
hadd
cifrázza vére.
Kinek csak a
hó világít
s fáj a szónak szépe
véges-végül kiviláglik
honnan
lopta-tépte.
2012. december 25.
Valaki
felteszi a Holdat
s felhúzza járni az eget,
a kéket feketébe
oldva
házakból füstöt ereget.
Nem, nem
foglalkozik velem,
hisz lépni tanítja a fákat,
aztán egy jelre
hirtelen
kertléceket visz katonának.
Barátian
meginvitál,
felsőbb körökből közvetít,
egy szélkakassal
felkiált,
halk csillagokkal csendesít.
Míg visszanéz
az ablakon
öreg macskánk kigyúlt szemével,
suttog s hangját nem
hallhatom
és visszaint a fák kezével.
Valaki abban
sántikál
ismernék már be mindent menten,
mellyel a bűnt, amit
kínál
s magamat önként feljelentem.
2013. január 20.
Piros
gyümölcs a félhomályban,
színét csak szinte képzelem,
(a
képzelettel én komáztam),
s képzelt színű az értelem.
Közöny az óvó
fél-sötét,
kicsit duzzog, ha nevetem,
tokjában tartja
ékszerét
hiába mutatná nekem.
Csaló a
kamasz képzelet,
kifosztott ember csak legyint,
vörös öröm kit
érdekel,
minek bolondít már megint!
A hold, a
játszi csillagok,
szépasszony, a kacér leány...?!
Mint krónikás
öreg vagyok,
keserű, mint az óceán.
2013. január 22.
Tolongó
bokrok, futó fák,
még honi földdel talpukon,
kérik a kóbor
éjszakát,
hogy rejtse őket félúton.
Menetoszlopban
jegenyék,
reccsenve lóduló platán...
Itthon nem marad menedék
a
gyilkos sztrádák oldalán.
Csúcsokról
szédelgő fenyők
takarodnak, mint vert sereg,
köddel suttyomban
elmenők.
Nyomukban futó fergeteg.
A borzas
puszta kapkodón
forog a gémeskút körül.
A szél megtorpan a
tavon
és önmagába tömörül.
A hó, míg
mászik tétován,
húzná a ráfagyott talajt.
Ágról szakadt az
oltovány
s egy másik ágon fennakad.
Az ég
kékjétől szabadul,
szökik az izzadt láthatár.
Boglyát hurcolna
abrakul,
amíg kidől a lóhalál.
A reszketeg
emlékezet
lopja a holt költő nevét,
ha már az eszmét nem
lehet
s egy néhány rímet nincs miért.
2013. január 23.
Én kút
vagyok, szűk körkörös falak.
Talán már réges-régen nincs vizem.
A
tág eget még emlékül viszem,
vagyok számára ujjnyi foglalat.
Kávámon aki
hosszan könyököl,
fürkészi váltig, csillan-e szemem,
a
csobbanásom meddig rejthetem,
mert vigyázók vigyázzák börtönöm.
Felettem,
fent szabad a végtelen,
csillag-staféták szöknek
szertelen,
születnek újabb lobbanó napok,
és nincsenek
mák, törpe holnapok,
időt nem szül a boldog pillanat.
Én kút
vagyok, csak kút, a föld alatt.
2013. január 24.
Hogyan
lehetne megbékíteni,
harang-zúgássá hűteni a vért?!
A barna
tócsák istálló-levét,
amelyben önmagára néz az ég!
Munkára fogni
még hogyan lehet,
hisz köpné még szegény a tenyerét,
kinek
idejét eldarálta rég
az a sok-sok ezüst fogaskerék?
Csillag felé
nem kunkorodhat
a végleg megvakult emlékezés.
A földet véled
lábnyomoknak,
s
képzelgésnek a tenger életét,
mikor minden boldog hiéna
a Szűz
mosolyát utánozza.
2013. január 26.
Ha mégsem úr
a törvény mindenen,
s nem történt semmi csillag-robbanás,
nem
mi repülünk forrón, fényesen,
míg megfagyunk a semmiség falán,
ha mégsem
törvény az örök halál,
kis életfénnyel visszalobbanó,
mesébe
illő jó hírt hallanál,
hogy visszatér az óramutató,
a lassuló
csillag, mind, helyben áll,
örök nyárrá érik a korcs jelen,
és
fenségessé, ami felemás,
ezüst szárny
nő a sötét terheken...
S nem kell vigasznak holmi vers,
tízből
is széttépett kilenc.
2013. január 30.
Honnan csobog
a végtelen vize?
Mondd, meddig álmodsz értelmetlen álmot,
kémlelve
rég üres mélységeid?
A felhám és az ifjúság lehámlott,
s mi az, amin
a lelked átsegít,
és ültethet-e Isten tenyerére?
Kikopsz, mint
öreg ezüstkanalad.
Nem áll a semmi benned sem nyerésre.
Ha szépek
fenn az égen mozgó ábrák,
hozzájuk semmiképp nem tartozol,
mindegy
azoknak, milyen lények látják
s kiket
szédítnek, mint az alkohol.
Honnan csobog a végtelen vize?
Hová
készülsz? Nem juthatsz messzire.
2013. február 1.
Az én
szavammal rólad szól a Végzet,
az égen minden csillag
lábnyomod,
amit felőlem ördög s Isten végzett,
az életet s
halált te álmodod.
2013. február 7.
Ha
elföldelted, zsákostól, világod,
olyan leszel, akár az
újszülött.
Amit csak meglátsz, azt először látod,
varázsoddal
mindent lenyűgözöl.
Ábrák írják
szeszélyes önmaguk,
és kulcsa nincsen a záros talánynak,
vannak
csodák, de nincsenek tanúk
s a tudományok tőled messze járnak.
Kimentenéd a
kútba esett holdat,
melengetnéd a fázó csillagot,
nem ismered a
visszatérő voltat,
nem volna
füstöd, égő italod.
Így élnél mindig vagy csak percekig,
amíg
szemed könnyekkel megtelik.
2013. február 23.
Tanulom a
jeleket,
de nem mondok hamis horoszkópot.
Kergetik a
kereket
utak, amelyek másszák a dombot.
Tervezném a
holnapot
és a csillagképek kinevetnek.
Közben sárrá olvadok
s
elhelyeznek végleg napkeletnek.
Míg kerestem
kedvetek,
olvastatok megcsalódott kedvvel.
Csalódtam hát
bennetek
s elvonulok hallgató sereggel.
2013. február 27.
Mi mindig
éjjel ébredünk,
nekünk nem kell a napsugár,
a finnyás hold a
kedvesünk
hevergetünk lábainál.
Mi kényes álmodók vagyunk,
csak
éjszakának verbuvált,
mi nappal elrejtjük magunk
amint lét
rejti a halált.
Elejtettük rég díszeink,
mint ősz a színarany
levélt,
kiégtek kéklő erdeink,
az angyal bennünk
elvetélt.
Szaglásszuk vágyaink nyomát,
mint éjben kóborló
kutyák.
Az illatsíró orgonát
nem vesszük el, nem nyújtjuk át.
Nem
röpködünk, lelkendezünk
csak éji pilleként falon
szárnyunkra
képzelünk meszet,
- mímelt halálunk oltalom -,
mert fényben
élnünk nem lehet.
2013. március 16.
A hó ezüstje
ott a hajadon.
Nem oldódhatnak verssé álmaid.
Messzebbre néz,
nem rád a hajadon.
Közel hozzák szűkös határaid.
Vendégoldal
nem rengett válladon.
Arany gyümölcs helyett: üres kosár!
Krisztus
feszül feléd a tárt karon.
Fantáziálni lelked visszajár.
Veszett
fejszének szújárt nyele vagy.
Nem hajt immár a véred, a
tatár.
Búcsúzna rögtön, hogyha vele vagy,
riadt a nő és
nagyon menne már.
Míg szembe jön, a járda sem köszönt.
Az Úr,
játékból, mint ürgét, kiönt.
2013. március 20.
Isten
szépsége könny a vánkoson.
A szenvedéssel megbarátkozom.
A homlokom
holdfénnyel megtelik,
de a barátság nem tart reggelig.
Az ég felé a
fenyők szuronyok
s a lélekúton durva lábnyomok.
Márvány
párnán pihen márvány király,
porában már a féreg intrikál.
Egy félmosoly
gyúl Isten ajkain,
mikor kaparsz a mennyek ajtain:
"Hát
érkezik a megvénült titán,
mint skalpja-vesztett szégyen-indián?"
2013. március 21.
Feküdj hát
vissza, vár a vánkosod!
A szív, miként az óra, helyben jár.
A
végső állomást megálmodod,
ahol a kassza örökre bezár.
Feküdj még
vissza, itt a vánkosod!
Talán az óra megvár, hogyha áll.
Míg
visszaalszik álmos városod,
a falnak fordul benned a halál.
Feküdj csak
vissza! Visszajár a tél.
A részeg Nap kocsmába tántorog.
Ha
visszafekszel, minden visszatér,
közel jönnek
a régen boldogok,
és visszajő a tél, havaz nagyon...
Egy
lábnyom tart feléd a friss havon.
2013. március 21.
Az élet helye
nem fáj.
A halál elmúlt szerelem.
Elhull az őz
s nem fáj az
esőverte nyom.
2013. március 25.
A téli
fagynak megkopott a fénye.
Érezni kell az égbolt illatát.
Hát,
mint a sínek villogok keményen.
Nem búsítnám, ki engem kitalált.
Az olvasók a
könyvhöz nem konyítnak.
Felröppennek butácska angyalok,
a
tócsák rájuk nagy szemeket nyitnak.
Ha vers fakaszt, erre nem
gondolok.
Szopós
erdőnek köd a lepedője.
Náthát sóhajt húsvétkor március.
(Áldás
nem juthat minden emberfőre).
A jókedv,
mint a felfőtt tej, kifut.
Vakáció van, nem lesz oktatás.
Mint
bárányvér, vörös a tyúktojás.
2013. március 30.
Májunknak
alkohol nem árthatott
s duplán láttuk a szimpla bánatot.
Maradt
egy út, amelyen elmegyünk
és nem szégyelljük már a
szégyenünk.
Tanúk voltunk, rá Isten a tanúnk,
bizony, muszáj
volt versben vallanunk.
Apró szívünkben élet és halál!
Mindkettő
jó, mert jól szíven talál.
Belénk tanult már minden mozdulat
s
mutató ujjunk újat nem mutat.
Éltünk s megmozgattunk minden
követ.
(A kétkedés poklokból nagykövet.)
Feladványt kaptunk:
életképletet,
melyet tovább bogoz a képzelet.
2013. március 31.
A vér kiül az
alkonyon,
kontúr menekvő lábnyomon,
és nekipirul a halál,
ha
váltig pipacsot kaszál.
Virág a vér,
kinyílt mező
s ha nyár, csak lázban létező,
és őszi szín, egy
búcsúvers,
vörös avar, melyen heversz.
Őt hagyják
mindig örökül.
Piros márvány, ha megkövül.
Nem sápad el fehér
havon.
A vágyat benne altatom.
2013. április 3.
Bennem egy
hangjegy sem dalol.
Recsegve prózát őrölök,
mint sárga lófog a
zabot.
2013. április 9.
Az űr konok
korom,
egy lobbanás a Nap.
Úgy tűnik, álmodom,
magamnak
magamat.
2013. április 15.
Hát itt az
út, az úttalan.
Mint névadója névtelen.
Ki erre indul
védtelen,
jövője csak múltjában van.
Ragyog az ég,
a végtelen.
Alant a sár alaktalan.
Mint ló, a lélek
nyugtalan,
s a lassuló szív vértelen.
Emlék a
tiszta értelem.
A versben rá emlékezem.
2013. április 15.
Bizony az
égnek nincs árnyéka.
Cseréli folyton rejtekét a bűn,
amikor
Isten bennünk béna,
s mikor nincs gyémánt ágakon s a fűn.
Mikor a
szemnek nincsen fénye,
s a szemhéj izzó álmokat takar,
árnyék
vonul az agy felére,
s ural a test sötét hatalmakat
és nincs
szemérem, kelme, ködmön,
vihog, viháncol pőre ösztön,
s az ész
a csillag árnyékában van.
Vegyül a
menny s a pokla néha,
az angyalhaj sem mindig színarany,
s a
lélek néha, mintha, néma.
2013. április 20.
Törött szekér
és kátyúszerelem.
A csillag kaján hunyorgású.
Bámul a nedves
orrú lélek.
Öröm, a szó kihúzva.
Segíthetne
valaki,
Isten.
2013. április 28.
Dicsértem
volna a világot,
de visszakézből szájon vágott.
Amíg dereng a
horizonton,
kis fészkem szálaira bontom,
hadd látom, milyen
menedék.
Ha nyár lesz: disznó ül a sárban,
mint bíró széken, bő
talárban,
s mivelhogy hűvös fenn a kékség,
és kényelmes a lenti
vétség,
édes lesz minden vereség.
Most tavasz
rezzen minden ágon.
(Mint fűszálat, a rímem rágom.)
Napfény
piroslik bogárháton,
az élet átüt a halálon,
nyüzsög vagy fűben
heverész.
Hát ezzel áltat minden évben
Isten a téltől
megkímélten,
lenéz a felhő oldalából,
félek, hogy menten
felnyalábol,
mert beteg vagyok s csenevész.
2013. április 30.
Itt a medve,
ott a róka.
Itt a versem, mely csalóka.
Van ki érti, ki nem
érti
és ki jócskán félreérti.
Versbe csalva szívem őrét,
rímmel
tömöm ki a bőrét.
Foga csillog, szája tátva,
úgy állítom fel
két lábra.
Így már hagyja, hogy dicsérjem:
zseni lenne, csak
megérjen.
Itt a fűzfa, ott a költő,
egy-két versben testet
öltő!
Ezüst tálon teszem eléd,
így adták át János fejét.
Azért
sírok annyi nótát,
cseréljenek életpólyát!
Tisztán tegyenek a
padra,
ha a lelkem elapadna!
2013. május 4.
Fekszem
éjjel, fél-aléltan,
fájó bordáim falán,
méri formám, mint a
mértan,
mélyülőn a vén dívány.
Moccanón,
mint magma-ágyon
tektonikus lemezek,
felriadva azt
remélem,
hátha nyugton lehetek.
Hátha nem
kell ácsorogni
holnap vénen és tunyán,
akadozva átcsorogni
a
lét korhadt vályúján,
konok bogot
megkerülni,
rettegni a repedést,
az itatást keserülni
s
menekedni felerészt.
Nézném, fogyó
tócsa fészkén
megrekedve, az eget,
páráimmal megkeresném
fent
a fehér felleget.
2013. május 5.
Nem tudtam
megfogni puszta kézzel,
ujjaim szétszéledt
birkanyáj.
Szarvascsorda fent a csillag éjjel,
őrzeni csak
Istennek muszáj.
Nem tudtam
megfogni puszta kézzel,
szétfolytak a kedves patakok,
összegyűjtik
majd Isten kezével
óceánná hígult távlatok.
Megkeresném
már Isten kezével,
merre hullattam ki kedvemet,
de az Isten
bennem folyton téved.
Kelta bánat sírja versemet.
Futó felhő
lett a holdas égen,
elcsatangolt szürke ködlován,
azt sem
tudni, élt-e voltaképpen,
s nálam járt ma éjjel Osszián.
2013. május 7.
Alpakka
hajnal
fényei késnek.
Fordul az ablak
arccal az égnek.
♣
Bíboros
estek
vére csöpögve
festi a verset
henna-vörösre.
2013. május 15.
Bezárhatod
immár a boltot,
mert álmokért nem adnak zsoldot.
A csődtömeg
magad vagy, végül
veled a nulla kiegészül.
Kitömött
baglyodnak szemén
döglött egér a szép remény.
Ha kedved
mégis szárnyra kap,
bukdos, mint szélben rossz kalap.
Eltévedt,
szárnyas angyalok
érkeznek ajtódhoz gyalog.
Mégsem kérik
a fedeled,
ha megtudják a nevedet.
2013. május 15.
Ha lelkedet
eloldozod
s körülfognak a boldogok,
felsír az egyik, más
nevet,
öröm lesz csak és szeretet,
de visszanéz a fél
szemed
miközben tőlük kérdezed:
hol van a ház, a megszokott,
a
fal, a sárral foltozott,
fenyő, a felhőt súroló,
kutyád, az
érted szurkoló,
az ablak és a légypiszok,
a sok munka, a
rádbízott,
hol a százéves kaktuszunk,
a gond, a baj, min
osztozunk,
hol van a tűz, a tűzifánk,
a nagy tükör
emlékszilánk,
a gyönyörű, még ifjú nők,
a szenvedők, az
elmenők,
a mészkő keresztek sora,
villám, a felhők ostora,
a
kasza, amely kőbe fut,
egy csillag, a sejlő tejút,
a vers, mely
fodroz, mint a víz,
száz kétkedő s egy, aki hisz,
a sár, a
bíbor alkonyat,
albumban őrzött hajfonat,
a víz, a csípős
tiszta íz,
a szó, a szám, a száz, a tíz,
a gyorsan múló
szerelem,
festett szemhéj a szemeken,
hol van az élet, a
kaján,
amely nevet a más baján,
hol van a rettegett halál,
mely
elől bújnál, s megtalál?
Ott lent a
köd nagyon fehér.
Telefonon robot beszél.
2013. május 17.
Verset,
hogyha írok én,
s írni, hogyha fegyver,
fegyverkezem
soronként
és az élet megver.
Mint az erdőn
megtalált
rozsdás, régi bomba,
versem fúrja önmagát
murhába,
alomba.
Kérnek
lányok, asszonyok,
róluk verset írjak:
magának nem nagy
dolog.
Még nem is kacsintnak.
Pedig, hogyha
szólni kezd,
érdekből, ki költő,
embersége bent reked,
falkában
üvölt ő.
Hogyha vár
egy nagymenő
versben komplimentet,
csillagoktól kérje ő,
írják
meg a verset.
És, ha volna
hercegem,
kölcsönt, aki adjon,
ajánlással fizetem,
amint
tette Villon.
2013. május 18.
Jönnek
angyal-alakulatok,
folyton-folyvást Istent emlegetnek,
s bár a
démon sötéten ragyog,
titkon kedvesebb az embereknek.
Légy jó
mindhalálig! S nem vagy az,
mert a jóság lemondó mosoly,
és az
ösztön forrásként fakad,
de az állatok sem boldogok.
Jó lehetsz,
ha lelked összeomlott?
Jó lehetsz, ha minden sikerült?
Jó
lehetsz, ha Isten versbe oltott,
de a múzsa mindig kikerült?
Különösek
messzi csillagok,
különös a küllős ragyogás!
Jobb lesz már, ha
mélyen hallgatok,
szavam más fülének ugatás.
2013. május 20.
Most az
illatálmú orgona
bóbiskol a nagymamák szívén.
Este minden álmom
megfogan,
lehunyt szemmel jobban látok én.
Kérincsélve
oldalog a rím,
botladoznak jó öreg szavak,
szépasszony a jelző,
rám kacsint,
egy-egy pajkos ötlet elszalad.
Jöhetne a
boldog-arcú perc,
mely haját kibontva fut felém.
Éveimmel drága
alku ez
életemnek málló peremén.
Csillag-szemmel
ámul a virág,
illat-almon álmodik a rét,
versben májust álmodok
reá,
örök tavaszt verseim köré.
2013. május 21.
Ember vénül,
lazul izma,
nem védi csupán karizma.*
S néhány megsejtett
titok.
Sűrűsödik mélyek alja,
titkát ember eltagadja:
nincs
titok - így lódítok.
Amíg él, addig keressék!
Embert végül
eltemessék!
Bánják majd tudósítók.
Ember, ha volt
semmi-ember,
piszkálhatják, mély a szender.
Síromból nem
sikítok.
Ember, hogyha volt jó verse,
nincs hiába
eltemetve.
Végre egy jót szundítok.
* karizma vagy csak némi nimbusz
2013. május 22.
A
múltad vissza nem kívánhatod,
a
szívnek mindig más a dobbanása,
másként
koppan, min támaszkodsz, a bot,
és
mást látna a vak, ha újra látna.
A
múltad, így is, mindig megtalál,
a
létezés őbenne ölti formád,
minden
leveshez jó ezüstkanál,
és
mint az árnyék, úgy követ mi voltál.
Ha pikkelye
nő új fenyőtoboznak,
vakon csapong a vágy, e denevér,
de fények
már hiába táboroznak,
a démon árnya
egyre messzibb ér.
Senkit sem szül újjá az anyaföld.
Talán a
vers, mit írtál, újrakölt.
2013. május 27.
Petőfiből nem
lett beteg öreg,
ki megadással fekszik ön-piszkában.
Az élet
nem ünneplő öltözet,
hisz benne koszos hétköznapok járnak.
Nagyon nem
kell a vers az embereknek.
Nem jó a titkok ablakán belesni.
A
mohó percek nem Istent keresnek.
A költő menjen galambot etetni.
Már kész
nevetség lengetni a zászlót,
lábbal taposva eszmék
törmelékén,
mindig csak fújni az alig parázslót.
A halottat el
kell temetni békén.
Dicsérik most a kis lépések táncát,
járják
a fürgék és járják a sánták.
2013. május 31.
Esti csend
van. Nem döng a darázs,
hallgat kőris, tölgyek koronája.
Nem
dúdol láng, nem pattog parázs.
Nem csattog
az egek boronája.
Zivatar sincs, csillag nem zizeg.
Nem röppen
fel angyal pongyolába'.
Mérlegem az
Istent méri meg.
Most a célnál fontosabb az eszköz.
(Szépeszem
bizonnyal féltitek.)
Versem eszköz, mint betonba ez köt.
2013. június 4.
Valahol a
felhők felett,
valahol a felhők alatt,
van egy különös akarat.
Azt hihetnék
az emberek,
míg néznek a csillagokba,
hogy a fény hull
darabokra.
Szeretnék,
hogy képzeletük
szedje szét vagy rakja össze
azt, mi titok
mindörökre.
Vajon van-e
szegény lélek,
akinek már nincsen titka,
s a szíve üres
kalitka?
Dolgoznak a
titkos mérgek,
amit angyal adagolgat,
mint szép szót a
dadogóknak.
2013. június 5.
A záporokkal
elszalad a nyár,
a fű hűsége láb alatt marad,
a földi férgek
mélyen szántanak,
s a tündér-álom termést hoz talán.
Míg
asszonyossá érnek verseim,
s én köddé vénülök kívül-belül,
villám
és szép szivárvány elkerül,
és semmivé sárgulnak erdeim.
Gerinc és
ágyék és az agy anyag,
nem szűkül, bővül a világ velem,
nyommá
sem mélyülök a láb alatt,
a korpuszt
fára már nem szegezem.
Asszony leszek, mert végül vers leszek,
és
költőt álmodok, szerelmeset.
2013. június 17.
Hull a lélek
falevele,
kibéleled versed vele.
Írni verset csak jó szándék:
a
költemény nem ajándék.
Szíved, agyad, ízületed:
verset szülni
nem született.
Másokat a múzsa röpít,
mellőled meg odább
szökik.
Versimád csak ugró-cérnád,
szentet szöktet, sántát,
bénát.
Nagyon bűnös és eretnek.
Valahonnan integetnek.
2013. június 20.
Halottkém
vagyok. Ez is meghalt,
a hullafolt is rajta van,
rímmel
csilingelt még a tegnap
s ma szemfedők az oldalak.
Kaszálják
nyárban a virágot,
még tegnap rajta volt a méh,
de a helyén ma
torzsa tátog,
és visszadöbben rá az ég.
Új illattal
és zümmögéssel,
ha kínálkozik újra, már
a kasza lendül új
ölésre...
Virág a vers, költő a nyár.
2013. június 25.
Az ablakok
csak rád pillantanak,
az ajtók mintha nyílnának feléd,
de vak a
plafon s buták a falak.
Az ablakokban
virág a cseléd,
de ajtód botló, bakancsos paraszt,
és vak a
plafon s buták a falak.
Ha ablakodban
jégvirág fakad,
s a tél csámpás léptekkel tart feléd,
a plafon
óv s megvédnek a falak.
2013. június 26.
Volt szép
eszem, a fellegekbe botló,
és arcom is, mely szégyenben nem
égett,
költő is voltam, versemen a kotló,
volt lelkem is: a
verseimbe égett.
Voltam hát
végig. Hogyhogy nem vagyok már?
Az elszánt csillag sincsen már az
égen.
A fám is korhadt, mint az állat, lomhán
borít az árnya:
gyérülő szemérem.
Még
állingálok, küszöbön a nemlét,
pilinkézik még kitartón a vénség,
a
végtelenség papként mondja versét,
mintha
feledné, hogy még mindig élnék.
Idegenül kifordulok az
ajtón,
néger kutyám magam előtt szalajtón.
2013. július 6.
Mikor már
régen jó agyag az ágyam,
s szólok harangok nemzetközi
nyelvén,
ösztöneim sem dolgoznak a vágyban,
és fáradt állatok
helyén hevernék,
akkor a
törvény tette bennem dolgát,
a végtelent mivoltomban bemérték,
és
senki úr nem láthat bennem szolgát,
a sír sem számít, mert a sár
nem érték.
De a szavak,
ahogyan rendbe raktam,
azt a csodát, hogy voltam vállra
vették,
világánál sötétben nem maradtak,
s munkál
tovább, mint Isten, az örökség.
Ha rávillan majd párja földi
szemnek,
plazmáját gyújtja újból szellememnek.
2013. július 7.
A költészet
nem ajándék
csak a szenvedések álneve,
menekülők
fegyverkészlete.
Hogyha ajándékra várnék:
meglepnek a
bajaimmal,
sarkamba harap a sértés.
Tüzem éjbe rejtett égés
s
nem a versem ríme ringat,
lazán
lötyögtet a vénség,
szöktetnének kamasz hormonok.
Rájuk illő
nyerget foltozok.
Árnyékom talpamra vésték.
Ha a versem: lelkem
szobra,
hozzá negatív az értelem.
Minden titkom tetten
érhetem,
úgy, amint a démon belelopta.
Amit még
markomba zárnék:
alamizsna, nem ajándék.
2013. július 15.
Pingál a
csend egy látomást:
a tél hava hazug,
felette még az ősz
bokáz
boros kedvvel vadul.
És még
fennebb a nyár lebeg
s szelíd zivatarok.
Örök tavasz kacag
neked,
ha a Föld nem forog.
2013. július 22.
Néhány szó a szerzőről:
Kamenitzky Antal 1947. július 17-én született Borszéken, iskoláit a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban tett érettségivel végezte. Szülővárosában él. Verseit jobbára az erdélyi, romániai magyar lapok(Romániai Magyar Szó, Vers, Hargita Népe) közölték. Szerepelt a 101 vers a Székelyföldről (Kriterion) és a Salamon Ernő Irodalmi Kör Találkozások c. antológiákban. Eddigi megjelent önálló kötetei: Árnyak köntösében (Hoppá), Ha félreáll az angyal (2008, F&F International).